„A problémák ugyan megvárnak, de mi mások leszünk, amikor visszatérünk, másként fogunk rájuk nézni”
„Imádok beszélgetni, figyelni, hallgatni és mesélni. Rögtön szóba állok mindenkivel, nagyon nyitott vagyok az új emberekre. Sosem hoz zavarba, ha meg kell szólítanom valakit” – meséli Sadler Lívia, miért ment neki olyan könnyen, hogy életszerű, pörgős párbeszédeket írjon első regényének, a Lány egyedül szereplőinek. A Könyv Guru kiadó gondozásában most megjelent kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, hogyan jelent meg a személyisége és az élete a krimiszállal is „megbolondított” romantikus történetben, miért tartja önkorlátozásnak a vázlatírást, mi segítette az érzések felidézésében, amikor hosszabb idő után ült le újra írni és miért van mindig a táskájában egy könyv.
Elvileg egyszerű alapképlete van a regényének: a szürke, szingli, vénlányos kiadói titkárnőre, Alizra felfigyel a szupersármos, ám ridegnek tűnő főnöke, Richard, és szerelem lesz a dologból. De aztán minden összebonyolódik: több idősík, múltbéli szerelem, emberrablás, krimiszerű szálak keverednek a történetbe. Honnan jött a regény ötlete? Hogyan és mikor döntötte el, hogy ebből kiadható könyv lesz?
Mindig bakancslistás dolog volt számomra, hogy írni fogok. Bár korábban is sokat írtam, de sosem jutott eszembe, hogy el is küldjem egy kiadónak, megelégedtem azzal, hogy a barátaim olvassák és jókat nevetnek rajta. A téma általában a mindennapok humoros megélése volt, az apró napi katasztrófák, a gyereknevelés és multitasking témakörben. Valamint meséket írtam, melyekkel a gyerekeimet szórakoztattam, most is van egy mesekönyv a fiókomban. A regényírás azonban egy nagyobb feladat és valahogy sosem találtam rá az időt, vagy csak egyszerűen féltem belefogni. Míg egy unalmas, februári vasárnap reggelen, az irodában ülve, ahogy a könyv is kezdődik, én is elkezdtem. Az ötlet menet közben formálódott és miután rengeteg személyes megélés van benne, így könnyedén bele tudtam helyezni magam Aliz szerepébe. Írás közben megszűnt a világ, Aliz voltam akkor és nem Livi, szinte erővel kellett kiszakítanom magam a szerepből, amikor vissza kellett térnem a valóságba. Épp ezért olyannak érzem ezt az egészet, mintha meztelenre vetkőztem volna a világ előtt. Akkor döntöttem el, hogy kiadatom, amikor túl tudtam lendülni ezen az érzésem, mondván, hogy ez fikció és nem feltétlenül derül ki, hogy mi az, ami valóban megtörtént velem.
Ami az idősíkok keverését illeti, miért döntött emellett az elbeszélési forma mellett? Milyen előnyei és hátrányai voltak ennek? Nem kavarodtak össze a szálak menet közben? Vagy külön írta meg az egyes idősíkok sztoriját?
A személyiségem diktálta a könyv felépítését. Végtelenül energikus, mindent ezerfokon megélő ember vagyok, aki mindig pörög. Ebből adódóan szeretem, ha párhuzamosan sok dolog történik körülöttem. El sem tudtam volna képzelni, hogy egy történetet az elejéről kezdjek mesélni, majd időrendben a végén befejezzem. Ez valójában elég nehéz feladat volt, mert sokszor kellett „visszalapoznom”, újraolvasnom a részeket. Figyelni az apró részletekre és hogy ne mondjak ellent magamnak. Nem írtam meg külön az idősíkokat, hanem mindig az aktuálisban merültem el. Ezért kellett rengetegszer elolvasnom. Miután nincs tapasztalatom benne, így nagyon remélem, hogy az olvasóknak világos lesz és követhető. Valamint nagy rajongója vagyok azoknak a regényeknek és filmeknek, amikben a sztori közben jönnek az „aha” élmények, amikor összeáll egy puzzle, és megértjük mi miért történt. Kicsit ilyet szerettem volna. Hisz az élet is ilyen.
Készített vázlatot, mielőtt írni kezdett? Ha igen, mennyire részleteset? Volt, amikor el kellett térnie tőle menet közben? Ha nem, miért nem készített vázlatot, és utólag, hogy látja: jól tette?
Nem nevezném vázlatnak, inkább gondolatoknak azt, ami nekem segített. Ahogy írtam, hagytam ki pár sort és odaírtam le az alaptörténetet pár mondatban, ez folyamatosan ott volt a lap alján, gyakran visszatértem hozzá. Ez a fő vonal volt, először abszolút lényegre törő, tényleg csak pár sor. Ahogy írtam, ez mindig bővült, újabb ötletek, fordulatok és befejezések jutottak az eszembe, amikből aztán volt, ami belekerült a regénybe, és volt, ami nem. A vázlatírás azért ijeszt meg, mert saját magam korlátjának élem meg. Persze tisztában vagyok vele, hogy lehet rajta változtatni, de ez kicsit azért kötöttséget sugall számomra. Így meg a csapongás veszélye áll fenn. Hát igen, talán a második még rosszabb, úgyhogy a következő regényemnél igyekszem majd kicsit részletesebben tervezni.
