„A jó és a rossz kritikákat is örömmel fogadom, mindkettő annak a jele, hogy az olvasókat foglalkoztatja a regényem”
„A Hajnalig alaptémája roppant egyszerű: milyen hatással van a férfiemberre a szex hiánya?” – foglalja össze triológiája lényegét Balogh Szilárd, akinek most jelent meg a regényfolyam utolsó kötete, a Hajnalig III. A Könyv Guru Kiadó gondozásában napvilágot látott történet szerzője mesél arról, melyik rész a kedvence, miért örül, hogy az egyetlen cselekményszálat a kiadó javaslatára három részre bontotta, mennyiben tartja szerencsésnek, hogy vajdasági magyarként az anyagországban adták ki a regényét, és miért nem tartja fontosnak a közösségi médiában reklámozni a könyvét.
Nem egészen két éven belül jelent meg a Hajnalig című trilógiájának három kötete. Azok számára, akik esetleg nem követték az előző két beszélgetésünket az egyes részek megjelenésekor, össze tudná pár mondatban foglalni, hogy mi a témája a regénysorozatának, és nagyjából mire számíthatnak az egyes kötetekben?
Akaratlanul is úgy adódott, hogy a három kötetnek egymástól teljesen eltérő az arculata. Az első rész tulajdonképpen egy könnyed ifjúsági regénynek is nevezhető, a másodikban már valamivel mélyebbre merülünk a főszereplők lelki világában, az utolsó kötet pedig egy pár óra leforgása alatt történő leszámolást foglal magába, amellyel párhuzamosan válaszokat kapunk az előző két részben felmerülő kérdésekre. A három könyvben sok mindenről esik szó; egy szimpla kamion-vizsgával és egy ártatlan futballmeccsel kezdődik, majd a hétvégi bulikon és a nyári fesztiválokon át eljutunk a kortárs rivalizáláshoz, a szülő-gyerek viszonyokhoz, ezt követően jön a szüzesség elvesztése, a felelősségvállalás, végül pedig az antiszociális viselkedés és a szervezett bűnözés, ami természetesen már jóval kiterjed nemcsak Uruguay falu, hanem az ország határain túlra. Mindazonáltal a Hajnalig alaptémája roppant egyszerű: milyen hatással van a férfiemberre a szex hiánya? Ezt igyekeztem végigvezetni a történeten kissé sajátságos módon, kezdve a kiváltó okokkal, majd a ,,tünetekkel” és befejezésül a két lehetséges végkifejlet bemutatásával.
A harmadik részben több erőszakos, durva jelenet is van. Véletlenül adódott így, vagy a történet sodra hozta ezt magával?
Tartalmát illetően a Hajnalig nem végződhetett volna káosz nélkül, hiszen az embernek sok minden átfut az agyán, ha fiatalon kirekesztve érzi magát és depressziós. A harmadik kötet vázlata már a regényírás elején összeállt a képzeletemben, a részletek viszont mindig már csak akkor kristályosodtak ki, amikor épp azon a ponton jártam. Izgalmas volt Norbit és Tímeát, valamint az ellenségeiket ,,kalauzolni” a föld alatti folyosókon úgy, hogy közben én sem tudtam pontosan, mikor mi fog történni. Egyébként nem szerettem volna nyomasztó hangulatot adni ennek a kötetnek, ezért igyekeztem vicces beszólásokat szúrni a párbeszédekbe, meggyőzve ezzel az olvasókat, hogy ez a könyv valóban az előző két, kevésbé agresszív kötet folytatása.
Bár egyetlen történet része a három kötet, de mivel mindegyikkel külön is hosszan foglalkozott a kiadás előtt, talán meg lehet kérdezni, hogy melyik a kedvence a három közül?
A második a kedvencem, ugyanis ennek a témájában éreztem magam ,,otthon” a leginkább. Ott eléggé háttérbe szorult a bűnügyi szál, ugyanakkor a végkifejletnél még nem tartunk, így többé-kevésbé csak Timi és Norbi kapcsolatáról kellett írnom, ami ugyebár a történet fő mozgatórugója; ezekkel a részekkel foglalkoztam a legszívesebben. Örömmel írtam a közös mókázásaikat és veszekedéseiket egyaránt, mivel a valóságban nekem ilyesmikből nem jutott.
Hogyan tudná ajánlani a trilógiáját egy ismeretlen olvasónak? Mivel csinálna kedvet neki, hogy belekezdjen? Mit tart a regény legnagyobb erényének?
