„Tudtam, ha erőltetem, gagyi lesz a történet és a stílus”

„Azt szeretném megmutatni, hogy az ember milyen könnyen el tudja veszíteni azt, ami emberré teszi” – emeli ki első regényének központi gondolatát Martin S. Key, alias Miskei Márton, a nemrégiben megjelent Egy harmonikus világvége szerzője. A Könyv Guru kiadónál publikált kötet elsőkönyves írójával arról is beszélgettünk, milyen egy jó disztópia, kik voltak a példaképei és hogyan tisztelgett előttük a regényben, miért élvezte különösen is egy elképzelt világ kitalálását és mi köze volt egy szálloda medencéjének a történet megszületéséhez.

Regénye helyszíne egy bolygó, ahol az ember egyensúlyba került a környezetével, ezért is nevezi Harmóniának a várost és a bolygót is. A lakók mégsem boldogok, mert egy magasabb intelligencia tartja őket rabságban, kasztrendszerben. A jövővel kapcsolatos személyes félelmei is vezették, hogy ilyen történetet alkosson, vagy csupán egy izgalmas disztópiát akart létrehozni?

Nem a jövővel kapcsolatos félelmeim szülték ezt a disztópiát, egyszerűen csak adta magát az a lehetséges jövőkép, hogy valami irányítja az emberiséget. Ráadásul nem is új gondolat, hiszen már Asimovnál megjelent hasonló. Logikusan átgondolva, nem is állunk olyan messze attól, hogy egy magasabb intelligencia vezesse az embereket. Manapság, ha kicsit jobban odafigyelünk a történésekre, akkor is azt látjuk, hogy az emberek sajnos igénylik azt, hogy vezesse őket valaki. Ez a vezető lehet politikus, vallási vezető, globális nagyvállalat, de még egy influenszer is képes emberek gondolkodását, döntéseit befolyásolni. Márpedig az az ember, aki feladja azt, hogy felelős döntéseket hozzon, véleménye legyen, az nem sokban különbözik a regényben leírt polgároktól. Talán felvetődhet az a lehetőség, hogy a mai, szerintem egyre jobban befolyásolható ember is könnyedén beleeshet abba a csapdába, amiről írtam. Személy szerint nem félek attól, hogy ez ilyen formában megvalósul, mert mindig lesznek olyanok, akiket nem lehet így befolyásolni, még ha a többséget rabul tudná ejteni valami vagy valaki egy ilyen rendszerben. Viszont semmiképp sem jóslatnak vagy figyelmeztetésnek szántam ezt a disztópiát, inkább csak egy lehetséges, de kifejezetten érdekes jövőnek.

Az utópiák a mának üzennek. Az ön regénye mit üzen a 21. század eleji olvasóknak? Mi az, amin változtatniuk kellene, mi az, amire ügyelniük kellene, hogy ne valósulhasson meg a történetben leírt világ?

Azt szeretném megmutatni, hogy az ember milyen könnyen el tudja veszíteni azt, ami emberré teszi. Ezalatt értem azt, hogy milyen könnyen elveszítheti a döntéshozó, gondolkodó képességét (polgárok), és egy alkatrésszé válik egy precízen kialakított rendszerben, ami eredetileg a kiszolgálására jött létre. Itt pedig kialakul egy látszólagos szimbiózis ember és a várost irányító intelligencia közt. Azért látszólagos, mert a polgár nem érzékeli elnyomásnak ezt az állapotot, miközben egy külső szemlélő ezt könnyen észreveszi. De a másik oldalon (rezervátumlakók) is láthatjuk azt, hogy ott olyan döntésekre kényszeríti őket a rendszer, ami a mi világunkban embertelen cselekedet (saját gyermekeik önként „feláldozása”). Majd amikor alkalmuk nyílik a bosszúra, akkor pont az egyik emberi tulajdonságukat fogják elveszteni, az emberi élet tiszteletét. Talán az emberiség menthetetlen, ha ebbe az irányba sodródik. Orwell disztópiája (1984) zseniálisan leírt egy nagy eséllyel megvalósuló lehetséges jövőt, én egy másik variációt próbáltam bemutatni. Sajnos a legtöbb politikai vezető és globális nagyvállalat alkalmazza azt, hogy hogyan lehet az embereket ebbe az irányba terelni, hogyan lehet őket birkaként tartani. Ráadásul tesznek is azért, hogy véletlenül se tudjuk ezt megakadályozni, sőt észre se vehessük, ezért gyakran elterelik a figyelmünket álproblémákkal, álforradalmakkal. Szóval esélyünk sincs ez ellen védekezni. Az emberiség egyetlen esélye, ha ezt a rendszert valami kizökkentené, például egy globális katasztrófa kivédése. Vagy marad az, hogy idővel szétválik az emberiség legalább két kasztra, egy agyatlan, csak a szükségleteit kielégítő tömegre, amit egy szűk csoport (vagy épp egy magas intelligencia) irányít, illetve egy öntudattal rendelkező, de valószínűleg nem elegendő erő- és nyersanyagforrást birtokló csoportra, akik vagy meghúzzák magukat valahol és rejtőzködnek, vagy sikerül létrehozni valami civilizált társadalmat, izoláltan a másik kaszttól.

