„Furcsa mód azok sikerültek a legjobban, amelyeket »izomból« kipréseltem”

„A vers maga az instant boldogság” – állítja Szakáczky Edit, akinek verseskötete, a Lélektérkép a minap jelent meg az Ad Librum kiadónál. Az eredetileg terápiás céllal írni kezdett költőnő az interjúban mesél arról, hogy miért szerepel olyan sokszor költeményeiben a Nap, milyen utazásra invitálja az olvasóit, miért szorult vissza manapság a költészet, és hogy milyen szerepe volt a kötet összeállításában a közösségi médiának.

Kötetében említi, hogy „hosszú évek után újra írni kezdtem, otthonra leltem benne.” Mikor és miért kezdett először, majd újra verseket írni?

Még az iskolában kezdődött. Soha nem voltam népszerű sem a tanáraim sem az iskolatársaim körében, magányosan teltek a napjaim. A pubertáskor beköszöntével a helyzet csak rosszabb lett, szükségem volt valakire, valamire… Abban az időben vettük irodalomból Csokonai Vitéz Mihály Reményhez című versét, ami egy csapásra megváltoztatott mindent. Magával ragadott az a vers, lenyűgözött a képi és érzelmi világa. Belém hasított a gondolat: verseket akarok írni! El is kezdtem, és ezzel megoldást találtam az akkori problémáimra. Nemcsak az tett jót, hogy kiírhattam magamból a gondjaim, de lassan észrevettek, értékeltek, elismerés tükröződött mindenkiről, aki kezébe vette a verseim.

A második írási hullám szintén nehéz életszakaszban érkezett. Ezúttal már pszichológushoz fordultam a gondjaimmal és kezdetben a versek feladata kizárólag a terápia szolgálata volt.

A köszönetnyilvánításai között ki is emeli Drahos Judit tanácsadó szakpszichológust, „aki hihetetlen ügyességgel és odafigyeléssel, végtelen türelemmel, állhatatos, lelkiismeretes munkával egyengeti utam,” és akinek köszönhető, hogy „újra” elkezdett verset írni. Mennyire „terápiásak” a versei?

A kötetben szereplő versek nagy többsége valóban terápiás céllal született. Rendkívül nehezen nyitható burokkal rendelkeztem, ez volt nagyon sokáig a haladás egyetlen járható útja. Ő valahogy „bekapcsolta” bennem a rég elfeledett „írókám”, és attól kezdve nem volt megállás, jöttek a versek egymás után, terápiától függetlenül is.

Általában mit gondol: milyen terápiás ereje lehet az írásnak?

Úgy gondolom, hogy mindenképpen sokat segíthet bárkinek, legyen szó önismeretről, fájó lelki sebekről vagy stresszről. Az írás már önmagában is gyógyító hatással bír, versekben pedig különösen hasznos. Még ha az ember nem is érez magában tehetséget hozzá, megéri kipróbálni, és ha tetszik a dolog, rendszeresen írni, mert rengeteg pozitív hatása van, főleg hosszú távon.

A verseskötetének, egyszersmind az egyik költeménynek is a címe: Lélektérkép. A nagyon izgalmasra, inspiratívra sikeredett címlap pedig kalandot, felfedezést, játékosságot sugall. Milyen utazásra, felfedezésre invitálja az olvasókat: a szerzőt ismerhetik meg jobban, vagy önmagukat is?

Annak örülnék a legjobban, ha az olvasók azt kapnák, amit várnak tőle. Hogy engem, illetve az adott versnél aktuális énem megismerjék, nem volt célom, de nyilván elkerülhetetlen. Többségük ráadásul már nem is aktuális, hisz

ezek mind „pillanatfelvételek”: gyakorlatilag fotók versben.

Úgy gondolom és remélem, hogy a nyitott, önismerete fejlesztésére törekvő olvasó profitálni fog belőlük, hiszen olyan utakat járhat be a térképen, amelyek mind fizikai, mind lelki értelemben ismerősek lehetnek (még ha nem is tudunk róla), hiszen sokunkban jelen vannak. Ergo könnyű velük azonosulni, így segíthetek abban, hogy akik elég bátrak hozzá, megismerjék saját lélektérképüket, közelebb kerüljenek önmagukhoz, vagy akár támaszt, reményt leljenek nehéz élethelyzetekben.

A Lélektérképben szereplő költeményeinek egyik kulcsfogalma a „Nap”, amely különösen sokszor (több mint nyolcvanszor) bukkan fel, de egyebek mellett igen gyakran jelennek meg a „Hold” és a „remény” szavak is. Mit jelentenek ezek Önnek, és az olvasóknak segítenek-e ezek a fogalmak közelebb kerülni a költészetéhez?