Első hallásra ez egy komor, talán nyomasztó történetnek tűnhet, de tudni kell, hogy egyáltalán nem így van. A regény által feldolgozott (fentebb említett) téma ellenére egy szórakoztató ,,meséről” van szó, amelyben a hátborzongató részek nincsenek túlragozva, épp csak annyi szó esik róluk, amennyit a cselekmény feltétlenül megkíván, ezek is jobbára a különböző párbeszédek keretein belül. Végtére is ez nem horror vagy thriller – mindössze
egy hosszú ideje szűz fiú és egy nimfomániás lány mindennapjait követjük négy hónapon át, akik hol közösen töltik szabad idejüket, hol pedig külön utakon járnak.
Véleményem szerint könnyen olvasható a szöveg, amelynek megfogalmazásakor mindig igyekeztem a jó ízlés határain belül maradni – bár a harmadik kötetben ez talán egy kicsit vitatható.
A története a Vajdaságban játszódik, egy fiktív településen. Az olvasók is inkább vajdasági magyarok, vagy vannak Magyarországról is? Kapott esetleg visszajelzéseket a jellegzetes vajdasági kifejezésekre, gondolkodásmódra, mentalitásra, ami érzékelhető a történetből?
Kis túlzással ugyan, de kimondhatom, hogy a regényt csak Magyarországon olvassák, ami valójában nem meglepő. Véleményem szerint egy magyar nyelvű könyvnek Szerbiában nem sok esélye van, pláne egy addig ismeretlen szerzőtől. Utólag sem bántam meg, hogy az anyaországban kerestem kiadót, lévén, hogy a Hajnalig nálunk jóval kisebb visszhangra talált – eddig -, mint azt reméltem. Olvastam egy kritikát az interneten, miszerint a szöveg ,,olyan, mintha egy másik nyelven íródott volna, s utólag kapott egy rossz magyar fordítást”. Nem igazán értem, hogy az illető mire alapozza ezt a kijelentését, minden esetre én a jó és a rossz kritikákat is örömmel fogadom, hiszen mindkettő annak a jele, hogy az olvasókat foglalkoztatja a regényem.
A regényét, mint már említette, a kiadó javaslatára bontotta 3 részre, hogy tulajdonképpen folytatásokban közölje. Most, hogy már van távlata az első két rész kiadását tekintve, hogy látja, az olvasók elfogadták, hogy közel egy évet kell(ett) várniuk a folytatásra? Inkább gyarapodott, vagy inkább csökkent az olvasótábora az első kiadáshoz képest a második kiadáskor?
Visszatekintve örülök neki, hogy a történet három kötetben látott napvilágot. Bizonyára nem sokak érdeklődését keltette volna fel egy nyolcszáz oldalas ,,első könyv”, valamint úgy gondolom, hogy az egész tartalom egyszerre túl sok és nehezen emészthető lett volna, szükség van némi szünetre – mondjuk egy évre – a kötetek között. Remélem, az olvasók is hasonlóképpen gondolják, többen szóltak az elmúlt két évben, hogy várják a folytatást, ami szerintem jó, hiszen az élet minden terén érvényes, hogy vágyakozás nélkül megszűnik a varázs. Érdekes, hogy a második kötet megjelenése után az első kötet eladási aránya ugrott meg. Szerintem ez azért van, mert sokan nem szeretnék látatlanban megvásárolni a folytatást, míg nem tudják, hogy az első rész tetszeni fog-e.
Elégedett-e az első két kiadás eladási adataival? Ha nem, tesz-e valamit, hogy a harmadik kötet jobban menjen (esetleg magával húzva a korábbi köteteket is)? Mennyire használja például a közösségi médiát, hogy népszerűsítse a könyveit?
Mondhatjuk, hogy meg vagyok elégedve az eladási aránnyal. Szerintem kár lenne arra koncentrálni, hogy a harmadik kötet jobban menjen, mint az előző kettő, hiszen miért kezdene valaki egy trilógiát a befejező résznél? Feltételezem, hogy a Hajnalig III.-at elsősorban azok szerzik be, akik már olvasták az első és második részt, akik pedig csak ezután hallanak majd a regényről, jobbára az első rész iránt fognak érdeklődni. Jobbik esetben az olvasó egyszerre igényli a teljes sorozatot. A közösségi – és minden más – média igencsak távol áll tőlem, különben sem szeretem a reklámokat, amelyek alapelve, hogy valamit ráerőltessünk az emberre. Nekem ilyesmi nem áll szándékomban. Sok ismerősöm érdeklődött a könyvek iránt, aztán mégsem jöttek el értük (tisztelet a kivételnek), amin én nem sértődöm meg – aki akar, megtalál -, ugyanakkor könyörögni sem fogok senkinek. Régimódi felfogásom van, miszerint ami igazán jó, annak nem kell reklám; emellett szól a tény, hogy a könyvek lassan, de biztosan fogynak a viszonteladókon keresztül mindenféle népszerűsítés nélkül.