Hogyan született meg a kötet címe? Mennyire volt nehéz a folyamat, hány változat közül kellett választani?

Az első címek elég gyengére sikerültek, inkább csak adtam egy fájlnevet. Ilyen volt az „Új Föld”, a „Föld 2.0”. Aztán, mivel Harmónia bolygóról és Harmóniavárosról írtam, adta magát, hogy legyen benne a harmonikus szó. A világvége inkább az emberiség végére utal, legalábbis annak a végére, ami emberré teszi. Az „egy” határozatlan névelő pedig azt jelzi, hogy ez csak egy lehetőség a sok közül. Viszonylag hamar megtaláltam ezt a címet, bár utólag a világvége szó nem volt olyan szerencsés választás. Bennem van az a félelem, hogy a potenciális disztópiaolvasókat ez a kifejezés elriasztja. Sokan tévesen azt gondolhatják, hogy ez a regény valami jövendölés. Remélem ebben nincs igazam.

Milyen korábbi regény- vagy filmdisztópiák hatottak az Egy harmonikus világvége világára? Kik azok a szerzők, akiket példaképeinek tekint ebben a műfajban?

Nagyon sokan vannak. Ami egyben hátrány is, hiszen akaratlanul is becsúszhatnak olyan klisék, amiket szeretnénk elkerülni. Valami viszont szinte megkerülhetetlen, még ha azt más már „lelőtte”. Ilyen a gyermekeket kondiciónáló fejlesztőtorony, amihez hasonlót már Huxley sokkal régebben bemutatott. Isaac Asimov (egyik kedvenc íróm) hatása is biztosan számon kérhető ebben a regényben, elég arra gondolni, hogy az én történetemben is van megváltoztathatatlan parancsa (Asimovnál törvénye) a robotoknak. Mégis beleírtam, mert elképzelhetetlen egy ilyen rendszer anélkül. De mindig kell eredeti gondolat egy ilyen regénybe, és ahol lehet, ki kell törölni a véletlenül megjelent, már mások által megírt elképzeléseket. Nálam az eredetiséget a rendszer miatt kialakult társadalmak felépítése, történelme és működése jelenti, és persze a cselekmény. Nem félek attól, hogy azt fogják mondani a világomra, hogy ezt már olvasták máshol. A regényben utalok a példaképeimre (Aldous Huxley, George Orwell, Ray Bradbury). Huxley naprendszerben találnak kolonizálható bolygókat. Arnold (az egyik főszereplő) beleolvas az 1984-be. Illetve többször is megjelenik az „égető” szerkezet (ami valójában csak egy kandalló), ahol Arnold elégeti azt a bizonyos sárga füzetet.

A könyvégetés inkább tudat alatt jöhetett be a Fahrenheit 451 disztópiából,

de mivel az egyik kedvenc íróm Bradbury, így ezt szándékosan meghagytam. Ezek az utalások tisztelgések példaképeim felé, akik megszerettették velem ezt a műfajt, nem szeretném (esélyem se lenne) magamat vagy a könyvemet hozzájuk vagy bármelyik művükhöz hasonlítani.

