“Sokféle hangulatban gyúrom, alakítom a történeteimet”

“A leírt gondolatok úgyis mindig újragondolódnak, tehát az objektivitásra törekvés mellett mindig bele kell törődni a bizonyos mértékű szubjektivitásba” – tanácsolja a visszaemlékező íróknak Józsa István, a Múltmerengő című új kötet szerzője. A Könyv Guru kiadónál kijött mű alkotójával készült beszélgetésben mesél az idő fontosságáról, a legfontosabb gondolatairól és a történetírók fő problémájáról. 

Kötetének egyik központi fogalma (és egyik leggyakrabban előforduló szava) az “idő”. Ennyire nehezen éli meg az idő múlását, vagy ennyire fontosnak tartja, hogy szembesüljünk vele?

Az idő minden változás alapja. Világunkban nincs olyan objektum, amelyik függetleníteni tudná magát az időtől, azaz a változástól. Még az univerzumunk sem. Akár akarjuk, akár nem, minden pillanatban a múltunk és a jövőnk irányítása alatt cselekszünk, azaz élünk. Az öntudatunk persze nem szereti ezt a kiszolgáltatottságot és minden gondolatot megragad, hogy kibújjon az idő kényszere alól. A számunkra és a közösségeink számára fontosnak ítélt gondolatainkat is igyekezünk időtállóbb köntösbe öltöztetni (leírni), hogy még a nagyon távoli jövő generációit is meg tudják érinteni. Hiszen kinek ne csillogna a szeme, miközben olvassa Zrínyi, Gárdonyi, Fekete István, Tömörkény vagy Jókai, Móra, Móricz (és a magyar írók, költők sokaságának) figyelmet és érzelmet megragadó gondolatait. Vagy például az emberiség történelmének régi korszakait megörökítő görög, római filozófusok gondolatait, vagy az egyiptomi, a távol keleti hitvilág gondolatait. Milyen csoda, hogy az igen illékony gondolataink képesek több ezer év során is életben maradni, és a fogékony elmékben gyökeret eresztve új terméseket hozni.

Engem is nagyon foglalkoztat a gondolatok (a gondolataim) időállósága. Sajnos nem tudom megmondani, hogy a nálam termékeny talajra találóak, és új terméseket hozóak közül melyikük lesz engem túlélően életképes, ezért megkísérelem mindegyiküket új köntösbe bújtatva elmenteni a jövőnek. Ami a saját (itteni, földi) életem elmúlásának gondolatát illeti, én most még könnyen elfogadom, hiszen tudom, hogy a születés szükséges következménye az elmúlás. Most még könnyen kezelem a földi életem végének gondolatát, hiszen távolinak érzem, és úgy gondolom, az igen korlátozott lehetőségeim tartományán belül én is minden tőlem telhető erőfeszítést megtettem, megteszek, hogy az anyagi világból történő kilépésem után egy szebb jövő köszönjön rá az utódokra.

A Múltmerengőben megfogalmazott sokféle tanulság / gondolat közül melyiket tartja most, a megjelenés után, a legfontosabbnak?

Borzasztóan nehéz erre a kérdésre jól válaszolni, hiszen ez egyenértékű azzal a kérdéssel, hogy egy anya melyik gyermekét szereti a legjobban. A válasz bizony erősen időfüggő, hiszen nagyon sok paraméter befolyásolja, így lehet, hogy pár hét múlva egy másik választ fogok tudni adni a kérdésére. A jelenlegi hangulatomban azonban a nagyszülők életének értelmét boncolgató gondolat tűnik a legfontosabbnak. Persze nagyon bízom benne, hogy minden olvasóm rá fog találni a könyvben a számára fontos gondolatokra. Nem az a fontos, hogy én melyik gondolatát emelem ki a könyvemnek, hanem az, hogy lesz-e, aki továbbgondolja majd valamely gondolatát.

És a megjelentek közül melyik a kedvenc története?

Erre sem egyszerű válaszolni, de talán az „Ismét a Tiszánál” című novellát választanám. Persze rögvest kiegészíteném a „Naplemente a Balatonon”, a „Búcsúzkodik az év”, az „Őszi csendélet” címűekkel, és azután a többiekkel. Talán azért ilyen most a sorrendem, mivel a közel ötven éve velem élő jobbik felem, azaz a feleségem, és a természet állnak hozzám legközelebb. Az unokám mellett ők foglalják el a szívem legbelső, legbiztonságosabb szobáját.