A Nap és a Hold számomra az élet körforgásának alapvető szimbólumaihoz köthetők. Nappal és éjszaka, világos és sötét, Yin és Yang, két szélsőség, mégis egyensúlyban vannak és nem tudnak élni egymás nélkül. Közelebbről nézve a Nap számomra az élet, lelkünk napos oldala, a remény, a mosoly, a világosság, az ébrenlét és a (tisztán)látás, a dolgok láthatóvá válásának feltétele, szimbóluma. Maga a napkelte a legértékesebb momentum. Visszaadja nekünk amit az éjszaka elvett, és elvisz mindent, amit az hozott (lelkünk sötét, ismeretlen oldalát: a hideget, a sötétséget, a bizonytalanságot). Élettel, színekkel tölti meg a világot, újra láthatóvá, megélhetővé teszi azt a rengeteg szépséget, amit természet és az élet ad.

Ezért kap hangsúlyt a Hold is: ő az éjszakai remény jelképe. Segít az elveszett léleknek a bizonytalansággal, félelemmel teli sötétségben, énünk rettegett, ismeretlen oldalán. Fénysugár, mely oldja az éjszaka vándorának magányát és megvilágítja útját.

Végül a remény maga. A remény fontos. Talán könnyebben értelmezhető, ha inkább hitként gondolunk rá. Fontos hinni, remélni, hogy a legmélyebb gödörből is ki tudunk jönni, hogy mindig van visszaút és hogy bármi ér minket, képesek vagyunk felállni és továbblépni. Van egy mondat, amit elég gyakran használok: legyen akármilyen nehéz is a lét, valahogy mégis mindig happy end a vég. Ez jellemző a versek többségére is.

Melyik versét érzi a kötet kulcskölteményének és miért?

Nincs olyan köztük, amelyikre így tekintenék. Vannak kedvencek, vannak népszerűek. Ilyen A buszmegálló, A varázsdoboz, vagy amelyek a csendről szólnak, vagy amelyik egy padláson keresztül vezet minket a végső tanulsághoz. Maga a Lélektérkép című vers is csak afféle útleírás. Mindegyik vers 100 százalékig én vagyok, mindegyikük a lelkem, a múltam egy darabja.

Mikor mutatta meg először a verseit másoknak is (és kinek)? Mi volt a reakció?

Középiskolai tanáraim látták őket először, még az iskolában. Pozitívan nyilatkoztak róluk és folytatásra biztattak.

Milyen kapcsolata van most az olvasókkal, kap-e rendszeres visszajelzéseket?

Indítottam egy szerzői Facebook-oldalt, ahol rendszeresen osztok meg verseket. Többek közt az ottani lelkes „B-közép” hatása, hogy rászántam magam a kiadásra, kiléptek a verseim a terápiás, illetve a virtuális világból.

Milyen olvasóknak szánja a verseit: fiatalabbaknak vagy érettebbeknek, nőknek vagy férfiaknak is?

Kevés olyan versem van, aminek nincs valamilyen üzenete, mondanivalója, tanulsága. Azt gondolom, hogy azok fogják szívesen forgatni, akik szeretnek elmélyülni gondolatban, elmélázni időnként, vagy épp erőt meríteni valamiből. Igyekeztem azért a lehető legszínesebbre összeállítani, hogy bármilyen életszakaszban vagy hangulatban találjon benne fogára valót az olvasó, akár könnyed szórakozás céljából is.

A költészetre mintha kisebb igény és érdeklődés lenne a 21. században, mint korábbi időszakokban. Ön is így látja? És ha igen, mi lehet ennek az oka?

Teljesen egyetértek. Napjainkra teljesen elértéktelenedett a költészet. Beszélhetnénk itt a média vagy a szórakozási lehetőségek bővülésének hatásáról, de

túl sokan is írunk túl sokat, a kínálat is sokkal nagyobb, mint a kereslet, a színvonal pedig egyre alacsonyabb.

Elkeserítő, hogy ha az ember körülnéz akár csak a közösségi oldalakon, elárasztják ezeket a felületeket a minősíthetetlen színvonalú, semmitmondó versek. Félreértés ne essék, nem tartom magam nagy költőnek, de amit tapasztalok, attól forogna a sírjában minden irodalmi nagyság. Ami pedig ebben végképp tragikus, hogy ezek azok, amik igazán népszerűek. Úgy tűnik, hogy fogyasztói társadalom végérvényesen bekebelezte – sok más egyéb mellett – az értéket hordozó verseket is, mert az emberek ebben a „művilágban” hisznek, nem akarnak, nem mernek tartalmas verseket olvasni, mert féltik a bennük kialakult kis tökéletes („fantom”) képet.

Honlapján az „inspirátorok” között 3 igazi 18-19. századi klasszikustól, Berzsenyi Dánieltől, Vörösmarty Mihálytól és Csokonai Vitéz Mihálytól idéz egy-egy jól ismert verset. Ezek hatottak leginkább a költészetére?

