„Aki Vietnámba megy, a szívét vigye magával, és ne a magyar gyomrát”

„Az emberek hétköznapjaiban és a lelkében azért inkább a régi szokások élnek tovább. Mert amit a viet ember megtehet a két dolgos kezével, azt nem váltja fel a gombok nyomogatásával” – mesél Bánszegi Katalin a techvilág és a hagyományos életmód hétköznapi küzdelméről Vietnámban. Az Ad Librum Kiadónál megjelent legújabb útleírása kapcsán arról is beszélgettünk vele, hogyan látta az egykori háború nyomait és hatásait az országban, miért nem félt egyáltalán az ázsiai emberek között, mit tanulhatnak a magyarok a vietnámiaktól, és miért írja egyre lassabban a könyveit.

Előző beszélgetésünkkor, tavaly októberben, a tervei között szerepelt közép-amerikai útjának, különösen Panamának a megírása, de felmerült Türkmenisztán, Izrael, Jemen is – mind nagy kérdőjellel. Ehhez képest, nem egészen fél évvel később a több mint 400 oldalas Vietnám könyve kapcsán készül az újabb interjú. Hogy jött ez az utazás? És ezek szerint nagyon gyorsan kellett rá felkészülnie?

Ez a könyv két megtett út papírra vetett Vietnámja, ahol az előkészület sok időt vett igénybe, mivel két részletben történt az ország megtekintése. Egyszer észak, másodszor dél volt az útirány, de mivel a két rész nem választható el egymástól, így lett belőlük egy kötet, ami azért időben is egységet teremt.

Ahogy a könyvéből is kiderült, történelmi hagyomány, folklór, illetve a 21. századi modernitás erőteljesen keveredik Vietnámban. Milyen furcsa kettősségeket tapasztalhat meg egy turista e téren? Mi őrződött meg leginkább a múltból, és hol formálja át a techvilág legjobban a hétköznapi életet?

Vietnám egy egészen különleges hely, ahol a történelem mélyebb nyomot hagyott a mindennapokon, mint amit máshol lehet tapasztalni. És ez a történelem a legsötétebb oldalát hagyta rajta, aminek az árnyékából kukucskál elő a folklór, a hagyomány, mint egy mentőöv, ami segített az embereknek túlélni a túlélhetetlent. Ez alakítja a mai ország vívmányait is, ahol (szerencsére) a techvilág még nem vette át az uralmat. Leginkább az üzleti világ próbál teret nyerni a legújabb technológiákkal, de a felhasználói réteg még fejlődésben van. Az emberek hétköznapjaiban és a lelkében azért inkább a régi szokások élnek tovább. Mert amit a viet ember megtehet a két dolgos kezével, azt nem váltja fel a gombok nyomogatásával.

Nem lehetett Vietnámot úgy megnézni, hogy ne botoljon bele a 20. századi borzalmas háború mementóiba. Milyen konkrét nyomait, emlékeit látta ennek ma az országban? Inkább emlékműként/múzeumként funkcionálnak ezek az emlékek, vagy ottmaradt háborús sebekként?

A háborús sebek ott vannak, és fájnak. Égőn, és egyelőre nem felejthetően. Ez a múlt olyan mély sebeket ejtett, hogy az még jó ideig nem lesz gyógyultnak tekinthető. Az még benne van a hétköznapokban, ha nem is önmarcangolással, depresszióval, de korántsem búfelejtéssel. És bizony-bizony a nyomok még megvannak. Azok a hihetetlen károk még jó ideig mutatják magukat. Talán soha sem lehet úgy helyrehozni a természetet, hogy az befedje a vandál nyomokat.

És hogyan van jelen az emberek emlékezetében, hétköznapjaiban az egykori megosztottság? Volt valamiféle nemzeti megbékélés? Vagy még ma is parázslik az egykori ellenségeskedés?

A megosztottságnak egyébként nincs nyoma sem a látottakban, sem a lelkekben. A ma embere örül, hogy békében élhet, és nem veti a testvére szemére a múltat. Mert Vietnám egy szív és egy lélek. A mai generáció már nem is érti, hogy miről van szó. A franciák, azok igen! Az amerikaiak, azok még inkább! Még a japánok is kissé, bár ők inkább a történelmi tudatban. De a testvér az testvér, és ez nem is kérdés.

Az étkezések kapcsán több rossz élményt is felidézett, akár a mennyiség, akár a minőség tekintetében. Ezek szerint ne gasztrotúrára számítson, aki az országba látogat?

