“A szudáni emberek egy valamit meg tudnak tanítani: örülj annak, ami van!”

Léteznek még egzotikus, többé-kevésbé érintetlen helyek, ahol olyasmit tapasztalhat me az utazó, amit a felkapott turistacélpontokon nem. Ez az egyik tanulság, amit az olvasó leszűrhet Bánszegi Katalin rendhagyó útikönyveiből, és különösen azok legújabb darabjából, az Ad Librum kiadó gondozásában megjelent Szudánból. A blogokat megszégyenítő stílusban író szerző azt is elmondja, miért nem tervez útiblogot írni, beszél a Covid hatásáról az általa képviselt műfajra, és arra is kitér, miért kellene minden “elkényeztetett, anyagi jólétben” élő embernek legalább kéthetet töltenie Szudánban.

Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta, olyan országba megy szívesen, ami “nincs a szokvány kínálatban”. Szudánról valóban sokkal inkább jut eszébe az embernek egy afrikai katonai diktatúra, mint egy idilli turistacélpont. Mi vette rá, hogy felkeresse ezt az országot?

Évekkel ezelőtt amikor Abu Simbelt látogattam, találkoztam Núbia sorsával. Azóta érdekelt az a hely, aminek a múltját, meg az akkori jelenét, félig-meddig elpusztította az Asszuáni-gát. Már akkor sem, és később sem úgy gondoltam rá mint egy üdülő paradicsomra, hanem mint a régészeti múlt egy fontos részére. Egy addig számomra ismeretlen részére.

Ez a helyszín is békésebb, mint amit a hírekben hallani róla?

Békésebb. Teljesen békés. Persze az ellentétek megvannak, azt letagadni nem lehet, de azok nem hatják át az emberek hétköznapjait. Kell vele számolni, mint potenciális negatívummal, a megoldásokkal foglalkozni kell, de nem az utca emberének. Itt is az a helyzet, mint majd mindenhol máshol, hogy a hír az, ha a postás harapja meg a kutyát. De nem minden postás harap. Sőt! Általában nem harapnak!

Hogyan tudta megszervezni ezt az útját? Milyen nehézségek merültek fel? Mi volt a legrázósabb helyzet az utazás során?

A szervezést egyedül nem vállaltam. Igénybe vettem az utazási iroda szaktudását, kapcsolatait, ismereteit, és így végül egy összetartó kis csoportocska jött létre, régészeti szakember vezetésével. A probléma a szállás. Nem azért mert nincs, hanem azért, mert olyan. Színvonalas (meg egyéb) idegenforgalomra nincs felkészülve az ország, de pontosan ez adja a bukéját. Nincs semmi kifényezve, belakkozva, minden természetes. Csak alkalmazkodni kell a körülményekhez. De ha az ember a szellemi, kulturális, történelmi, emberi értékekért megy, akkor ezeket a nehezebb helyzeteket lazán elfogadja.

Azt írja: “gazdagabban hagytam el Szudánt, mint ahogyan érkeztem”. Mi az, amit ebben a hihetetlenül sokszínű (soknyelvű, etnikailag tarka) országban tanult meg? Mi olyasmit látott, tapasztalt, amit rutinos utazóként máshol még sosem?

A szudáni emberek egy valamit meg tudnak tanítani az odalátogatóknak. De azt nagyon! Örülj annak, ami van! Ha kevés, akkor annak is örülj! Ha kicsi, akkor annak is örülj! És ha megtanulsz örülni, akkor minden szebb lesz. Minden elkényeztetett, anyagi jólétben, civilizált kényelemben élő embert elvinnék oda legalább két hétre, hogy példát vegyen ezekről az egyszerű körülmények között élő, mosolygós, boldog emberekről, akik a legkisebb dologból is ki tudják kényszeríteni az örömmorzsát.

Változott-e a helyzet a járvány sokadik hullámával? Könnyebb most már utazni? Milyen jellegzetességek figyelhetők meg a turizmusban a Covid hatására?

