„Nemrég egy fiatal lány egy engem ábrázoló rajzot tetováltatott a karjára. Szerintem ez is ér annyit, mint egy írószövetségi tagság”
Még a világ legtöbb könyvet jegyző írójaként sem könnyű e kategóriában bekerülni a Guinness Rekordok Könyvébe, meséli Nemere István, aki viszont már nem vágyik az Írószövetségbe, hiába invitálnák. A legújabb, 772. kötete apropóján készült beszélgetés folytatásában (az első rész itt olvasható) mesél arról is, miért volt szüksége félszáz írói álnévre és miért szabadulna immár tőlük, melyek életműve legmaradandóbb írásai, hány könyve címét tudná fejből felsorolni, és mit tanácsol minden (kezdő) írónak.
A honlapján 49 álnevet számoltam össze, ennyit használt az évtizedek során (köztük leggyakrabban Melissa Morettit). Mi volt az elsődleges oka, hogy nem (csak) a saját nevén írt regényeket és könyveket? És kizárólag a műfajok, témakörök alapján váltogatja a szerzői neveket, vagy van valamilyen más szempont is?
Elsődleges volt a kereskedelmi szempont, úgy húsz évvel ezelőtt. Egyszerre túl sok könyvemet adták ki, ezért a kiadók szerették volna elkerülni a dömping látszatát. Azután jött a többi ok. Helyesen látja: műfajok és témák szerint is megesett, hogy egy-egy álnév ahhoz ragadt. Van egy, amin nem akarok változtatni, ez a már említett Melissa Moretti, ez márkanév lett, afféle „brand”. De a többiektől már lassan szabadulok, a régi álneves könyvek új kiadásain már ismét a valódi nevem szerepel.
Egy-két álnév még csak-csak, de ilyen sok… Hogyan találja ki ezeket a neveket? Van valamilyen módszere? És utánanéz, hogy nincs-e ilyen néven élő (híres) ember valahol a világban?
Még nem nagyon volt internet, amikor a folyamat elkezdődött, nem volt hát előzetesen hol ellenőrizni. Kitalálom fejből, atlaszokból. Volt olyan izgalmas regényem, nem is egy, ahol minden szereplő neve egy-egy földrajzi névtárból származott, persze nem olyanok, mint Volga, Borneó vagy Dublin.
Melyik álnevén volt egyébként a legsikeresebb? Voltak számottevő külföldi sikerei álnéven? És mit tapasztalt, külföldön milyen témákkal tudott nagyobb olvasóréteget megszólítani?
Külföldön nem az álnév számít. Sokszor csak az a döntő, de negatív értelemben, hogy be vagyunk zárva a kis nyelvünkbe, ebből igen nehéz kitörni. Én is egy nemzetközi nyelven, az eszperantó segítségével tudtam kitörni valamennyire. Annyi tudható, szerelmes és kalandregények, politikai thrillerek azok, amikkel ha nagyon szerény mértékben is, de én is „labdába rúghattam” ezen a pályán. Jelentek meg könyveim sokfelé Európában, de még Iránban is, és pár hónapja egyszerre négy könyvemet adták ki Dél-Koreában, koreai nyelven, természetesen. Ezeknek örülök, aminthogy annak is, hogy Moretti-könyv Ázsiában már kalózkiadást is megért. De a fő csapás Magyarország és a magyar nyelvű alkotás.
Valóban „csak” 49 álneve volt, vagy van esetleg olyan is, amit nem árult még eddig el? És igaz az, hogy nagyjából a könyvei felét nem a saját nevén jegyezte?
Nem, erről szó sincs. Bárki megnézheti a neten a könyveim „névsorát”. Az arányokat nem számítgatom, de talán a negyede volt álneves, egy ideig. Persze nem számítva a Morettiket. Ha már arányokról esett szó, sokan még ma is sci-fi és krimi-írónak tartanak, pedig ezekből a műfajokból talán, ha az összes művem 5-5 %-a volt csak. Nincs eltitkolt álnevem, de még lehet…
Honlapján jelzi, hogy ez a mostani, az Ütött az órád a 772. könyve. Ezzel jócskán túlszárnyalta már Barbara Cartlandot, a korábbi brit csúcstartót. Hozzá hasonlóan bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe? És Önnek van valamilyen kimondatlan célja, amit szeretne elérni?