Személy szerint, olvasóként, mit szokott várni egy utópiától? Hogyan próbálta ezt az élményt megadni a saját olvasóinak?

Inkább a disztópiáról beszélnék, mert az utópia túl meseszerű és szerintem az emberiség számára nem megvalósítható. Egy nagyon elrugaszkodott, de mégis lehetséges világot várok. Egy olyan jövőképet, ami nyomasztó ugyan, de mégis ad némi reményt, még ha a végén minden elbukik is. Sok disztópia, mint ahogy ez is, egy utópisztikus világként kezdi bemutatni a cselekmény helyszínét, majd az olvasó kezd rájönni, hogy ez mégsem olyan szép, mint amilyennek látszik. A szereplők egyre többet mutatnak meg ebből a világból, az olvasó pedig, ha jól ír az író, kezd azonosulni a szereplőkkel, próbálja átélni azt, amiről azok beszélnek. Mindenképp fel kell vetni egy vagy több lehetséges megoldást az adott problémára, itt ez az embereket elnyomó, magasabb intelligencia megsemmisítése. Ami aztán vagy sikerül vagy nem.

Igen alaposan kidolgozta a regénye világát, és rengeteg új fogalmat, tárgyat, kifejezést alkotott ehhez, mint például órégi, zsebfestmény, humt, cél nélküli, infószék, kapszulalift, zöld csíkos polgárok, chipbeültetettek stb. Mennyire volt nehéz egy saját világot felépíteni és konzekvensen „működtetni”? És milyen módszerrel dolgozott: előre megtervezett mindent vagy menet közben is hagyta alakulni a körülményeket?

Ezt élveztem a legjobban. Elképzelni egy világot, és átélni, mintha én is ott élnék valamelyik szereplő bőrében vagy épp csak egy látogatóként. Képzeletemben megjelent minden egyes részlet a városról, az emberekről, az elképzelt társadalmakról. Kitaláltam új jövőbeli sportágat (lebegőjáték), új társadalmi berendezkedést. A szavak pedig csak jöttek, és egy idő után annyira természetessé váltak, mintha gyerekkorom óta ezeket használtam volna. A mindennapokban molekuláris biológusként dolgozok, és egy kutatásnál nagyon oda kell figyelni a részletekre, pláne mikor egy hipotézist kitalálunk, és bizonyítunk. Így könnyen tudtam használni azt a módszert, hogy próbáltam minden oldalról megdönteni, megcáfolni azt, amit elképzeltem, mintha csak a saját bírálóm lennék. Persze menet közben találtam ki a dolgokat (csak azt tudtam mi lesz a legvége a történetnek), hiszen benne éltem a történetben, de mindig megvolt az az önellenőrző funkció, hogy ez mennyire lehet reális, van-e valahol ellentmondás, illetve tényleg a leglogikusabb megoldást találtam-e ki egy problémára.

Mi az oka, hogy álnéven jegyzi a könyvét? Milyen szempontok alapján választotta ki az írói nevét?

Egyrészt, ha egy olvasó venni szeretne egy könyvet, ami nem is olyan olcsó manapság, akkor kétszer is meggondolja, mit vesz. Ha egy ismeretlen szerzőtől lát egy könyvet, akkor nagyobb eséllyel veszi meg, ha angolszász csengése van a névnek. Másrészről nem szerettem volna ide bekavarni azt a nevet, amit a tudományos életben használok, mert ez nem egy evolúciós vagy genetikai publikáció. A név egyszerűen a vezetéknevemből származik Martin S. key (Miskei, még a nagyapám neve Miskey volt), persze a Márton angolul Martin. Illetve az is fontos volt, hogy ne létezzen ilyen névvel író.

Mennyi idő volt megírni a regényét? Milyen előre nem látható nehézségek jöttek szembe, és hogyan tudta kezelni őket? Mit tanult az alkotási folyamatból, mit csinálna ma már másként?

