„Vannak dolgok, amire mindig kell, hogy legyen idő”

„Sokszor van egy gondolatom, s nem tudok addig elaludni, amíg legalább egy vázlatot nem készítettem róla” – meséli Versényi Anna, akinek most jelent meg Karcolások című pszichológiai önsegítő könyve. Az Ad Librum kiadó gondozásában publikált kötet szerzője az interjúban egyebek mellett beszél arról, mi a közös minden kamaszkori vagdosásban, mennyiben különbözik egy családtörténeti és egy szakkönyv megírása, és hogyan lehet irodalmat, művészetet becsempészni egy önsegítő könyvbe.

Emlékszik még az első vagdosásos esetére? Szakemberként mennyire áll másként hozzá az ilyen problémákhoz sok év szakmai tapasztalattal a háta mögött?

Természetesen emlékszem, és sokat segített, hogy az egyetemen esett szó erről a jelenségről, a kezeléséről. Akkor még szórványosan, elsősorban gyermekotthonokban, büntetőintézetekben fordult elő. Felvettem a kapcsolatot a pszichiátriával, mert akkoriban még én is elsősorban a suicid, öngyilkossági késztetést láttam benne. A jelenség elterjedésével látom, hogy sokkal árnyaltabb a helyzet, s nem feltétlenül öngyilkossági szándékkal történnek az esetek.

A vagdosás „kiváltó okai között az elhanyagoló nevelésen túl a közösségi kirekesztettség, megoldatlan traumák, tanulási-iskolai konfliktusok éppúgy szerepelnek, mint a többség gondolkodás nélküli követése, mások befolyása, vagy akár pusztán a figyelemfelkeltés” – írja az előszóban. Tapasztalatai szerint melyik ok a leggyakoribb ma egy átlagos magyar iskolai közegben? Vagy társadalmi rétegenként változik, esetleg lakókörnyezettől vagy életkortól függ, kit mi visz rá az önsértésre?

Mindig vannak divatjelenségek, amelyek az interneten, közösségi csatornákon futótűzként terjednek minden rétegben egy adott korosztályban. Társadalmi rétegenként azonban vannak eltérések, hiszen eltér a családi és iskolai környezet is. Ami közös valamennyi iskolában, környezetben, az az utánzás, a befolyásolás, s az is jellemző, hogy inkább lányok körében fordul elő. Gyakori, hogy érzelmi odafordulást, törődést akarnak ezzel a baráti közösségükben kiváltani, vagy nyomatékot adni érzelmi problémáiknak. Utóbbi kamaszoknál gyakori.

Az előszóban megad egy listát, hogy milyen esetekben érdemes a szülőnek fokozottan figyelni a gyerekére, ám ebben a listában sok olyan jelenség is szerepel (pl. visszahúzódás, érdeklődéshiány, állandó eljárkálás otthonról, körömrágás stb.), ami a kamaszkor „normális” kísérője is lehet. Honnan lehet tudni, hogy mi kóros, és mi normális?

Valóban, ezek a viselkedés-változások a kamaszokra gyakran jellemzőek, ám mindig a változás mértéke, vagy hirtelen fellépése jelez komolyabb problémát. Nem meghatározható, hogy hány pontnak kell teljesülni ebből a listából, vagy hogy hány órára zárkózik be a gyerek, mennyi időt mondunk kórosnak. Inkább a fokozott odafigyelés számít. Lehet, hogy kamaszként jobban elvonul, ám ha ez extrém mértékű a korábbihoz képest, vagy társul valami mással (például agresszivitás, szorongásos tünetek), akkor előfordulhat nagyobb baj. Lehet, hogy „vaklárma” lesz, és csak kisebb konfliktusa volt, átmeneti a hangulatingadozás. A fokozott törődés, odafigyelés akkor sem „vész kárba”, a szülő jobban észreveszi az árnyalatokat, hiszen ő ismeri a gyermekét.

Hogy készült a kötetre: elővette a munkája során, iskolapszichológusként készített jegyzeteit, vagy elég volt felidézni a legjellemzőbb történeteket? Kellett hozzá esetleg az érintettekkel még beszélgetnie?