Cartland úrhölgy már a múlté, ő különben csak egyetlen műfajban alkotott: leányregényeket írt élete végéig. Én a jelek szerint másképpen működöm. A Guinness-féle rekordok közé nem egyszerű bekerülni, még akkor sem, ha teljesen tiszta az ügy, és úgymond „mindenki tudja”, hogy én írtam eddig a legtöbbet. Ha pedig az Ön fogalmazása szerint a cél „kimondatlan”, akkor most miért mondanám ki? De a tréfát félretéve, szoros versenyfutás zajlik köztem és régi barátom-ellenségem, az IDŐ között. Maradjunk annyiban, hogy vannak még terveim, nem is kevés.
Apropó Cartland: ő komoly kitüntetéseket vehetett át a teljesítményéért, Önt viszont az Írószövetség nem engedte tagjai sorába, később pedig, amikor engedték volna, már Ön mondott nemet. Hogy élte meg ezt a kiközösítést, és ha most felajánlanák, nem gondolkozna el azon, hogy mégis belépjen?
Felajánlották a 70. születésnapomon, hogy jelentkezzek és akkor biztosan – ahogyan ön mondta az imént – „befogadnak”. Nem vágyom már a tagságra. Ha azt mondja, ez „kiközösítés”, akkor én azt mondom: igen, az. De nem csak ezen a kis térségen élem meg, sokkal nagyobb tere van annak, hogy nem vesznek figyelembe.
Magyarországon képesek kiadni olyan lexikont, amiben nem vagyok benne.
Vagy az utolsó fél évszázad magyar irodalmi műveiről egy egész kötetet, amelyben engem meg sem emlÍtenek. Mintha nem is léteznék, és ez a „mintha” szócska nélkül is érvényes. Ki vagyok tagadva, ez drámain hangzik, de nem esek kétségbe. Petőfi idejében sem a mi Sándorunk volt a legnagyobb magyar költő, hanem valaki más, akinek ma már a nevét sem tudjuk. Valamelyik korabeli ünnepelt „nagyság”.
Ha mégis érvelnie kellene amellett, hogy Önt a szövetség a tagjai közé vegye, inkább a könyvei mennyiségét hozná fel, vagy néhány fontosabb regényét, művét?
Természetesen azokat, amelyekről „odafönt”, az irodalomkritikusok berkeiben nem is tudnak, mert sohasem érdekelte őket annyira, hogy utánanézzenek. Én írtam az első magyar regényt az euthanáziáról, írtam életrajzokat nagy magyarokról, történelmünk minden századáról, számos témában úttörő voltam. Azt mondanám, ezeket olvassa el végre valaki, és akkor rendben leszünk. De már nem fogják elolvasni, nem fognak engem elismerni, kivéve az olvasókat. Ötven éve lesz lassan, hogy veszik a könyveimet, hát van-e ennél jobb értékmérő?
És ebből a 772 kötetből ki tud emelni egy-két olyat, amelyikre a legbüszkébb, amelyikről úgy gondolja, hogy a legidőtállóbb lesz? És ha igen, miért? Kicsit másképp kérdezve: melyik könyve érte meg mostanáig a legtöbb (újra)kiadást?
Hogy valamit hányszor adtak ki, szerintem nem jelzi az értékét. De mondhatok címeket : „Terra”, „Kiált a csönd”, „Láz”, és vagy tizenöt-húsz másikat. És igen, van krimi is ebben a sorban, például a legújabb, az „Ütött az órád”, amely egyszerre adja a hetvenes évek és a 2020-as évek leírását, hangulatát.
