A megnevezés gyógyító erejű – vallja Kórász Krisztián, aki pszichiáterként írt több szempontból is rendhagyó regényt két férfi (egykori szeretők) ingatlanvitájáról, de sokkal inkább mérgező kapcsolatáról. A Toxic Relationship című, a Könyv Guru Kiadónál megjelent kötet szerzője elárulja, mi volt a célja azzal, hogy menet közben jegyzetekkel hívta fel a figyelmet a szereplők kóros pszichés viselkedésére, miért érdekesebb és hatásosabb bizonyos esetekben az irodalmi megközelítés a tudományosnál, mi volt a legnehezebb a világ különböző pontjain játszódó történet cselekményének összehangolásában, és Új-Zélandon élve miért épp egy magyar kiadóval akarta publikáltatni az angol nyelvű könyvét.
A meglehetősen rendhagyó formájú és stílusú regény látszólag két férfi ingatlanvitájáról szól, valójában az egykori szeretők nagyon is mérgező – kölcsönösen mérgező – kapcsolatáról. Hogyan jött az ötlet, hogy erről a témáról írjon könyvet? Pszichiáterként benne van a szakmai kíváncsisága, vagy inkább emberileg szerette volna megérteni egy ilyen kapcsolat természetét?
A kettő nálam nehezen választható szét. Pszichiáterként és terapeutaként munkám során gyakran találkozom manipulatív viselkedési mintákkal, különösen személyiségzavaros betegeknél, és már 2015-ben tudományos cikket publikáltam az Orvosi Hetilapban a párkapcsolati erőszak egészségügyi vonatkozásairól. Akkor a szakember szemével vizsgáltam a kérdést. A könyvben viszont azt akartam megmutatni, amit a tudományos nyelv nem képes átadni: hogy ezek a dinamikák belülről hogyan érzékelhetők, hogyan csapják be az embert a saját érzelmei. A krízisellátásban sokszor láttam, hogy az emberek nem azért nem látják át a helyzetet, mert naivak, hanem mert a toxikus kapcsolat logikája belülről teljesen koherensnek tűnik. Ezt akartam érzékeltetni.
Angolul jelent meg a könyve, magyar kiadónál, Ön pedig Új-Zélandon él. Milyen közönségnek szánja a művét? Számított, hogy előző regénye, a Kasmírsál is a Könyv Guru Kiadónál jelent meg 2020-ban?
A Könyv Guru Kiadóval már bevált a munkakapcsolat a Kasmírsál óta, és ez meghatározó volt a döntésben – egy jó kiadói kapcsolat sokat jelent, különösen amikor az ember a világ másik végéről dolgozik. Az angol nyelv választása tudatos volt: a könyv témája – a toxikus kapcsolatok dinamikája, a manipuláció felismerése – univerzális, és szerettem volna, hogy minél szélesebb közönséghez eljusson. Ami a célközönséget illeti: három olvasói rétegnek szól egyszerre. Azoknak, akik maguk is átéltek hasonlót, és sokszor nem tudták elmagyarázni másoknak, mi is történt – ez a könyv megnevezi, amit átéltek. Mentális egészséggel foglalkozó szakembereknek, akik rögtön felismerik majd a mintákat. És az igazságszolgáltatásban dolgozóknak, akiknek töredékes bizonyítékokból kell rekonstruálniuk, mi játszódott le két ember között.
A történet különlegessége, hogy WhatsApp-üzenetekből, e-mailekből, hivatalos beadványok szövegéből rajzolódik ki a cselekmény. Miért ezt a formát választotta a regényének? Miben ad többet az olvasónak, ha látja a közösségi média tördelt kommunikációját, mintha csak “simán” leírná a sztorit?
Mert ez az, ahogyan az emberek ma gyakran kommunikálnak, és ahogyan a toxikus kapcsolatok sok esetben valójában működnek. Egy manipulatív üzenet nem absztrakt fogalom: van időbélyege, van hangvétele, van az a pillanat, amikor az olvasó maga is érzi, hogy valami nem stimmel, de még nem tudja pontosan megnevezni, mi. Ha “simán” leírom a sztorit, az olvasó kívülről nézi az eseményeket. Ezzel a formátummal viszont belülről tapasztalja meg. ugyanolyan töredékesen és bizonytalanul, ahogyan a szereplők is. Az olvasó nem olvasóként, hanem esküdtként ül le a könyvhöz. A bizonyíték előtte van. Az ítélet az övé.
