„El kell fogadni az ellentmondásokat: sokféle Petőfi létezett, nem csak egy”

A korábbi szakirodalom sokszor egyoldalúan tekintett Petőfire, emiatt a magyarok sem igazán ismerik a forradalmár költőt – állítja Kovács Adorján orvosprofesszor, aki a poéta életművét új szempontból elemző kötettel jelentkezett. A próteuszi Petőfi. Kísérletező és anticipáló költészete 1845–49 című kismonográfiáját, Petőfi Sándor születése 200. évfordulójának közeledtével, az Ad Librum Kiadó jelentette meg. A nem Magyarországon élő szerzővel beszélgetve szó esett arról, hogy miben ellentmondásos Petőfi életműve, miben hasonlít a költő Weöres Sándorra és miben áll a „művészetnélküliség művészete”.

Kevés olyan sokrétűen feldolgozott témát találhatott volna a magyar irodalomban, mint Petőfi Sándor életműve (az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában közel ötszáz kötet foglalkozik a költővel, a művei különféle kiadásaival együtt). Hogyan érlelődött meg Önben a gondolat, hogy nem szakmabeliként hozzátegyen valamit ehhez a hatalmas szakirodalomhoz?

Ötvenkét éve olvasom Petőfit, ebben az időben a szakirodalomnak egy nagy részét is követtem, de látni kell, hogy nagyon sok könyv csupán életrajzi kérdésekkel foglalkozott, például, hogy mit csinált Petőfi ott és ott stb., ezért bizonyos értelemben nem hasznosak. Az életművét vizsgáló monográfia tulajdonképpen csak egy van: Horváth Jánosé. Ehhez hozzájön, hogy a komoly irodalmárok sokszor agyonideologizálták Petőfit; tulajdonképpen minden politikai és világnézeti irányzat magának lefoglalta őt, mióta létezik Petőfisztika. Érdekesek és értékesek ezek a dolgozatok és könyvek, de egyoldalúak. Igazán szabadon és elfogulatlanul Petőfi művészetével az irodalomtörténet egyes kivételektől eltekintve csak harminc éve foglalkozik. Ezért is lehet még nagyon sok újat találni Petőfi szövegeiben.

Mi az, ami újat tudott mondani a költővel kapcsolatban? Hogyan tudná az átlagolvasó számára röviden összefoglalni a kötetének üzenetét, legfontosabb állítását?

Petőfit csak magyar szemmel nézni nem elég, ő kezdettől fogva egy nemzetközi jelenség volt, és ő ezt tudta. Ezért is hatott úgy, mint egy idegen test a magyar kultúrában. A Petőfi-kultusz csak felületes, a szabadságharccal foglalkozik inkább, mint az irodalommal. Tudatosabb költő volt ő, mint amilyennek be szokták mutatni. Amin gondolkozott, amit tapasztalt és amit olvasott vagy amit talált a korabeli irodalomban, azt azonnal radikálisan továbbgondolta, továbbfejlesztette. Ezért kísérletező, gondolati és irodalmi irányzatokat anticipáló szerzőnek lehet nevezni. A második üzenetem Petőfi ellentmondásaiból indul ki. Ő a költeményeiben nagyon sok egymást kizáró állításokat tett, rövid idő alatt sok irányba fejlődött. Ezeket valahogyan homogenizálni szerintem lehetetlen; sokan próbálták és próbálják, hogy valamilyen keretet ácsoljanak Petőfi életművének. Persze vannak nála állandók, mint a szabadságszeretete, de szerintem hasznosabb csak az egyes szövegekre, legfeljebb kis szövegcsoportokra nézni és azokat egyenként elemezni. Ez leginkább szövegimmanens megközelítésnek nevezhető. El kell fogadni az ellentmondásokat: sokféle Petőfi létezett, nem csak egy.

Mit gondol, mi az oka annak, hogy a másfél évszázada ezerféleképpen értelmezett Petőfit még mindig újra és újra elő lehet venni, új szemszögből lehet vizsgálni életét, életművét? Ez csak vele fordulhatott elő, vagy tulajdonképpen bármelyik írói/költői életművet lehet sokrétűen vizsgálni?

Egy okra, a recipiens oldalra már rámutattam. De persze Petőfi művében is rejtezik ok; a rendkívüli sokrétűségéről szintén már beszéltem. Biztosan más írói vagy költői életműnél is lehetséges egy új szemszögből való vizsgálat, de Petőfinél mégiscsak kivételes szerzővel állunk szemben.

Nagyon ritkán szabad használni a zseni fogalmat, de itt talán igazi értelmében igaz.

Kimeríthetetlen a sokoldalúságában. Ezért helyes Reisinger János minapi állítása a Petőfi-videósorozatában: a magyarok még mindig nem ismerik Petőfit igazán.

Az irodalmárok sokszor Weöres Sándort emlegetik Próteuszként (neki van is egy ilyen című verse). Mi az oka, hogy Ön Petőfire alkalmazza ezt a jelzőt, illetve lát-e hasonlóságot ebből a szempontból Weöres és Petőfi között?

