“66 évet próbáltam érthetővé tenni az életemből”

“Addig kell örülni egymásnak és a közelségnek, amíg megteheti az ember, mert utána csak a közös emlékek fogják boldoggá tenni azt, aki egyedül marad” – vallja Dörfler Katalin, aki Belenéztem a Napba címmel adta közre az életéből fontos történeteket. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője az interjúban mesél arról, milyen élmény hatására kezdett kilencévesen írni, milyen módszerek segítették abban, hogy könnyebben fel tudja idézni az emlékeit, és hogy milyen praktikákkal teremtette elő az anyagiakat a könyv kiadásához.

Gyerekkora óta köze van az íráshoz, akár verseskötet-szerzőként, akár mesekönyv-szerkesztőként. Hogyan jött az ötlet, hogy megírja saját élettörténetét is?

Kilencévesen hosszabb időre a családommal az akkori Jugoszláviába utaztunk, hogy az Édesapám külföldön élő testvéreivel találkozzunk, engem pedig gyógykezelés végett vittek el magukkal. Mielőtt elindultunk erre a hosszú útra, volt egy beszélgetésünk Édesapámmal, aki úgy magyarázta el nekem az agyi fényképezés mechanikáját, hogy lefeküdtünk a fűbe és a hangyák mozgását kellett megfigyelnem a fűszálak között. Amikor bizonyos idő eltelt, azt mondta, most csukd be a szemed és mond el mit láttál! Többször el kellett ismételnem, míg a megfelelő választ elfogadta, de addigra minden mozdulat rögzült a fejemben. A vége az volt, hogy bementünk a lakásba, kaptam, egy akkor még mártogatós tollat, egy szép füzetet, amelyre a nővérem gyöngybetűkkel ráírta: „Kati Naplója”. Az első történet, akkor került a füzetbe A hangyák mozgása címmel. Így kezdődött, és innentől mindent leírtam. Az se szokványos napló volt, mert abba minden belekerült, ami az én kis életemben megtörtént. A versek sokkal később jelentkeztek az életembe, színt hoztak a mindennapok, az érzéseket tudtam ilyen formában kifejezni. Amikor az első szerelem megjelent, például csak rigmusban beszéltem, és ezen a családom jókat derült. Az írásaimat rendszeresen Édesanyámmal osztottam meg, egészen a haláláig. Ő volt a mindenem.

Sajátos műfajú a Belenéztem a Napba című kötet, nem lineáris történetet mesél, hanem inkább mozaikszerűen villant fel fontos pillanatokat, embereket, érzéseket, gondolatokat. Hogyan alakult ki ez a feldolgozási forma? Milyen szempontok alapján szerkesztette össze az írásokat? Voltak már korábban is megírt történetek, vagy mindent most vetett papírra?

Hol is kezdjem? Először is megközelítőleg 66 évet próbáltam érthetővé tenni az eddigi életemből. Igen, mozaikszerűen. Színes és sokoldalú tevékenységeket végeztem, közben voltam, édesanya, családom volt, gyerekek és távollévő gyerekeim, aztán egyik napról a másikra kiemeltek a munkavilágából egy drasztikus betegség végett. Olyannyira, hogy megszokott környezetemet hátrahagyva Magyarország másik településre kellett költöznöm. Ez azt jelentette, hogy nagyon sokáig csak maximum 3 napot tudtam egyfolytában a régi megszokott világomban tölteni és vissza kellett jönnöm ide a Mátra közelségébe, mert ott a Csepel-szigeten egyre betegebb lettem. Kerestem a helyemet az új környezetben, mert mindig közösségi ember voltam. Nagyon sok év telt el, mire megtaláltam önmagamat és azt a feladatot, amit teljes emberként tudtam felvállalni. Közben megismertem egy meseírással foglalkozó írónőt, aki elolvasta a verseket, amit írtam és biztatott, hogy abba ne hagyjam és továbbra is írjak szösszeneteket. Mert jók, és mert látja a kibontakozást, valamint mondanivalója és üzenetértéke van, annak, amit leírok. Aztán bemutatott a mátraaljai költőknek és íróknak, és ezeken a találkozásokon nagyon sok mindent elsajátítottam, közben a gyerekek felnőttek, és különböző hobbijaik lettek, egyre kevesebb volt a közös programunk. A fiaimat 4 évesen elvittem egy „néptánciskolába”, ahol egy életre ott ragadtak. Így már több időm jutott az írásra. Megtanultam, hogy mindegyik írásom alá az évet is odaírom, mert egy idő után keresni kell, mikor íródott, melyik időszakhoz köthető az emlékek tárházában. Emiatt a lektorommal könnyű volt válogatni a nagyon sok írás között, ő már csak időrendbe rakta. Az Édesanyámra való visszaemlékezések, a naplómból kivett részletek és az emlékek, ezek már itt Karácsondon született írások.