2019 januárjában egy szálloda medencéjében kezdtem mesélni egy ott és akkor kitalált történetet a gyerekeimnek, ami ennek a regénynek majd a harmadik része lesz. De annak az előzményeit is ki kellett találni. Majd rájöttem, hogy ez túl hosszú egyetlen regénynek, mert túl sok érdekesség van benne, amiről lehet mesélni. Eleinte csak pihenésképpen írogattam esténként. Jólesett kitalálni egy világot, kiszakadni a hétköznapokból. Ha eszembe jutott valami, akkor azt gyorsan egy cetlire felírtam, majd este kidolgoztam a részleteit. Nem írtam mindennap, mert nem volt kényszer, volt, amikor több héten keresztül semmit sem írtam, mert tudtam, ha erőltetem, akkor gagyi lesz a történet és a stílus is. Ráadásul mindig ilyenkor vittem be valami ellentmondást a cselekménybe vagy valami logikátlanságot az elképzelt világomba. Nem is gondoltam ekkor még arra, hogy kiadassam a történetet. Majd amikor kezdett egyre jobb lenni és egyre jobban hasonlított egy regényhez, akkor már kezdtem azt is nézni, hol legyenek a fejezetek, egyre jobban érdekelt, hány szót írtam le aznap. Közben egyre kíváncsibb is voltam a történet alakulására a végéhez közeledve, élveztem azt, hogy kitaláltam egy problémát és azt meg kellett oldanom, mint „polgár”, mint „rezervátumlakó” vagy éppen, mint maga az elnyomó intelligencia. Szóval a végére kicsit begyorsultak az események. Az utolsó két fejezet (a nyolcból) nyers változatát talán már kevesebb, mint két hét alatt megírtam.

A legnagyobb nehézség az volt, hogy még sohasem írtam regényt ez előtt. Az első változat túl lineáris volt, még ennél is rosszabbak voltak a párbeszédek és ennél is több volt benne a szóismétlés és túlmagyarázás.

Volt, amikor teljes bekezdéseket, oldalakat töröltem ki, mert túlbonyolítottam az eseményt.

De ebből tanul az ember. Nem is csinálnám másként ma sem. Mindössze mára már több tapasztalatot gyűjtöttem.

Mennyire volt könnyű kiadót találni, és van-e olyasmi, amit e téren tanácsolna a hasonló műfajban alkotó szerzőknek?

Viszonylag könnyű volt így utólag. Bár volt egy kör előtte egy másik kiadóval, akinek elküldtem a szinopszist. Nagyon izgalmasnak tartották ezt a disztópikus világot, de felvilágosítottak, hogy az ő közönségük erotikus és romantikus könyveket vár tőlük. Aztán megtaláltam a Könyv Guru kiadót, akik pont elsőkönyveseket kerestek. Így tettem egy próbát, és bejött. Itt beleláthattam abba a folyamatba, ahogy egy kézirat igazi könyvvé válik. Azt tudom tanácsolni egy kezdő írónak, hogy először is éreznie kell, hogy jó lett az, amit alkotott, hogy tényleg írt egy jó regényt. Másodszor pedig ezt be kell bizonyítani a kiadónak is, ehhez pedig kell egy jó szinopszis.

Mint említette, több részes kötetben gondolkodik. Milyen irányba folytatná a sztorit? És tervez más történetet is?

Pontosan, a folytatáson dolgozok, de úgy írom a második részt is, hogy ez is egy különálló és teljes történet legyen. Annyit elárulhatok, hogy ez nem a Földön fog játszódni, hanem két másik bolygón a Huxley naprendszerben. Itt is nagy hangsúlyt helyezek az idegen vagy ott alkalmazkodott földi eredetű társadalmak kidolgozására. De ami szintén izgalmas lesz számomra, hogyan lehet egy a földi világtól elrugaszkodott, különleges evolúciós utat bejárt élővilágot kitalálni. Már nagyon várom, hogy ehhez a részhez is eljussak. Amin pedig még gondolkodok, hogy időnként kipattan valami érdekes disztópikus történet a fejemből, és szívesen megírnám novellákként ezeket a világokat.