„A regény egy munkafüzet, mert megdolgoztatja az olvasóját”

„Fiam, szabad ember vagy, mindent eldönthetsz. Azt is, hogy mit kötsz fel. Magadat vagy a gatyádat.” Ezt a saját maga által szerzett bölcsességet tartja a regénye egyik kulcsgondolatának Gulyás Gábor, amit mindenkinek fontos lenne sokszor elmondogatnia magának. A szerző – akinek második írása, Az ajtó kifelé nyílik című kötet is a Könyv Guru Kiadó műhelyében látott napvilágot – őszintén beszél azokról a belső motivációkról, amelyek az ön- és másokat segítő írásának alkotásában vezették, de az interjúban szó esik arról is, miért „kellemetlen lehetőség”, ha az ember E/1-be írja a könyvét, hogyan tud segíteni egy fehér papír és egy toll, ha az embernek lelki gondjai vannak, és miért nem hisz már annak, aki nem használja azt a szót, hogy „szerintem”.

Első könyvét, az Örökpanorámát – mint elmondta előző beszélgetésünk során – azért írta meg, hogy élni segítse – önmagát. Most megjelent második kötete, Az ajtó kifelé nyílik megírása mögött is az önismereti-önsegítési szándék volt a fő szempont?

Igen, Az ajtó kifelé nyílik szintén hasonló szándékkal íródott, mint korábban az Örökpanoráma. Fontosnak tartom viszont kiemelni, hogy ezt a könyvet sem azért írtam meg, hogy az írása során egy konkrét szituációban segítsem magam vele, hanem azért, hogy később, a komiszabb helyzetekben és időszakokban legyen hova fordulnom. Úgy is megfogalmazhatnám ezt, hogy előre dolgoztam. A mostani könyv elején egyébként szándékosan ki is emeltem, hogy kitalált történetről van szó, melynek megírásával egyetlen célom volt: soha ne felejtsem el, hogyan érdemes élni. Mármint szerintem. Fontos, hogy nem úgy fogalmaztam, hogy hogyan kell élni, hanem annál sokkal-sokkal lazábban és barátibban: hogyan érdemes. Ebben a szóban ugyanis benne van a választás lehetősége, tehát az egyén szabadsága (ha magamat nézem, az én szabadságom). És kiemeltem azt is, hogy „szerintem”, ami megint csak egy nagyon lényeges dolog. Aki nem használja ezt a szót, annak én nem hiszek. Aki mindig mindent megmond és nem tud kételkedni (pl. a saját igazságában), annak az embernek a szememben nagyon merev és hiteltelen az élete. A hiteles élet ugyanis szerintem rugalmas. A hit viszont más, annak tényleg stabilnak – de rugalmasan stabilnak! – kell lennie. Hinni tehát mindenképp higgyen az ember abban, amit mond vagy cselekszik, de a belső megérzései hatására ezt a hitet azért, ha úgy érzi, képes legyen finomítani. De kizárólag a belső megérzései alapján! Külső hatásra módosítani a belső hitemet megalkuvást jelent. Ott az ember karóba húzza saját magát. A regény tehát szintén az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatára épül, és kizárólag olyan felismeréseken és útmutatásokon alapul, amiket én valóban igaznak és élhetőnek gondolok. Az élhető megint csak hihetetlenül fontos szó, hiszen hiába szajkózza ma minden sarki kocsmáros a negatív dolgok elengedésének és a pozitív gondolkodásnak a fontosságát, ezek a dolgok ma ebben a világban – ahol akaratlanul is olyan mértékű és mennyiségű káros, álszent és hazug inger ér minket, hogy ember legyen a talpán, aki ezek hatására lelkileg nem sérül – szerintem elérhetetlenek.

Az ajtó kifelé nyílik egyszerre regény, belső fejlődéstörténet és filozofikus elmélkedés az élet értelméről. Hogyan jött az ötlet, hogy ilyen formában „tálalja” fő üzenetét?