Mennyire egészítette ki írói fantáziával az egyes szövegeket, és mennyire törekedett kizárólag a valóságot felidézni?

Törekedtem a valóságot leírni, ezért sűrűn faggattam két idősebb testvéremet, hogy amíg vissza tudnak emlékezni az ősökre, az úgy kerüljön leírásra, ebben mindketten partnerek voltak. Sőt engedélyt kértem, hogy néhai szülőapánk recski levelezéséből részleteket írhassak bele a történetbe. Vagy egy másik példa, nálam vannak azok a levelek, amik az ötvenes években érkeztek Izraelből, hogy amikor két sógornő levelezik a nehézségek idején, a segítségnyújtás miben létét igyekeztem főleg kivenni. Tehát, hogy felhasználhassam a leveleket. Inkább a hitelességre törekedtem. Számomra nagyon sokat jelent a mai napig, hogy az én szemszögemből megélt események milyen hatást váltanak ki. Van olyan írás, ami a mai napig megríkat, amikor papírra tettem végig sírtam írás közben.

Volt-e olyan részlete a felidézett emlékeknek, amit azért változtatott meg, mert az abban érintettek még élnek, és esetleg megbántódhatnak, vagy másképp emlékeznének ugyanarra? Kellett-e bármit ilyen okból változtatnia?

A történetekben általában a valós neveket használtam fel, ma is így tennék, talán az egyik Mama írásban rövidítettem a testvéreim és a magam nevét (Reb, Ruth és Rob). Ez az írásom, amit még a nagyfiam betegsége alatt a kórházban kezdtem el írni, alig pár hónapos volt és az élet nehezen indult a számára. Az írást a betegágya mellett írtam napról napra, aztán az a füzet elkeveredet. 2001. karácsony estéjén fejeztem be, akkor került a kezembe a füzet. Hogy hol rakosgattam évekig? Ez már örök titok marad. Akkor már az a gyermekem 27 éves volt, és régen kinőtte a gyermekkori betegségét. Tehát valahol minden jól végződött. A szüleim nem élnek már. Igazán szabad kezem volt az írás terén, mert amikor elmondtam nekik, hogy egyszer kiadom könyv formájában, csak legyintettek rá.

Melyik a kedvenc szövege (vagy legfontosabb gondolata) a 80 írást tartalmazó kötetből, és miért?

Kivétel nélkül mindegyiket szeretem, mindegyiket megéltem, ezért nagyon nehéz erre a kérdésre a válasz. De nagyon szíven ütött az „Ott túl a rácson” című írásom kis alanyainak az élete. Megközelítőleg egy évig jártunk az intézetbe, ahonnan a gyermekeinket haza hoztuk. Ahogy a gyermek és a felnőtt hétről hétre ismerkedik, és közben zajlik az intézeti életük és a társaiké. Amikor etetés ideje volt, akkor volt egy kevés idő és beszélgetni kezdtünk, mi felnőttek egymással és itt ismerhettem a nehézségi fokokat, hogy milyen életük van a kintieknek és a bent zárt térben élőknek. A gondozóknak, akik nem tudtak a hivatásukról könnyek nélkül beszélni. Sokszor felvetődött bennem az évek folyamán, hogy az írásban szereplő gyermeki életek milyen mederben folytak tovább, hiszen ma már közel a negyvenhez, vagy azon túl van az életük és saját tapasztalattal is bírhatnak, mint szülők. De erre sosem fogok választ találni, hiszen nem biztos, hogy valóban az volt a nevük, vagy azt is ott kapták. Nem tudom. Egy biztos, aki gyermeket vállal, „kívülről”nagyobb a felelőssége, mint a vérszerinti gyermekével!