Nagyon remélem, hogy érezhetően hatottak, és azt is, hogy az olvasók is így gondolják, legalább egy-két vers esetében. Ugyanakkor bízom abban, hogy ettől nem lettek időutazás „szagúak” és porosak. „Levesznek a lábamról” az ilyen írások, ezeket gondolom valódi értéknek, szinte egy másik univerzumban érzem magam tőlük. Vágyam, hogy valami hasonlót adhassak én is az olvasóknak.

Kiket olvas a kortárs költők (írók) közül szívesen?

Őszintén szólva, akkora hatással vannak rám a régi nagyok, és olyan jól érzem magam a világukban, hogy nem igazán maradt „kapacitás” napjaink szerzőinek mélyebb befogadására, (ebben talán a fentebb említett tapasztalatok is közrejátszanak) de sosem késő…

A honlapján megnézhető két költeménye „zenés” változatban is, vagyis zenei kísérettel. Megtekintésük közben picit olyan érzésem volt, mintha egy megkomponált dalt hallgatnék. Felmerült már, hogy zenére írjon dalszöveget is? Mi lenne ebben a kihívás?

Régi álmom, hogy egyszer komplett zeneszámot készítsek, (vagy legalább dalszöveget írjak). Amennyiben adottak lennének a technikai és egyéb feltételek, lenne elég türelmem, kitartásom hozzá, könnyebb lenne ezeket magvalósítani. Addig maradnak a „zenés versek”.

Mikor van ideje alkotni? Mennyi ideig tart egy költemény véglegesre csiszolása?

A későesti és kora reggeli órák bizonyulnak a legalkalmasabbnak az írásra. Néha megesik, hogy akár 4-5 órát is ülök egy vers felett, borzasztó kínok közepette, mert nem akar összeállni, de az esetek többségében szerencsére csak mint a tinta a rossz tollból, egyszerűen kifolynak a gondolatok a fejemből, és nincs más dolgom, mint követni őket a klaviatúrán.

A laikus azt gondolná, a költő ugyan elbíbelődik egy-egy rímmel, kifejező képpel, de azért mégis sokkal könnyebb helyzetben van, mint egy regényíró, akinek egy hosszú történet minden ágát-bogát fejben kell tartania, hónapokon, esetleg éveken keresztül mozgatnia. Tényleg annyival könnyebb egy költőnek?

A költőnek sokkal könnyebb, valóban:). Ami egy írónál néha évek alatt zajlik le, az egy versnél csupán pár óra. Mivel terápiás célokra is kiválóak, és azon kívül is rendkívül sokoldalúan használhatók, a vers maga az instant boldogság.

Milyen ihletre van szüksége egy-egy vers megszül(et)éséhez? Lehet-e, kell-e egy költőnek úgy dolgoznia, mint egy regényírónak, akik közül sokan azt mondják, akkor is írni kell, ha nincs kedve, ihlete hozzá, mert kell a rendszeresség?

Néha elég napkeltekor vagy sötétedés után kiülnöm egy kávéval az erkélyre, és „futószalagon” jönnek az ötletek. Máskor órákig bámulom a falat, mégsem érkezik „szikra”. Bár, ami azt illeti,

előfordult, hogy afféle végső megoldásként arról írtam, hogy nem megy az írás. Működött!

Fura mód azok sikerültek a legjobban, és azok is a legnépszerűbbek, amelyeket nem terápiás céllal szültem és nem is valamilyen inspiráló téma ihletett, hanem „izomból” kipréseltem, a rendszeresség igénye miatt. A buszmegálló a legjobb példa. Írni akartam végre, de nem ment, nem jött semmilyen ötlet. Hosszú gondolkodás, keresgélés következett, valami újat, szokatlant akartam végre, a nap és a többi jól ismert motívum már untatott. Aztán megpillantottam a nappalim ablakából az út túloldalán lévő megállót, de mégsem „ő” ragadott meg engem, hanem én „őt”. Elkaptam hát az ötlet grabancát és addig nem eresztettem, amíg nem lett belőle vers. Nehezen született meg, sokáig birkóztam minden sorával, de megérte: ez azóta is a legismertebb alkotásom.

Vannak-e „kidobott” versei, amik nem kerültek be kötetbe és nem szeretné megmutatni másoknak? Segített-e valaki annak eldöntésében, hogy mi legyen a mostani kötet tartalma?

Akad néhány kukába való vers, olyanok is, amelyek kizárólag terápiás célra lettek felhasználva, de a rosszakat, az igazán félresikerült darabokat sem rejtem mindig a fiók mélyére. Előfordul, hogy egyet-egyet – „a költő is csak ember” megjegyzéssel – megosztok a Facebook-oldalamon. Mindannyian tanulunk ezekből (is).

Volt egyébként 3 vers, amelyeknek a kötetbeli sorsáról Facebook-szavazás döntött, de a maradék 87-ről magam hoztam ítéletet.