Mindhárom kiadás borítóján egy-egy ködös erdei kép látható. Milyen koncepció alapján kerültek ezek a képek a címlapokra? És nem gondolt arra, hogy a romantikus szállal vegyített krimihez illene valami mozgalmasabb, figyelemfelhívóbb borítóillusztráció?
A borítóképeket illetően van egy egyszerűbb és egy összetettebb magyarázat. Az egyszerű az, hogy már akkor is négy éve dolgoztam a regényen, mikor a kiadóval felvettem a kapcsolatot, eléggé ki voltam merülve, s nem igazán akartam még ezzel is foglalkozni. Így amikor a kiadótól elküldték nekem ezeket a képeket, egyszerűen rábólintottam. Az összetettebb magyarázat, hogy természetközeli beállítottságú vagyok, sok időt töltök a szabadban – bár egyelőre még nem annyit, mint szeretnék -, az otthonunktól hét-nyolc kilométerre található nagyjából százötven éves tanyaházunkban érzem igazán, hogy tartozom valahová, noha ott soha semmi különös nem történik. Most kicsit furcsának tartom, hogy kamaszkoromban mennyi időt töltöttem ott egyedül, tanítási szünet idején akár napokat is zsinórban, majd jött egy olyan időszak, amikor bántam, hogy azokat az éveket(!) nem valami szociálisan előnyösebb módon töltöttem el, ám most, a Hajnalig után egyre inkább visszatalálok erre a helyre, csak kicsit bölcsebben. Az itt eltöltött nyári szünidők is hatással voltak később a trilógia cselekményére. Ebből a szemszögből nézve kicsit olyan érzésem volt a képek láttán, hogy a borítótervező kolléga gondolatolvasó. Egyébként néhányan furcsának találták, hogy a könyvekben egyáltalán nincsenek illusztrációk, én viszont ezt teljesen feleslegesnek tartottam. Azt hiszem, sikerült úgy megírni a szöveget, hogy annál se több, se kevesebb ne kelljen, és ugyanezt tudom mondani a borítóképekről is.
Visszagondolva erre a több éves folyamatra, amiből csak a regények sajtó alá rendezése bő két évet vett igénybe, mi volt a legnehezebb (feladat/pillanat)? Mit csinálna másképp, ha ma kezdhetné?
Egy év és nyolc hónapig tartott, mire az egészet megírtam, aztán egy évbe telt, mire átgépeltem számítógépre, s további egy év, miközben megpróbáltam a Vajdaságban megjelentetni – sikertelenül. De mégis az utolsó két év volt a legnehezebb, amikor a már legépelt szöveget egyeztettem a füzeteim tartalmával. Ahogy az első kötet megjelent, kezdtem a második tartalmának elemzésével, majd a második kötet megjelenését követte a harmadik rész olvasása. Ez megerőltető folyamat volt, s egyre inkább érződött, hogy ez a korszak lezárulni kívánkozik. Ennek ellenére semmit sem csinálnék másképp, ha most elölről kezdhetném.
Az előző beszélgetésünkkor végül is nem válaszolt arra a kérdésre, hogy a Hajnalig kiadásának befejeztével készül-e következő regényre. Most ezért újra feltenném ezt, azzal kiegészítve, hogy ha igen, akkor hol tart, mit lehet elárulni a terveiből, ha pedig nem készül új könyvre, akkor miért döntött így?
Nagyon furcsa érzés, hogy véget ér a Hajnalig korszaka, s nekem ,,nincs mit csinálnom”. Különösen most, hogy jön a tavasz, egyre gyakrabban törnek rám az emlékek az írás előtti, számomra naiv időszakból, amikor a gyári munka mellett a nyári fesztiválok, valamint a helyi és vidéki szórakozóhelyek látogatása töltötte ki az időmet. Az elmúlt hét évben ez a történet minden mást háttérbe szorított, de ezt a legkevésbé sem bánom. A legélvezetesebb az volt benne, hogy semmin sem kellett agyalnom, egyszerűen csak leültem és írtam – több, mint másfél éven át. Ehhez viszont egy meghatározott lelki állapot kell, amit nem lehet kierőszakolni. Nem tartozom azon írók közé, akik tudatosan képesek alkotni – a Hajnalig-trilógia létrejöttét sem előzte meg hosszas tervezés -, nem tudnám élvezni a folyamatot és bizonyára bele is buknék. Ellenben, ha a jövőben bármikor megismétlődne, ami 2017 nyarán, hogy simán összeáll a gondolataimból egy történet, akkor szíves-örömest leírom, örülnék is, ha ez bekövetkezne. Harmincéves vagyok, a fent említett tanyaház és környéke rendben tartása egyre inkább rám hárul, a Hajnalig mellett valamelyest ez is háttérbe szorult. Az elkövetkezendő években tehát erre fogok összpontosítani, annak tudatában, hogy Timi, Norbi és társaik immár a maguk útját járják.