Azt szokták mondani, hogy jó párbeszédet írni talán az egyik legnehezebb írói feladat. A Lány egyedül-ben viszont sok, pörgős, életszerű dialógus található. Mennyire érezte nehéznek ezek megírását? Hogyan készült (gyakorolt?) a párbeszédek megalkotására? Mi a titka ön szerint egy életszerű párbeszédnek?
Imádok beszélgetni, figyelni, hallgatni és mesélni. Rögtön szóba állok mindenkivel, nagyon nyitott vagyok az új emberekre. Sosem hoz zavarba, ha meg kell szólítanom valakit. Ebből adódóan sok embert ismerek és sok párbeszédet folytatok. Innen erednek a dialógusok. A regény stílusa és szókincse teljesen hétköznapi, egyszerű. Nem használtam körmondatokat, nem használtam semmi olyat, ami különösebben irodalmivá tehetné, de ez volt a célom. Szeretem az irodalmat és rengeteget olvasok, de amikor munka után, fáradtan érek haza, sokkal jobban kikapcsol egy könnyed, könnyen emészthető sztori. Ehhez pedig számomra nagyon fontosak a párbeszédek. A hosszú leírások sokszor untatnak, így igyekeztem ezeket rövidre fogni. Sosem felejtem amikor iskolai kötelező olvasmányaink között megjelentek azok a művek melyeket szinte szenvedve olvastam végig, és pedagógusként látom, hogy a mai gyerekek fel sem tudják ezeket dolgozni. Azt hiszem ebben az instant, pörgős világban fel kell vennünk a tempót, nincs idő a lassú gondolatokra. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy nincs is rá szükség. Nagyon is van. Ezért jó időről-időre visszanyúlni egy-egy nagy klasszikushoz, vagy egy komolyabb témájú műhöz.
Mi volt a legnehezebb a könyv írása közben? Mi okozta a legnagyobb problémát? És hogyan lendült át rajta?
A nehézséget az időhiány jelentette, és ha több idő telt el két alkalom között, amikor végre lehetőséget találtam az írásra, újra és újra el kellett olvasnom az egészet. Miközben írtam, és megéltem a történetet, az érzések bennem voltak abban a pillanatban. Amikor kiszakítottam magam belőle, nagyon nehéz volt újra ugyanazt megélnem, hirtelen újra belebújnom a szereplők bőrébe. Általában zenét hallgatok írás közben, meg úgy minden közben. Zenész vér folyik az ereimben, ebben nőttem fel. Nagyon sok érzést és hangulatot idéz fel számomra egy-egy dal, így ezt hívtam segítségül. Ugyanazt a zenét hallgattam az adott részek megírásakor, így könnyebben sikerült felidéznem a hangulatát, az érzéseket.
A kötet mottója: „Azt hiszem, mindannyian nagyobb biztonságban éreznénk magunkat, ha mindig lenne a hátizsákunkban egy könyv, amelyhez menekülhetünk a valóságból.” Ez a kötet szereplőire vonatkozik, vagy személyesen is igaznak érzi? Ha igen, miért érzi úgy, hogy a valóságtól menekülni kell? És egyébként: mit adnak a könyvek, amit a hétköznapi élet nem képes?
Nekem mindig van a táskámban egy regény! Ez a lány, aki a könyvei közé menekül, én vagyok, ez nem titok. De igazából ez nem rossz menekülés. Azt hiszem számomra ez olyan, mint a pihenés. Amikor kicsit kiszakadunk a problémáinkból, kizárjuk a külvilágot és hagyunk időt rá, hogy a lelkünk utolérje a testünket. Egyszer egy búcsúzás alkalmával, amikor külföldre költöztem hosszú időre, egy barátom azt mondta, hogy nem tudsz elmenekülni a problémáid elől, megvárnak. És igaza volt, a problémák ugyan megvárnak, de mi mások leszünk, amikor visszatérünk, másként fogunk rájuk nézni. Lehet, hogy nem is lesznek többé problémák. Szerintem a könyvek csodálatos világa, mások történetei ezt az ajándékot adják, ezt az időt, amit másokkal, máshol tölthetünk, korlátok nélkül, miközben nem számít mi történik körülöttünk. Egy regényben bármi megtörténhet, nem kell, hogy racionális legyen, nem kell, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak, szárnyalhatunk. Erre az élet nem minden esetben képes…vagyis mi nem vagyunk rá képesek az életben.
Van kedvenc szerzője a romantikus műfajból? Ki(k)től tanult a legtöbbet?