A vietnámi konyha nem is annyira a minőségében, bár ez számunkra ez is inkább a diéta kategóriájába sorolható, de inkább a mennyiségében keletkeztet hézagot a látogató komfortérzetén. Tehát aki oda megy, az a szívét vigye magával, és ne a magyar gyomrát.

Mi volt egyébként a legmeredekebb élménye, amit Vietnámban átélt (nem csak étkezés terén)? Volt, hogy félt valamitől?

A félelem egy ilyen kedves nép körében ismeretlen fogalom. Pláne, ha vendégről van szó! De egyébként sincsenek hangos jelenetek, ágáló szomszédok, türelmetlen kiszolgálók, nincs hangoskodás és indulat se utcán, se téren. Viszont a Cu Chi-alagútrendszer az sokkoló. Nekik is! Mert ez a kvintesszenciája annak a háborúnak, aminek a történései szinte felfoghatatlanok. Oda is, és vissza is! Ennek a másik fele az Arlingtoni Nemzeti Temető! De ezt látni kell! Ennek a látványa nélkül elképzelhetetlen mindaz, amiről a történetek szólnak. Mert a tények minden képzeletet felülmúlnak. Vagy inkább alulmúlnak!

A kötet előszavában kiemeli, hogy mennyire csodálja a vietnámi nép kitartását. Mi az, amit ettől a mostoha sorsú néptől tanulhatnának a magyarok?

Sokat tanulhatnánk tőlük. Először is a szorgalmat, a felelősségérzetet, a kitartást és a család meg a haza szeretetét. Amikor semmi sem arról szól, hogy „én”, hanem arról, hogy „te”. És ez nem csak a vendégnek szól, ez a vérükben van.

Lassan tucatnyi útleírása jelent meg egy szűk évtized alatt. Melyikre a legbüszkébb? És melyik volt a legsikeresebb kötete?

Hááát! Büszkeség nincs bennem. Nem tudom mire kellene büszkének lennem, hiszen nem tettem olyat, amit más ne tudna megtenni. Öröm van bennem, meg megelégedettség, hogy letettem az asztalra valami olyat, amit esetleg más is tud használni. Hogy nem hagytam kárbaveszni mindazt az ismeretet, ami egy-egy ilyen út során rámragadt. A sikert pedig nem tudom lemérni, mert ha az egyik emberrel beszélek, akkor neki ez tetszik, a másiknak az, de leginkább annak tudok örülni, ha egy megtett útról szól úgy a visszajelzés, hogy köszönik. A könyv birtokában többet láttak, másképp láttak, jobbat tapasztaltak.

Hogy érzi: miben fejlődött a könyvek írása során? Gyorsaság? Anyaggyűjtés? Történetmesélés? A kész szöveg szerkesztése? A kiadási folyamat gyorsabb lebonyolítása?

Gyorsabb nem lettem, talán inkább lassabb, mivel az előző könyvekhez kapott szakmai, lektori segítségek birtokában jobban figyelek a dolgokra. Így még egyszer végigszántok a kész anyagon, hogy jobbítsak rajta. Hogy a szöveg legyen ismeretközlő, legyen olvasmányos, legyen áttekintő, és, ha lehet, hát legyen szívhez szóló. Esetleg, néha, humoros! A kiadási folyamat tempóján nagyot segít, hogy megtaláltam azt a profi kiadót, ahol igényesen, tempósan, hozzáértéssel és nem utolsósorban megértéssel segítenek a kéziratokból könyvet alkotni.

Már szinte nem is merem megkérdezni, hogy akkor mi lesz a következő útleírás, hiszen mindig jöhet egy új, előre nem látott lehetőség. De a közép-amerikai könyvterv azért most már megvalósul?

Ezzel a Közép-Amerikával még harcolok. Hol én győzök, hol ő. Így elég lassan halad, de meglesz. Már az elején elakadtam. Panama-csatorna. Nagy ügy! Itt bemegyek, ott kijövök, vagy fordítva és kész. De ott helyben kiderült, hogy ez mekkora létesítmény, és az építésének a „rövid” leírásában az 500-ik oldalnál vagyok, de ez nem a vége. A többi helynél pedig a régészeti hátteret kell felderítenem, ráadásul angol szakszövegekből, ahol három sor után mindig adódik egy új fogalom, aminek utána kell néznem, hogy a vége rendezett és érthető legyen. Mint „a kutya bement a konyhába…” szövegű végtelenített népdal. De dolgozom rajta és én leszek a győztes, addig meg van még pár kész és kiadatlan kéziratom. De azt nem árulom el, melyik, legyen meglepetés!