Mennyire volt nehéz ezt a szerkesztési módot végig megtartani? Inspirálódott valódi üzenetekből, levelekből, vagy mindent maga talált ki? És volt valamilyen konkrét előképe a két főszereplő toxikus kapcsolatának, vagy teljesen fiktív a sztori?
A regény nagy részét Aucklandben írtam, miközben ott dolgoztam pszichiáterként, majd Southlandben fejeztem be – tehát maga az írási folyamat is két új-zélandi helyszínen játszódott, akárcsak a könyv egy része. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a regény töredékekből állt össze – WhatsApp-üzenetekből, különböző időpontokban született jegyzetekből -, amelyeket időben hitelesen kellett összeilleszteni. Ez azért volt különösen bonyolult, mert a cselekmény három időzónában játszódik egyszerre: Spanyolországban, Angliában és Új-Zélandon. Egy-egy jelenet megírásakor folyamatosan fejben kellett tartanom, hogy épp hány óra van mindhárom helyszínen. A történet fiktív, de a helyszínek mind az életemhez kötődnek – Kenningtonban lakom, Aucklandben dolgoztam, a spanyolországi Segur de Calafellben volt lakásom -, ezért a részletgazdagság nem kutatómunka, hanem személyes tapasztalat.
Az sem szokványos, hogy egy regényben mondat közben egyes fordulatok lábjegyzettel vannak megjelölve, és alul odaírva, hogy ez épp milyen kóros pszichés viselkedésnek felel meg (mondjuk áldozathibáztatás, kényszeres önigazolás, érzelmi zsarolás, manipuláció stb.). Hátul pedig lexikonszerűen meg is magyarázza az összes előforduló fogalmat, példákat is hozva rájuk, valamint szakirodalom-jegyzéket is közöl. Mi volt a szándéka ezzel a megoldással: hogy jobban felismerjük a hétköznapi kommunikációban a kóros, toxikus viselkedést? Vagy valami más?
Az volt a célom, hogy az olvasó ne csak érezze, hanem meg is értse, ami a sorok között történik. A toxikus kapcsolatokban az egyik legnehezebb dolog pontosan az, hogy az érintett sokszor tudja, hogy valami nincs rendben, de nem tudja megnevezni. Ha van egy szó rá: áldozathibáztatás, érzelmi zsarolás, kényszeres önigazolás -, az már önmagában felszabadító lehet. A lábjegyzetek és a lexikon ezt a célt szolgálják: nem eltávolítani az olvasót az érzelmi történéstől, hanem eszközt adni a kezébe, hogy amit olvasás közben átél, azt a való életben is felismerje. Pszichiáterként és terapeutaként tudom, hogy a megnevezés gyógyító erejű.
A bevezetőben azt írja, ez a többrétegű megközelítés segít az olvasónak az érzelmi azonosulásban. Miért fontos az érzelmi azonosulás egy ilyen kapcsolat esetében? És a szakmai kiegészítések nem inkább eltávolítják az olvasót a regény érzelmi vonatkozásaitól?
Az érzelmi azonosulás azért kulcsfontosságú, mert a toxikus kapcsolatokban az egyik legpusztítóbb elem az izoláció – az az érzés, hogy “senki sem értené meg, mi történik velem.” Ha egy olvasó azt mondja, “igen, én is így éreztem” – az már gyógyulás. A szakmai kiegészítések szándékosan nem szakkönyvi hangvételűek: nem megszakítják az olvasást, hanem keretezik. Olyan ez, mint amikor valaki mellé ül egy terapeuta, aki nem elemez, hanem csak halkan megnevez valamit. Az érzelmi és a szakmai réteg nem verseng egymással – kiegészítik egymást, ahogyan a klinikai tapasztalat és az emberi empátia is kiegészíti egymást a mindennapi munkámban. Annak az olvasónak viszont, akit a szakmai kiegészítések inkább eltávolítanak a regény érzelmi vonatkozásaitól, azt javaslom: első olvasatra tekintsen el a lábjegyzetektől, és csak a regény második olvasásakor térjen ki rájuk.
Kicsit az előző kérdést folytatva: mi a célja és a műfaja igazából a könyvének? A kötet billeg a regény, a pszichiátriai esetleírás és a jogi perpatvar határán…
Ez valóban egy határterületen mozgó könyv – és ezt tudatosan vállaltam. Regény, amennyiben van benne cselekmény, karakterek és érzelmi ív. Pszichiátriai esetleírás, amennyiben a viselkedési mintákat szakmai pontossággal mutatja be. És jogi dráma, amennyiben a konfliktus formálisan egy ingatlanvita keretében zajlik. De talán a legpontosabb meghatározás az, hogy ez egy emberi dokumentum arról, hogyan torzítja el a toxikus kapcsolat az érintkezés minden formáját, még a hivatalos levelezést is. A műfaji határok szándékos elmosása maga is üzenet: a toxikus dinamikák sem rendezhetők tiszta kategóriákba.