Ezt a kifejezést, hogy „az élet értelme”, azért erős fenntartásokkal kezelem, mert az, hogy az ember mit, vagy miket tekint fontosnak, milyen területekre fókuszál, milyen elvek és elvárások köré építi az életét, teljesen személyiségfüggő. De nem is csak a személyiségtől függ, hanem nagyban függhet az ember aktuális élethelyzetétől is. A regény valóban egy belső fejlődéstörténet, amihez viszont szerintem elengedhetetlenek a ráfázások és a pofára esések, mivel az ember önmagában nagyon ritkán határozza el „csak úgy”, hogy változtat. A változtatás – szándékosan nem azt a szót használom, hogy változás – szerintem csak akkor fogalmazódik meg az emberben, ha sorozatos kudarcok érik és – ami szerintem kulcsfontosságú – ha ezeknek a kudarcoknak a bekövetkezésében elkezdi a saját felelősségét vizsgálni. De ez a legtöbbször csak akkor történik meg, amikor az ember a saját hozzáállásának és a viselkedésének a kellemetlen következményeit már nem tudja elviselni.

Amíg az embernek nem fáj eléggé, addig rendszerint csak mutogat, és ha mutogat, nyilván nem változtat semmin. És amíg nem változtat semmin, addig nem is változik semmi; jó irányba legalábbis biztosan nem.

Az ötlet, hogy mindezt az Örökpanorámához hasonlóan egy regény formájában foglalom össze adott volt, hiszen – mint azt már az korábban is megbeszéltük – egyrészről én nem vagyok szakember, például pszichiáter vagy klinikai szakpszichológus, másrészről pedig tényleg a saját tapasztalataimat összegzem és nem általános érvényű igazságokat jelentek ki. Az előbb kiemeltem, hogy az olyan embereket, akik nem tudnak kételkedni – elsősorban a saját igazságaikban – én nem szeretem. És ehhez kapcsolódik az is, hogy nem is szívesen olvasok olyan könyveket, amik tényeket közölnek, vagy konkrét megoldásokat akarnak az ember kezébe adni. Egyrészről ezek nekem túl szigorú dolgok, hiányzik belőle az a fajta szabadságom, hogy mindazokat, amiket azokban a könyvekben leírnak, én nézhetem, vagy gondolhatom másképp, másrészről pedig, ha nincs két egyforma ember, akkor nincsenek olyan megoldások sem, amiket mindenki hasznosítani tud, vagy legalábbis ugyanúgy tud hasznosítani. A leíró könyvek a legtöbbször általánosítanak, tehát amit azokban megfogalmaznak, az az írója szerint mindenkire ugyanúgy érvényes és mindenkire vonatkozik. A regény viszont általában csak két emberről szól: az egyik a főszereplő, a másik pedig az olvasó. Ha úgy nézzük, emiatt a leíró könyvek számomra csak tankönyvek. A regény meg egy munkafüzet, mert az tényleg megdolgoztatja az olvasóját. És egy munkafüzet mindig többet ad. Gyakorlati szempontból legalábbis mindenképp.

A céltalan életével elégedetlen Halász Dániel beszélgetései az életvezetési tanácsokat adó Zoltánnal, a borásszal teljesen fikciósak, vagy volt valamilyen valóságalapja az Ön életében is?

A beszélgetések teljesen fikciósak. Viszont fontosnak tartom kiemelni, hogy Kovalóczy nem tanácsokat ad Daninak, pláne nem életvezetési tanácsokat, hanem egyszerűen „csak” igyekszik felhívni a figyelmét bizonyos jelekre és törvényszerűségekre. Kovalóczy emellett figyel arra is, hogy ne „jósoljon”, tehát ne vetítse elő Dani számára, hogy a fiú hozzáállása és a viselkedése hova fog vezetni, hanem inkább azt próbálja tudatosítani vele, hogy az addigi hozzáállása és viselkedése hova vezetett. Ez óriási különbség. Egyfelől azért, mert azt tapasztalom, hogy az ember úgysem veszi komolyan, amikor felhívják a figyelmét arra, hogy nagy valószínűséggel mi várható, ha nem változtat, másrészről pedig mindig a saját tapasztalatából tanul; abból, ami már megtörtént vele, és nem pedig abból, ami lehet, hogy meg fog vele történni. Ez röviden úgy hangzik, hogy lehetsz más tudásával okos, de nem lehetsz más tapasztalatával bölcs.

Ezek szerint Kovalóczy lényegében a felismerés képességére tanít?

Így van. És ez azért is nagyon fontos, mert Dani helyzetével kizárólag maga a fiú lehet teljes mértékben tisztában. Kovalóczy gondolhat és érezhet ugyan dolgokat, de hogy azok valóban úgy vannak-e, abban soha nem lehet százszázalékosan biztos. A meglátásai neki is a saját tapasztalatain alapulnak, de ezek akkor is mindig csak feltételezések lehetnek.