Azt is el szokta mondani, hogy megvan az összes megjelent könyve, talán már a 14. polcot is betöltötték sorba téve. Ha most Ön elé tennének egy fehér papírt és egy tollat, hánynak a címét tudná kapásból felidézni? És mennyire emlékszik arra, mit írt: van, hogy rácsodálkozik egy-egy régi könyvére?
Ez mind megesett már. Volt, hogy mondtak egy könyvcímet és én szégyenszemre azt feleltem: ilyent nem írtam, aztán kiderült, hogy mégis. Vagy száz címet el tudnék mondani biztosan. Több mint ötven év távlatából nem emlékezem minden címre, de még cselekményre sem. Néha tényleg rácsodálkozom némelyikre, ha belelapozok, de ezt én az eltelt időnek és esetleg a gyengülő emlékezetemnek tulajdonítom. Amúgy meg tényleg a tizennegyedik polc végéhez közeledünk, pedig minden könyvemből csak az első kiadás kerül oda….
Mennyi ideje van az olvasóival találkozni? Keresi ezeket az alkalmakat, vagy csak eleget tesz az író-olvasó találkozók felkéréseinek?
Túlzás lenne azt mondani, hogy keresem. Én háromféle módon találkozom velük: ha meghívnak valahová egy találkozóra, és bizony elmegyek a legtávolabbi faluba is, az országban bárhová. A másik módja az, hogy meghirdetik, ott vagyok mondjuk egy sétálóutcán egy kávézó teraszán, és a plakátokon pedig az áll: „Kérdezzen bármit Nemere Istvántól!”, és tényleg odajöhetnek, mellém ülhetnek nem csak az olvasók és én szívesen elbeszélgetek velük,. A harmadik, leggyakoribb mód a könyvárusítás. Nem szégyellem, hogy vásárokon, plázákban egész napra beállok a könyves pult vagy asztal mögé, és míg a társaim árulják a könyveket és „pénzeznek” a vevőkkel, én dedikálok és persze beszélgetek. Sokat jelent az, ha az emberek láthatnak, sőt odajöhetnek, kezet foghatnak és beszélgethetnek azzal, aki – sok ilyen esettel találkozom – meghatározó írója volt gyermekkoruknak. Nemrégen egy fiatal lány egy engem ábrázoló rajzot tetováltatott a karjára. Szerintem ez is ér annyit, mint egy írószövetségi tagság…
Közel 800 könyvvel a háta mögött könnyebb vagy nehezebb kiadót találni? Milyen előnyei és hátrányai vannak, ha sokat ír az ember? Könnyebb a helyzete a jogdíj/honorárium-tárgyalásokon, mint másoknak? Kell-e még új kiadók után kajtatnia, vagy megvannak a bejáratott partnerei?
Kezdem a végén: a bejáratott partnerekkel az a baj, hogy mindig ugyanazt a műfajt kérik, pedig én másféle könyveket is írnék nekik szívesen. Előnye és hátránya is van annak, ha az ember sokat írt már eddig. Nem minden kiadó érti meg, hogy ennek az írónak van már egy megalapozott, erős olvasóközönsége, ezért most is nyitott vagyok bármikor bármilyen, számomra új kiadóval közösen dolgozni. Jogdíj-tárgyalásokra nem is emlékszem, hiszen nagyon „olcsó” vagyok: ugyan megkérem az árát a munkámnak, de általában a szerződésekben tág teret hagyok a kiadónak, így ő sem jár rosszul.
Van-e terve, hogy meddig folytatja az írást? El tud-e menni nyugdíjba egy annyira megszállottan dolgozó író, mint Ön?
Nem, ilyesmi soha fel sem merült és nem is fog.
Mi a legfontosabb tanácsa a kezdő íróknak? Akár munkamódszer, akár témaválasztás, akár egyéb terén…
Egyetlen szóval szoktam válaszolni: akaraterő. Mondhatom úgy is, hogy kitartás, türelem, fáradthatatlanság. Aki nem így megy neki a pályának, abból sohasem lesz író. De akiben van tehetség plusz kitartás, az szinte biztosan eléri a célját.
Borítókép: Facebook