Mi a jelentősége annak, hogy a történet főszereplői, Nelson és Rodrigo melegek, egykori szeretők? A toxikus kapcsolat nem ugyanúgy működik minden relációban? Esetleg ezzel egy olvasói célcsoportot is választott?
A toxikus kapcsolat valóban ugyanúgy működik minden relációban – ez az egyik alapüzenete a könyvnek. A főszereplők szexuális orientációja nem azért fontos, mert más lenne a dinamika, hanem mert más a társadalmi kontextus. Két férfi között zajló érzelmi manipuláció és kapcsolati erőszak sokszor láthatatlanabb marad – kevesebb az intézményi támogatás, kevesebb a felismerés, és a “ki az áldozat?” kérdés még összetettebbé válik. Ugyanakkor nem szerettem volna, hogy ez egy “meleg könyv” legyen a szó leszűkítő értelmében – ez egy emberi könyv, amelynek főszereplői éppen melegek.
Mire utal a szimbolikus borítóillusztráció? És hogyan született meg ez a változat, hogyan dolgozott rajta a grafikussal? Mennyire volt közös munka?
A borítót Peho Róbert tervezte, akivel már régebb óta dolgozom együtt – ő készítette annak idején a londoni magánpraxisom weboldalát, névjegykártyáját és nyomtatott anyagait, és mindkét könyvem borítóját is ő jegyezte. A Toxic Relationship esetében szabad kezet kapott, több tervet is készített – de az eredeti elképzelése már első látásra elnyerte a tetszésemet, azon végül keveset változtattunk. A borítón az igazságszolgáltatás megszemélyesített alakja látható – és nem véletlenül férfi: ez tudatos választás volt, amely tükrözi a könyvben szereplő kapcsolat természetét. Bekötött szemmel áll, a mérleg serpenyőjében üzenetekkel és levelekkel – és a szemét bekötő kendőből vér csöpög. Ez számomra tökéletesen sűríti össze a könyv lényegét: az igazságszolgáltatás vak, de nem sérthetetlen. A bizonyítékok papíron vannak – de a fájdalom nagyon is valóságos.
Hogyan került a világ másik végére? Milyen kapcsolata maradt Magyarországgal?
Az orvosi egyetemet Budapesten végeztem, ahol tíz évet töltöttem – ezek az ifjúság évei, és máig erősen kötődöm a városhoz, sok barátom él ott. 2009-ben az Egyesült Királyságba emigráltam, London az otthonom, de többször is kimentem Új-Zélandra fél-egy évre dolgozni és kalandot keresni. Idén novemberben ismét megyek. Délvidéki magyarként állami ösztöndíjjal tanulhattam Budapesten, kollégiumi szállással. Ezt soha nem felejtem el. Visszajárok, és ahogy tudom, igyekszem meghálálni, amit kaptam.
Szakcikkeket és regényeket is ír. Miért váltogatja a két nagyon eltérő műfajt? Mit tud pszichiáterként másképp kommunikálni egy regényben, mint egy szakkönyvben?
A tudományos írás és a szépirodalom valóban más-más dolgot tud elmondani ugyanarról. A tudományos cikk precíz, strukturált, bizonyítékalapú, de szükségszerűen távolságtartó. A regény emberi közelségbe hozza ugyanazt a tudást. Pszichiáterként meg tudom írni, hogy mi az érzelmi zsarolás definíciója és milyen mechanizmusok állnak mögötte. De csak íróként tudom megmutatni, milyen az, amikor valaki éjjel kettőkor egy üzenet fölött ül, és nem tudja eldönteni, hogy féljen-e vagy bocsásson meg. Az olvasó az utóbbin keresztül érti meg az előbbit igazán, nem fordítva.
És tudja már, hogy a következő könyve melyik műfajba fog tartozni?
Igen, már elkezdtem a harmadik regényt, amely kapcsolódni fog mindkét előző könyvhöz, és visszatér a Toxic Relationship ajánlásának gondolatához: hogy sokan gyermekkorban megírt forgatókönyv szerint élik az életüket, és nehezen tudnak változtatni a rájuk kiszabott sorson, ha egyáltalán változtathatnak rajta. Stilisztikailag a két előző könyv hangvételét szeretném ötvözni: naplórészletek, WhatsApp-üzenetváltások és párbeszédek egyaránt helyet kapnak majd benne.