Milyen munkamódszerrel dolgozott, mikor tudott időt találni az írásra? Van-e, amit, ha egy újabb könyvet írna, már másképp csinálna?

Amikor rátalálok egy történet alapgondolatára, azt azonnal rögzítem a számítógépemen egy ideiglenes címmel együtt. Bármikor megtehetem, hiszen nyugdíjas vagyok, és nem dolgozom. Azután pedig sokszor visszatérek a történethez és folyamatosan alakítom, finomítom.

Akkor tekintem elkészültnek, amikor már nem sugalmaz további új gondolatokat.

Tudom, nem hatékony a munkamódszerem, de nálam bevált, mivel így sokféle hangulatban gyúrom, alakítom a történeteimet. Azok pedig folyamatosan biztosítják nekem a változatosságot, hiszen ha az egyikhez ma nincs ötletem, hangulatom, még ott sorakozik mögötte néhány tucat, amely repesve várja az aktuális érdeklődésemet. Amikor pedig egy történet késznek minősül, akkor szétküldöm az ismerőseimnek, és izgatottan várom a reakcióikat. Szóval jelenleg így írok, és talán a jövőben sem fogok egy gyökeres változtatás csapdájába belesétálni.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a kötet megírása során, és hogyan lendült át rajta?

A legnagyobb nehézség az volt, hogy megtaláljam a középutat a személyes érzelmek és a tanítói objektivitás között. Sajnos bennem nincs meg József Attila általam oly irigylésre méltó bátorsága és büszkesége, amellyel kioktatta Horger Antal urat a „Születésnapomra” című versében, így szinte állandóan kételkedem a gondolataim időállóságában. A nehézségek kiiktatása persze sosem lehetséges az ember életében, de a sok gyakorlás talán segít átlendülni rajtuk.

Mit gondol, mennyire lehet pontos az emlékek felidézése évtizedek távlatából? Mit javasol azoknak, akik az emlékeik alapján írnak könyvet?

Bizonyosan ez a történetírók legnagyobb problémája. Életünk döntő hányadát ugyanis a tudatalattink irányításával éljük, amelyre egyik példa a szupermarketekben kapható áruk folyton változó elrendezése, hiszen hiába térünk be hozzájuk vásárló cetlivel a kezünkbe, mégis sokszor váratlanul le-lekapunk egy-egy nem tervezett terméket is a szemet gyönyörködtető pultokról. Életünket tehát ily módon, nem tudatosan éljük a különféle közösségeinkben. Azt pedig, hogy mit őrizünk meg a tudatalattink által irányított életeseményeinkből, és azok mennyire valósághűek, én bizony meg nem tudom mondani, de azt igen, hogy nálam az emlékek mindig igyekeznek megszépíteni a múltat. Mindenesetre én is nagyon megkínlódtam az emlékeim pontosításával, amíg rá nem jöttem, hogy az erőfeszítéseimet nem megfelelően irányítom, és nem kell szégyellenem az emlékeim megszépítését, ha az még jobban kiemeli a megfelelő tanulságot. Nincs konkrét javaslatom a történetírók, a múlt eseményeit rögzítők számára, csak az, hogy a leírt gondolatok úgyis mindig újragondolódnak, tehát az objektivitásra törekvés mellett mindig bele kell törődni a bizonyos mértékű szubjektivitásba.

Kiknek szánja a Múltmerengőt? És hogyan képzeli el ideális olvasóját: inkább a fialabb korosztály tanulhat belőle, vagy inkább az idősebbek gondolhatják át a saját életüket a hatására?

Az ismerősi körből történt visszajelzések szerint viszonylag széles korosztályt érdekelhet, hiszen a történeteim spektruma meglehetősen széles. Nos, jó lenne, ha a jövő igazolná ezt a viszonylag nagyképű kijelentésemet. Valójában azonban nagyon örülnék a nagyszülők visszajelzésének is. Mindenesetre én olyan büszkén tekintek a művemre, mint egy kisbabáját sétáltató anya, aki hálás szívvel fogadja minden szembejövő járókelő kedves mosolyát.