Viszont valahonnan neki is ki kell indulnia...

Először ugyan konkrétan elmond néhány dolgot Daninak, de ezután már fokozatosan vezeti rá a fiút az összefüggésekre. Később pedig kezdi elengedi a kezét, hogy az újabb felismerésekre a fiú már saját maga jöjjön rá. Sőt, a végén Dani saját maga engedi el Kovalóczy kezét. Tehát, ha az olvasó elvonatkoztat Kovalóczy nem éppen fejet simogató stílusától, rájöhet, hogy az az ember nagyon is okos: először halat ad, hogy Dani ne haljon éhen, de miután a fiú már evett, azonnal elkezdi megtanítani halászni. És figyel arra is, hogy mindezt fokozatosan tegye. Csak annyival terheli a fiút, amennyit még el tud viselni, és ha Dani épp nem fog semmit, mindig ad neki annyit enni, hogy ne haljon éhen. Mert ahhoz, hogy valahova az ember eljusson, alapfeltétel, hogy útközben ne haljon meg.

A regény cselekménye nyolc évet ölel fel. Szándékosan választotta a nyolc évet?

Szándékos csak az volt, hogy a történet hossza legalább öt év legyen. Végül azért lett nyolc, mert a regény vége felé van egy eseménydús időszak, ami két és fél évet ölel fel. Szóval a nyolc év nem szándékos volt, inkább véletlen, bár azt mondják, nincsenek véletlenek. És lehet, hogy ez esetben sem volt ez másképp, mert a nyolcas elfektetve ugye a végtelent szimbolizálja, ami meg ennél a regénynél azt is jelképezheti, hogy a változás folyamatos, mindig lesznek újabb ismeretlen megmérettetések és döntési helyzetek, emiatt senki sem mondhatja el magáról, hogy most már mindent tud, megérkezett. A legalább öt évnyi cselekménnyel arra igyekszem felhívni az olvasó figyelmét, hogy bár látszólag akár egy hét alatt is meg lehet változni, de az igazi változáshoz évek kellenek. És ezt nem lehet lerövidíteni. Segíteni lehet, lerövidíteni nem. Érdemes tehát szem előtt tartani az intelmet, hogy lassan járj, tovább érsz. És akkor szerintem tovább is élsz, már csak azért is, mert akkor legalább élsz. Nem pedig rohansz.

„Az életben nincsenek átmeneti időszakok. Amit maga átmeneti időszaknak hív, az valójában az élete.” Számomra ez a kötet egyik kulcsmondata, bár ezen nyilván lehet vitatkozni, hiszen olyan sok aforizma-jellegű, magvas megállapítás hangzik el menet közben. Ön számára melyik lenne (vagy melyek lennének)? Saját kútfőből születtek ezek a gondolatok mind, vagy voltak inspirációs forrásai?

Természetesen voltak inspirációs források, az átmeneti időszakok átértékelésének fontosságára például több szakember is igyekszik felhívni a hallgatósága figyelmét. Köszönöm egyébként, hogy kiemelte ezt a gondolatot, mert én is nagyon könnyen legyintek a mai napig hetekre-hónapokra, hogy azok csak átmeneti időszakok, de a legyintés után azért már eszembe jut, hogy: Tényleg? A könyvben nagyon sok saját gondolat is van, és bár a kötet gerincét és tartását a sokszor már általánosságként emlegetett, de ettől függetlenül igaz felismerések adják, az újdonságát, a rugalmasságát és a finomságát viszont az általam megfogalmazott gondolatok. Ezek teszik egyedivé és érdekessé is a könyvet. Ha minden, ami benne van, valahol már szembejött volna, a regény nagyon unalmas lenne még annak ellenére is, hogy a cselekménye izgalmas. És akkor itt is van az első – számomra – kulcsmondat: „Az arányokon múlik minden.” Se nem túl sok, se nem túl kevés. Se nem túl keserű, se nem túl édes. Pont elég és pont jó.
A kulcsmondatok egyébként nálam attól kulcsmondatok, hogy egyszerre hatnak erőteljes módon a szívemre és az eszemre is. A legfontosabb ilyen mondat – ami egyébként pont a könyv írása során született meg bennem, miközben egy párbeszédet fogalmaztam – a következő: „Fiam, szabad ember vagy, mindent eldönthetsz. Azt is, hogy mit kötsz fel. Magadat vagy a gatyádat.” Ezt a pár sort tényleg a véletlen szülte, de most úgy érzem, életem legfontosabb pár mondata lett ez. Emellett ott van még az az egyébként általános kifejezés, hogy „nagy levegő”, amit, bár nagyon sokan skandálnak, hogy milyen fontos nagy levegőt venni – általában azok, akik soha nem vettek még mentálisan nagy levegőt -, de ennek ellenére az igazi jelentését szerintem annál kevesebben érzik. Ahogy az egyik párbeszédben én ezt a két szót megközelítem, azzal azelőtt soha máshol nem találkoztam. Ugyanilyen