Sajnos a helyzet negatív módon változott, mivel a járvány mindent behatárol. Ha meg is van az oltás, akkor sem mindegyiket fogadják el egyes helyeken. És akkor még naponta változhatnak is az előírások. Még Európában is. A távolabbi helyek megközelítése meg még nehezebb, mivel a felelősebb utaztatók a világ nagy részét nem is ajánlják, és a fogadó fél is inkább elzárkózik, mint hogy problémát vegyen a nyakába. Nem könnyebb utazni. Úgy tűnik egészen addig nem lesz könnyebb, amíg világméretekben el nem tűnik ez a vírus.

És milyen a keletje az útikönyveknek ebben a bizonytalan időszakban? Legutóbb azt mondta, hogy a kiadók közül több is azt mondta, nem érdekli ez a műfaj, de vajon az olvasók hogy vannak ezzel?

Tapasztalatom szerint az olvasók is várnak, mert ha nincs tervbe véve utazás, akkor nincs szükség az információkra. Meg a zöme manapság az okos telefonon mindent megtalál, ami útvonal, közlekedés, szállás stb. Ezért inkább olvassák az úti beszámolókat, úti élményeket, ami átmenetileg pótolja a jelenléti élményeket, eseményeket. A nehézség nem is annyira az olvasóknál van, hanem a terjesztésben. A nagy könyvesboltok, hálózatok, tapasztalatom szerint húsz évvel ezelőtt kitették a polcokra a világcégek színes, képes úti- meg térképanyagát, és azok azóta is ott vannak, kiszorítva az újabb, más típusú könyveket. Libanont kerestem a hálózatban Pesten is, vidéken is, no nem ezért mentem, de ha már ott vagyok, akkor a könyvesboltokat sosem szoktam kihagyni. Zömük még a számítógépes keresőben sem találta meg mint raktári példányt. Sajnálom, ilyen nincs! És ez azt jelenti, hogy a közkönyvtárakban sem találhatók meg, hiszen ők is a kínálatból vásárolnak.

Közvetlen stílusa alapján az olvasó néha úgy érzi, úti blogot olvas. Nem érzett késztetést, hogy online, a közösségi médiában vagy egy blogon (is) közreadja az élményeit?

Nem, dehogyis! Ezt a kérdést inkább meg sem hallottam! Egyébként, hogy őszinte legyek, nincs ellenemre a párhuzamos jelenlét, de én ehhez ökör vagyok. Mármint a számítógéphez, a technikához. Persze az is meggondolandó, hogy ha a gépen az információ utolérhető, akkor minek vegyék meg papíron? És akkor már itt is vagyunk a házi könyvtárak halálánál.

Sokadik útibeszámolója után hogy látja, miben fejlődött az írásban? Mit csinál másként, mint az első köteteknél? Mit javasol útikönyvszerzőknek: mit kerüljenek, mire törekedjenek?

Hogy fejlődtem vagy sem, azt talán az olvasó tudná eldönteni, én nem érem tetten sem a pozitív, sem a negatív irányt. Egyet tudok, hogy túlteng bennem az ismeretközlés kényszere. Talán azt tudnám tanácsolni, hogy ha valaki élménybeszámolót készít, akkor kurtítsa meg a tárgyi ismereteket. De mivel alapképzettségem pedagógus, én erről a szokásomról már nem tudok lemondani. Ha én tudom, tudja más is!

Merre tovább? Milyen országba készül (vagy már járt is), amiről újabb élménybeszámolót készít?

Közép-Afrika a vágyam, az az igazi Afrika! Kongó, Kenya, Csád stb. De ezek a jelenlegi helyzetben csak álmok. Egyébként ahol jártam, és ami készülőben van, az Algéria. Ez is az a hely, ahonnan zömében csak a negatívumok hírei jutottak el Európába, de ami a hétköznapokban megint rácáfol a híresztelésekre. Még más útvonalra, délebbre, a sziklarajzokhoz, a sivatagi törzsekhez, vissza is mennék oda a jövőben, és akkor születne abból egy második kötet.