A kötetem második kiadásában, amelyet már elkészítettem, Weöresre is térek ki, épp ezért. Weöres modern értelemben volt próteusz a változatosságában. Ez a költői koncepció már megvolt az ő idejében, Rimbaud és Pessoa által, és ezért tudott magáról így beszélni. Petőfi is nagy változatosságra törekedett, innen az említett ellentmodásai, több mint egy szerző akart lenni, de ő még azt mondta: „Ki vagyok én, nem mondom meg…”, vagy „Lelkem mindig új s új alakot vált”. Még nem volt meg a modern koncepció, de maga a tény már megvolt nála. Ebben is avantgárd.

A bevezetőben említi, hogy az, hogy részben német közegben, kultúrában szocializálódott, talán előny is lehet egy ilyen sokat tárgyalt téma vizsgálatakor. Milyen előnyeit érezte ennek a „külső szemszögnek”? Esetleg tud példát hozni arra, hogy nyilvánult meg ez a szemlélet a gondolatmenetében?

Az irodalom már az iskolában érdekelt, és német, angol, francia, részben pedig olasz és spanyol szerzőket az eredetiben tudom olvasni. Ismerem a nyugati irodalmat. Ehhez hasonlítva Petőfinél mindjárt feltűnt hihetetlen virtuozitása. Ahogyan Németh G. Béla mondta: A legnehezebbet a (látszólagosan) legegyszerűbb módon tudta megoldani. Igaz, hogy például Heinétől tanult, aki egyszerűen fejezte ki magát, de Petőfi talán a világirodalomban az a költő, akinek a legjobban sikerült, valamit tökéletes versben úgy elmondani, hogy azt prózában is ugyanúgy el lehetett volna mondani. Ez a legnehezebb, ez a „művészetnélküliség művészete”, ez a csodája. Erről is szól egy fejezet a könyvben.

Mennyire szánja a kötetét a nagyközönségnek, és mennyire inkább az irodalomtudomány iránt érdeklődő olvasóknak?

Remélem, hogy Petőfi még mindig, vagy most, a 200. születésnapja alkalmából talán még inkább minden magyart érdekel, de tudom, hogy a marxista kisajátítását követően kicsit idejétmúltnak számított, ahogyan Fried István fogalmazott. És azt is tudom, hogy az irodalomtörténet nem igazán a nagyközönségnek való.

Igen gazdag jegyzetapparátust használt a könyvében. Milyen módszerrel dolgozott az anyaggyűjtés, illetve az írás során, és mennyi időt vett igénybe a kutatómunka?

Harminc évig az orvostudományban dolgoztam, több mint 150 eredeti tudományos dolgozatot publikáltam, bölcsészettanhallgató is voltam, szóval ismerem a kutatómunka menetét. És miután van egy szép, ötven év alatt gyűjtött Petőfi-könyvtáram is, nem okozott problémát az anyaggyűjtés. Körülbelül fél év alatt meg tudtam írni a könyvet. A gondolatok persze már régen forogtak fejemben.

A szakirodalom áttanulmányozásán túl felvette esetleg a kapcsolatot személyesen is Petőfi-kutatókkal? Ha igen, mit szóltak az Ön megközelítéséhez?

Először egyenként akartam megjelentetni az egyes fejezeteket szakmai lapokban. Szilágyi Márton és Eisemann György professzorokat kértem meg, legyenek szívesek véleményt mondani. A két szóban forgó tanulmányomat kedvezően itélték meg, de az egyiken még javításokat ajánlottak. Ez is segített nekem. De ekkor már könyvkiadásban gondolkodtam.

Milyen nehézségekkel szembesült a kötet összeállítása során (az anyaggyűjtéstől a megíráson át a kiadó kereséséig)? Hogyan oldotta meg ezeket? Immár a kiadott kötettel a kezében hogyan tudná megfogalmazni az egész folyamat legnagyobb tanulságát?

Ez a kilencedik könyvem. Ezért van tapasztalatom. De ilyen kevés nehézséggel még nem találkoztam. A kiadót az interneten találtam, kimondottan profi cég. Minden simán ment. A legnagyobb dicséretben a lektorálást kell részesítenem; pontosabb lektorálás nem elképzelhető.

Az irodalom mellett zenével is foglalkozik. Tervez-e következő kötetet? És ha igen, milyen témát dolgozna fel benne?

Van egy régi tervem a zenei haladás gondolatát illetően. Ez egy vitatott gondolat, de Ludwik Fleck elmélete segítségével talán sikerül megoldani. Aztán szeretnék egy kis könyvet írni az emlékeimről a zeneszerző Karlheinz Stockhausent illetően. De a legsürgősebb terv a Petőfi kötet második javított és bővített kiadása. Mert csak az lesz az a kiadás, amellyel tényleg teljesen meg leszek elégedve.