kulcsmondat számomra még az is, hogy: „Mindene ott van az embernek, ahol hagyta”. A céljai is, a barátságai is, a sikerei is, a boldogsága is, de még a méltósága is.

Aztán ott van két mondat is egy ismert dalból, ami megint csak véletlenül került bele a regénybe, de nem véletlenül köszön vissza többször is belőle: „Holnap újra indul minden ugyanúgy. Mindig ugyanúgy.” Ha nem figyelek oda, még nálam is. Többet nem emelek most ki, de ha valaki a könyv elolvasása után továbbra is a hétvégékre fókuszál vagy munka után rohan lefotózni a naplementét, az ezt a könyvet inkább adja oda másnak.

Egy ilyen témájú könyv esetében talán nem tapintatlan az a kérdés, hogy ha már önsegítő jellegű témát dolgozott fel, mennyire volt az „írásterápia” hasznos: mennyiben változott meg az élete, mi az, amit sikerült a hétköznapokba is átültetni a felismeréseiből? Sikerült-e kilépni azon a bizonyos ajtón?

Az írás nagyon fontos része az életemnek, de itt én elsősorban nem a regényírásra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy ha érzem, hogy valami nincs rendben – függetlenül attól, hogy tudom-e, hogy mi –, akkor fogok egy üres papírt és egy tollat, és elkezdem magamból kiírni az érzéseket és a gondolatokat. Ez lehet, hogy fél oldal lesz, de az is lehet, hogy öt, attól függően, hogy az életem melyik területéről van éppen szó, vagy, hogy azzal a bizonyos érzéssel mióta nem nézek szembe. Ezt én mindenkinek tudom ajánlani – nem tanácsolni -, hogy ha érzni, hogy valami nem oké, fogjon egy papírt és egy tollat. Hihetetlen, hogy mennyi mindenre fog rájönni egyszerűen, erőlködés nélkül és anélkül, hogy gondolkodnia kellene. Ráadásul minden ott lesz előtte a papíron tisztán, feketén-fehéren. Aztán eldöntheti, kezd-e vele valamit. A regény írását pedig egyáltalán nem éreztem terápiának, bár kétségtelen, hogy miközben dolgoztam vele, folyamatos hatással volt a hétköznapjaimra és ha alapjaiban még nem is, de valamelyest megváltoztatta azokat. Segített odafigyelni magamra, a gondolataimra, az érzelmeimre és az érzéseimre. És ami ezekből következik és számomra a legfontosabb: segített odafigyelni a hétköznapokra. Azzal, hogy nekem sikerült-e már kilépnem azon a bizonyos ajtón, nagyon is jó kérdést tett fel, ugyanis ez az ajtó nem „egy” ajtót jelent, hanem ajtókat. Olyan helyzeteket, amikbe az ember nyilván önként, mégis észrevétlenül sétál bele az élete során, aztán hiába érzi magát már kényelmetlenül bennük, mégsem tud azokból továbblépni. Én úgy érzem és azt is gondolom, hogy igen, volt már olyan az életemben, ráadásul többször is, hogy sikerült kilépnem azon a bizonyos aktuális ajtón, de az, hogy holnapután ismét sikerülni fog-e kilépni egy másikon, az már más kérdés. Szintén más kérdés az is, hogy ha sikerülni fog kilépnem, azt vajon tudatosan és magamtól teszem-e meg, vagy úgy, hogy Danihoz hasonlóan kiprovokálom. Erre kapásból tudnék két példát mondani a saját életemből. Tehát nem is csak az a kérdés, hogy kilépek-e az ajtón, hanem az, hogy bátor leszek-e önmagamtól kilépni. Hogy kilépek-e, vagy kiesek – utóbbi általában pofára történik. Szóval szerintem ez a lényeg: a bátorság. Ami hihetetlenül magányos dolog ma. Ugyanúgy, ahogy a szívből jövő mosoly is.