Sok szó esik a családról, családi kapcsolatokról, arról, hogy manapság egyre kevesebb a család. Miért tartja fontosnak a családot, és milyen üzenetet szeretne átadni a könyve által a családdal kapcsolatban az olvasóknak?

Hú! Hatvanéves koromig mindig családban éltem, mindig volt nyüzsgés körülöttem. Történetek estek meg a családtagokkal, amikből anekdoták lettek és továbbmesélték az unokáknak. Aztán már a következő generációval estek meg hasonló történetek, és ezek a szájról szájra bekerültek a családi krónikába. Nyolc évvel ezelőtt elhunyt a férjem, már a gyász időszakát is egyedül éltem át, a gyerekek már régen nem éltek itthon, saját családjuk volt és azt gondolom, nem tudták, hogy mit kellene velem tenniük. Ezért maradt a telefon heti szinten, aztán ez gyerekenként változóvá vált, mert volt, amelyik elmaradt. Rájöttem, magamnak kell mindezt feldolgozni, megélni, hogy a későbbiekben ebből erőt tudjak a magam számára kovácsolni, hiszen mint család a továbbiakban nem az együtt gondolkodáson törjük a fejünket. Mindegyik élte a maga családi életét. Megtanultam egyedül élni, felnőttem a feladataimhoz és ma már kedves időtöltésem, az emlékekbe utazni, mint egykoron az Édesanyámnak. A legfontosabb családi kapcsolódásom ma is elsősorban a testvéreimmel van és ez mindhármunk számára fontos, mert a vér szava egybefon bennünket. A nővérem maholnap 80 éves, a fivérem is 78, és a sorban az a tíz év különbség eltörpül minden mellett. Mindig van egymás számára mondanivalónk. A másik kapcsolódásom az idősebbik fiam és a családja, különösen is a fiú unokám Szabolcs. Ha teheti és szólok, hogy eljönne, megoldja, hogy minőségi időt tölthessünk egymással, és ezt tartom a legjobb eseménynek jelenleg az életemben. Nehéz a mai leszármazottaknak helytállni, mint egy gyermek és élni, mint egy családfő. Idő nincs rá. Marad a szülő felé a telefon. Már régen elfogadtam ezt az állapotot. Addig kell tudni örülni egymásnak és a közelségnek, amíg megteheti az ember, mert utána csak a közös emlékek fogják boldoggá tenni azt, aki egyedül marad.

Kiknek szól a kötet? Kiknek ajánlaná, hogy mindenképpen olvassák el? Hogyan képzeli az olvasóit?