Mivel több év alatt történt eseteket dolgoztam fel, a régi jegyzeteimet használtam. Természetesen akad olyan eset is, ami még folyamatban van, foglalkozom a gyerekkel, családdal. Fokozottan figyeltem arra, hogy ne legyenek azonosíthatóak a valós esetek.

Korábbi könyvében családtörténeti vonatkozású írásokat gyűjtött össze. Mennyire másként kellett egy ilyen, szakmai kötetet összeállítani? Illetve mi volt az a tapasztalat, amit hasznosított az előző könyvének megírásából, ami miatt esetleg valamit másként csinált?

Ez a könyv műfaját tekintve nagyon eltér, hiszen pszichológiai önsegítő könyv. Figyelnem kellett arra, hogy a szakmaiság megtartása mellett közérthető, sőt olvasmányos legyen. Utóbbihoz kell írói tapasztalat, vannak „novellaszerű” elemek a könyvben, ami miatt nem áll annyira távol a szépirodalomtól sem. Nem csak száraz esetleírásokat talál az olvasó, hanem életszerű történeteket, karaktereket, kiragadott élethelyzeteket, sőt olykor humoros leírásokat is. A történeteket követi elemzés és tanácsadás, ahol szintén figyeltem arra, hogy széleskörű és érthető legyen. Olykor persze nekem is fokozottan emlékeztetni kellett magamat, hogy ez nem novelláskötet, más a cél, más a koncepció, hiszen rendszeresen írok s publikálok szépirodalmi jellegű írásokat. Úgy érzem, sikerült pszichológiai szakkönyveket nem olvasó szülők számára is hasznos olvasmányélményt nyújtanom.

Ezzel a könyvvel gyorsabban készült el, mint a családtörténeti Elrejtett példányokkal?

Természetesen, hiszen a családregény terjedelmében is több, továbbá jelentős forrásanyagot kellett feldolgoznom hozzá, valamint egy korábban megírt nyers változatom is volt. Tulajdonképpen mondhatom, hogy évek munkája van benne. Az önsegítő könyvek esetében viszont számít a gyors reakció egy-egy jelenségre. Érdekesség, hogy azóta is vannak új divatjelenségek, például a Tic Toc, amivel kapcsolatban már fordultak hozzám. Fontos szempont volt, hogy nincsen ebben a témában segítő könyv, viszont tapasztalatból tudom, hogy sok a tanácstalan szülő, a jelenség pedig nem csökken. A ő kérdéseiket is feljegyeztem s felhasználtam a könyv megírásakor.

A könyvben látható illusztrációk mellett a borító is saját alkotás? Milyen képzőművészeti jellegű tevékenységre van ideje a munka, család és könyvírás mellett?

A borító is saját munka. Az illusztrációs anyag sajátossága, hogy a grafika és a rávetülő árnyék ad egy egységes képet. Én „árnygrafikának ” neveztem el ezt a módszert,s ebben a könyvben használom először. Vannak dolgok, amire mindig kell, hogy legyen idő. A képzőművészet nálam nem munka, inkább ön-regeneráló tevékenység, művészetterápia. Van, aki tévét néz, van aki fut, online játszik, én festek és írok. Nem elhatározás, belső kényszer. Sokszor van egy gondolatom, s nem tudok addig elaludni, amíg legalább egy vázlatot nem készítettem róla. A képzőművészet és az irodalom nem választható el szorosan a munkámtól, hiszen a képzőművészet és irodalomterápiát is használom pszichológusi tevékenységem során.

Kis túlzással szólva, a családját és a munkáját is feldolgozta, mi jöhet még? Van már ötlete egy újabb kötetre? És ha igen, az valamelyik korábbi téma folytatása lesz, vagy egy teljesen új műfajban mutatkozik be?

A családom történetének feldolgozása a szépirodalmi tevékenységemnek csak egy kis szelete. Folyamatosan írok és publikálok anyagokat (nemrég jelent meg több novellám a KULTer.hu és a Liget Műhely online magazinokban), folyamatban van egy novelláskötetem és dolgozom egy új regényen is. Alakul egy újabb pszichológiai jellegű könyvem is, itt még az anyaggyűjtés-vázlatírás fázisban járok. Az irodalom terápiás céllal való alkalmazása sokrétű, hiszen a segítő könyv is sorolható ebbe a kategóriába.