E/1-ben írja a regényt. Mik az előnyei és a nehézségei ennek a fogalmazás- és szemléletmódnak? Nem bánta meg, hogy emellett döntött?

Kezdem a nehézséggel, ami kellemetlen ugyan, de egyben óriási lehetőség is. Ugyanis az egyes szám első személyben történő írás automatikusan magával hozza azt, hogy az író beleéli magát a főszereplő életébe. És itt nincs mese, akkor is beleéli magát, ha nem akarja. Ráadásul, ha már beleéli magát, akkor egy ilyen regény, még ha egyébként nem is az írójáról szól, de sokkal inkább róla is fog szólni, mintha egyes szám harmadik személyben írta volna meg. Az egyes szám első személy racionális szempontból megkönnyíti az írást, lelki szempontból viszont megnehezíti.

Nem titok, volt olyan szituáció, aminél többször szakítottam félbe a gépelést, mert egyszerűen nem tudtam nem beleélni magam lelkileg, vagy legalábbis elvonatkoztatni magam a cselekménytől, hiába nem történt velem meg az adott helyzet.

És ez nem csak akkor fordult elő, amikor Danit valami kellemetlen dolog érte, hanem akkor is, mikor valami nemmindennapi örömet érzett. Mert például azt a sikert, amit ő a történet végén átél, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy velem is megtörténhet. Racionális szempontból persze tisztában vagyok azzal, hogy simán bekövetkezhet, de átérezni még nem tudom. Ott még én sem járok. Szóval egyáltalán nem bántam meg, hogy az egyes szám első személy mellett döntöttem, mert így sokkal többet adott nekem, mint szerzőnek ez a könyv annál, mintha harmadik személyben fogalmaztam volna. Egyes szám első személyben hitelesebben ír az ember. Ott az érzései elől nem tud elbújni. És ha van esze, nem is akar.

Múltkori beszélgetésünk során azt mondta: „ha újrakezdeném, lazábban írnék. Elfogadnám, hogy vannak olyan napok, amiken érdemes írni és olyanok, amikor pedig mást csinálni érdemes.” Megfogadta a saját tanácsát a második regénynél? Most is eldobta például az első 20 oldalt, miután megírta (mint az első regényénél)?

Az első kérdésre a válasz határozott igen: messzemenően megfogadtam, tényleg lazábban írtam. Bár nem mondom, hogy nem voltak olyan napok, amikor nem erőltettem meg magam, mert azért bennem volt, hogy nem szeretnék éveket tölteni ennek a könyvnek a megírásával. Viszont ezeket az alkalmakat már felismertem, és mikor tudatosítottam magamban, könnyebben tettem félre az írást. De azt hiszem, hogy a korábbi interjúban nem is csak azt mondtam, hogy lazábban írnék, hanem azt is, hogy szabadabban is. De ha nem is mondtam ki, akkor erre is gondoltam. És ezt is komolyan gondoltam, ami szerintem már a regény első mondatát elolvasva kiderül. A második kérdésre a válasz viszont már határozott nem: az első húsz oldalt itt már nem dobtam el. Ha az első húsz oldal itt is olyan lett volna, amit el kellett volna dobni, akkor nem lett volna érdemes megírni ezt a könyvet – legalábbis nekem nem. Az első könyv megírásának ugyanis szabad így indulnia, sőt, olykor talán kell is. A másodiknak viszont már nem. Akkor az írást már nem kell erőltetni, és az ember inkább fogjon bele valami másba.

Tervez harmadik könyvet is? Ha igen, annak mi lenne a témája? Ha nem, miért áll most meg?

Itt ugyancsak azt tudom elmondani, amit az Örökpanoráma megjelenését követően készült interjú során. Tervezek írni még egy könyvet, ami a mondanivalóját tekintve már kezd is összeállni, de hogy ezt valóban megírom-e, és ha igen, mikor, az megint csak a jövő zenéje. Még nem kezdtem hozzá, de 2025-öt azért gondolatban már belőttem a megjelenésére. Az olyan szép évszám. Én meg szeretem a szép dolgokat. Mondjuk erre még olykor ráfizetek, mert végülis nem a szép dolgokra érdemes felfigyelni és utánuk menni, hanem az igényes dolgoknak. Az igényes dolgok mindig szépek. De a szépek nem mindig igényesek. Most mondhatná, hogy ez lehetne egy kulcsmondat, de nem (…), szerintem nem. Ahhoz egy kicsit olcsó!