Amikor a szinopszist kérte tőlem a kiadó vezetője, akkor is gondolkodóba estem, de most is ugyanazt tudom leírni, mint akkor, harmincon felülieknek bármelyik korosztálynak, hiszen évekig idős emberekkel foglalkoztam és nagyon sok mindent tanultam tőlük. Különösen azért, mert emlékek begyűjtése mindenki számára fontos. Ezek adják majd az emlékezéshez a támpontokat. Ki lehet tolni a demencia idejét, és amit nagyon fontosnak tartok, hogy sok fénykép készüljön az aktív időszakról és a képek hátulján rövid leírás legyen. Nagyon sokat tud segíteni a felidézéskor. Amikor a dedikálási napra készültem Budapestre a kiadó jóvoltából, itthon leírtam magamnak, hogy milyen kérdést fogok a könyvet vásárló személyhez intézni, hogy egy kis időre személyes kontaktus alakuljon ki kettőnk között. Nagyon kellemes volt a párbeszéd, mondjuk az író és a leendő olvasóm között. Általában először meglepődtek, aztán mosolyogva válaszoltak. A hétvégén itthoni közegben találkoztam a barátaimmal és ismerőseimmel egy zártkörű rendezvény keretében, ahol még a könyvem tartalmához szóló verseket is hoztak a barátaim és főleg gitárszólóval megzenésítve. Olyannyira jól sikerült a közös találkozás, hogy felvetődött a leendő olvasókban, hogy ezt meg kellene máskor is csinálni. Tehát mintha ötletet adtunk volna a társaimmal, hogy másfajta kultúra-ötvözetek jöjjenek létre. Már megérte megtartani a találkozást, ahol a könyv lektorával és az Előszót író barátommal kötetlenül lehetet beszélni és kérdezni oly sok mindent.

Többeknek is köszönetet mond a kötete elején. Közülük csak a lektorának Vincze Viktóriának mutatta meg a kéziratot a kiadó előtt? Ha másnak is megmutatta, megfogadott tanácsot bárkitől? És a lektor milyen jellegű segítséget adott a könyvéhez?

Van néhány kedves ismerősöm, akik rendszeresen megkapják frissiben olvasásra az írásaimat. Nagyon ritkán kaptam egy-egy ötletet, például továbbgondolásra, ezeket megfogadtam, hiszen ők a leendő olvasóim. Ilyen első körben a nővérem, és mindig hozzáfűzöm, csak tiszta, elfogulatlan véleményt kérek, mert az a segítség számomra. Ha az családi vonatkozású, ha ki kell egészíteni, jelölje be, és más színnel írja be a szöveget, majd én elhelyezem az írott anyagban. Ezek száma általában 3-5 fő. Viktóriával tavaly robbantunk be egymás életébe, azóta tudjuk, hogy ez egy életre szól mindkettőnknél. Nem korfüggő! A teljes kéziratot egyedül ő látta a kiadó előtt, nagyon sokat javított, na, nem a szövegen, oda csak ajánlatokat tett, hogy ő hogy képzelni, vagy, hogyan hangzana szebben a leírt mondat, de meghagyta a történeteimet, ahogy leírtam. Sőt sokat dicsért a szép kifejezésekért és ahogy kifejtem a történetet. Vagy mivel az érzéseim diktáltak, ezért néha kihagytam betűket és ő rögtön érthetővé tette a mondatomat. Egyszóval úgy tanított, hogy magam sem vettem észre, hogy több lettem általa. És a teljes szöveget még elolvasta Dr. Sós Tamás is, ő írta az előszót, és nagyon sokat számított az ő segítsége is.

Mennyi időt vett igénybe a kötet összeállítása az ötlettől a kiadónak leadott kéziratig? Mikor volt ideje dolgozni a szövegeken? Milyen napi/heti beosztással alkotott?

Három évet vett igénybe. Lehet, hogy még ma is gondolkodnék, hogy kiadjam-e vagy sem? A nagyfiam itthon járt a családjával látogatáson, amikor az asztalomról felvett egy friss írásomat és elkezdte olvasni, aztán feltette a nagy kérdést: “Mond Anyám, meddig akarsz még a fiókodnak írni és mi az akadálya annak, hogy kiadd? Én még a te életedben akarom megélni, hogy nagyon büszkén mondhassam, azt a könyvet az én Édesanyám írta.” Mondtam erre, hogy az én nyugdíjam ekkora költséget nem bír elviselni! Ennyiben maradtunk. Ők visszautaztak Németországba, én meg itt maradtam a gondolatokkal. Az írás megközelítőleg negyven éve nálam napi szintű. Írásóráim vannak, méghozzá hajnali három és hat óra között. Aztán alszom egyet. Legközelebb este kezdek neki az írásnak, tizenegytől és éjjel egyig. Mikor mennyire vagyok fáradt, az esti írásidő attól függ. Hiszen nappal más feladataim vannak. Jelenleg a Karácsondi Víziközmű társulat elnöke vagyok, mely éppen elszámolási idejét éli meg sok nehézséggel. Ez a társadalmi felelősségvállalásom.