Rengeteg kedvenc szerzőm van! A romantika kedvelőjeként naná, hogy fejből tudom Jane Austen összes regényét, eredeti nyelven is olvastam mind, sőt a fősulin ő volt a témám angol irodalomból. Rajongok a viktoriánus korabeli szemérmességért. Hardy, Bronte szintén nagy kedvenceim. Viszont imádom a most trendi skandináv krimiket is. Nagyon nehéz lenne behatárolni, kit vagy mit szeretek legjobban, jelenleg Guillaume Musso az egyik számomra elképesztő író, bár ő nem a romantikus műfajban ír, de a fordulatai utánozhatatlanok. Marian Keyes szintén nagy kedvencem, megvan minden regénye, eredeti nyelven. Imádom ahogy a saját életéből merít, a saját családtagjai történetét dolgozza fel egy-egy írásában. Persze olvasom a kortárs magyar írókat is, Borsa Brown, R. Kelényi Angelika, Tomor Anita, Fejős Éva, Barát Viktória, Budai Lotti könyvei is itt sorakoznak a polcomot. Szeretem őket és nagy hatással vannak rám a regényeik.
Visszatekintve, mit csinálna másképp, ha ma kezdené újra a regényírást, vagy egy következő regényt? Mi a legfontosabb tapasztalata az írásból? Mi az, amivel egy író a legtöbbet segítheti az alkotás folyamatát?
Azt hiszem rengeteget kell még fejlődnöm. Jelenleg a karakterformálást gyakorlom, ahogy a szereplők minden porcikáját megalkotom és ismerem a legapróbb szokásaiktól kezdve a teljes jellemüket. A másik, amin mindenképpen javítani szeretnék az a rendszeresség. Végül, ahogy már említettem, a vázlatírást is megpróbálom komolyan venni, hogy a gondolataim ne csapongjanak annyira, kordában tudjam tartani őket. Véleményem szerint ez egy végtelen sor, hiszen mindig tanulunk, mindig van hová fejlődni. Az alázat számomra a legfontosabb. Ezt próbálom az írásban és az életem minden területén magaménak tudni.
A kötet elején arról ír, hány álmait kergető író van, aki abban reménykedik, hogy egy kiadóban végre elolvassák majd a kéziratukat. Önnel hogy történt? Mennyire volt nehéz kiadót találnia a regényének? És milyen tapasztalatokat tud ebből a folyamatból átadni azoknak, akik hasonló műfajú szöveghez keresnek kiadót?
Ez egy kedves történet számomra, melyben ismét csak az érzéseimre hallgattam. Elkészült a regény, ültem rajta pár hetet, majd, amikor úgy éreztem, hogy lassan eluralkodik a félelmem és nem fogom elküldeni sehová, akkor lenyomtam az entert és elküldtem egy kiadóhoz. El is feledkeztem róla, igazából nem ültem tűkön választ várva, a sorsra bíztam. A kocka el van vetve – gondoltam. Nem sok idő múlva, talán két hét után, kaptam egy kedves választ, melyben igent mondtak, vállalták a kiadását. Nem tudom miért, elküldtem még egy kiadóhoz, ahonnan ismét pozitív választ kaptam, szintén nagyjából két hét után. Ezután küldtem el a Könyv Guru-hoz. Döbbenet volt, hogy Soós Gábor kiadóvezető úr, két vagy három nap után válaszolt és nem a sablonos, köszönjük, hogy megkeresett bla bla bla válasz volt. Egészen egyszerű: Jó lesz ez! Így kezdődött, és hasonlóan közvetlen stílusban folytatódott a levele. Hangosan felnevettem. Őszinte leszek, engem ez a tömör, kedves válasz győzött meg. Azóta sem bánom, hogy őket választottam, mert öröm volt a közös munka. Lendületesen, pörgősen, kedves kommunikációval és rengeteg segítséggel álltak mellettem, amiért nem győzök hálás lenni nekik. Szóval azt javaslom a többi írónak (ha magam is nevezhetem egynek), hogy hallgassanak a megérzéseikre, és bátran, bátran.
A regény végét lehet beteljesülésnek, de akár egy új kezdetnek is értelmezni. Tervezi Aliz és Richard történetének folytatását? Vagy valami másra készül? Szabad valamit már elárulnia a terveiből?
Abszolút megvan a folytatás a fejemben! Azt hiszem időt adok neki, hogy szükség lesz-e rá, kíváncsiak lesznek-e az olvasók, hogyan folytatódik Aliz és Richard története. Ezt majd a Lány egyedül eladásai mutatják meg. Viszont már dolgozom egy új regényen, ami Jamaikán játszódik, ahol jó magam is sokszor jártam/dolgoztam. Ebben is egy magyar lány a főszereplő, szintén sok saját megélés van benne, de mégis teljesen más a stílusa és a sztorija, mint a Lány egyedül-nek. Imádom írni, szórakoztat. Remélem ezen már érezhető lesz a fejlődésem és a stílusom is elnyeri majd egy olvasói réteg tetszését. A legnagyobb álmom, hogy még rengeteg regényt írhassak.