Mi volt a legnagyobb nehézsége, ami a kötet összeállítása közben felmerült? Hogyan oldotta meg?

Egyetlen nehézségem volt az anyagi forrás előteremtése. A könyv valahogy összeállt eggyé, olyan természetességgel, mintha világéletemben erre készültem volna. Végig örömmel dolgoztam rajta, és amikor Viktória olvasta és tette a dolgát, ő is azt mondta, hogy egész végig olyan volt neki a feladat, mintha az eseményeket átélte volna, ezáltal jobban megismert engem és ez erőt adott, hogy érdemes vele foglalkozni. A megoldást az anyagi nehézségemre magam találtam meg, hiszek egy felső hatalomban és abban a hangban, amit úgy hívnak, hogy a lélek beszél, szól hozzád. Elkezdtem egy olyan spórolást, hogy felosztottam a nyugdíjamat kötelező, elhagyható vagy nem szükséges részekre. Lemondással, de mégis élhetően megéltem azt az egy évet, amíg összejött minden. Könyvjegyet szerettem volna kibocsájtani, de mire a NAV-tól megkaptam a választ a feltett kérdéseimre, eltelt az az idő, hogy ez így megvalósuljon. Valamikor a civilmunkám idején tanultam a menedzselést is, így elkezdtem leveleket írni, közben elkészült a nyers Előszó és azt csatoltam a levelek mellé és egy bizonyos összeget kértem a könyvkiadás támogatására. Természetesen kedvezményt is ígértem, hiszen már megvolt, hogy mennyibe fog kerülni a könyv. Ez segítséget jelentett, a teher egy részét levette a vállamról. Végül minden időre ki lett fizetve, és azóta már én is teljesítem az ígéreteimet a támogatóimnak.

Milyen írói tervei vannak még? Esetleg maradtak ki írások, amiket egy következő kötetbe gyűjtene? Vagy valamilyen más műfajban is kipróbálná magát?

Jelenleg új könyvön dolgozom, amely két részes és egészen más témájú. Ehhez sok kutatómunkát végzek, nagyon sokat olvasok és a török nyelvvel ismerkedem folyamatosan, magam számára fordítok írásokat. A covid idején kezdtem egy 200 oldalas mesekönyvet, és verseket, amikben Viktória sokat segít. Az első része a könyvnek már készen van, Viktória lektorálta és az előszót is megírta. Most ennek a könyvnek az írása hoz az életembe nagy örömet, hiszen a meglévő tudásomat fejleszthetem és igen érdekes események sorozatában vehetek részt. Na ez az a könyv, amit Viktórián kívül még senki nem látott, bár hallani hallhatott tőlem, és az ismeretségi köröm már várja, hogy mi tesz engem ennyire boldoggá. Igen, egyébként maradtak ki írások a mostani kötetből, még nem gondolkodtam el, hogy folytassam-e az önéletrajzi események leírását. Továbbá 24 éve készen van grafikákkal együtt egy verses könyvem „Fáznak a csillagok” címmel, ami megközelítőleg 70 verset tartalmaz, több év írásait. Készülőben van egy másik verses könyvem az utóbbi évek írásaival, a címe: „Mécses a sötétben”. Hogy mire lesz még időm, és honnan lesz hozzárendelve anyagi forrás, ezt nem tudom. Idén 3 versem kapott helyet a NOVUM Nemzetközi kiadó gondozásban megjelent Antológiában, mely augusztusban jelent meg. Az írást nem tudom abbahagyni, és nem is akarom, mert az életem részévé vált. Mint a mottóm: “Az írásban komponálok, a hímzésben festek, és a gyöngyözésben alkotok.” Ez vagyok én.