“Egy mű soha nem saját magáról szól, és pláne nem az alkotóról”

Hogyan magányosodnak el az emberek a Covid-19 járvány következtében, és mennyire átalakulhat ezen időszak alatt a fontossági sorrend az emberi kapcsolatokban? Efféle gondolatok is mozgatták Varga Éva Sárát, amikor megírta novelláskötetét, ami nemrég jelent meg Rövid. Novellák és Covid-emlékezetek címmel a Könyv Guru kiadó gondozásában. A két elkülönülő írásgyűjteményből álló kötet szerzőjével beszélgetve szó esett a hétköznapi szituációk ihlető erejéről, az alkotói önkifejezésről és a hamvába holt írói próbálkozások tanulságairól.

Mikor kezdett abszurd novellákat írni, és mit akar megmutatni, üzenni általuk?

Régóta írok novellákat, de tudatosabban a novellát mint műfajt körülbelül 2-3 éve használom. Az abszurd számomra egy eszköz. Minden írásommal el szeretnék mondani valamit, és a mondanivalóhoz választok műfajt és eszközt. Minden novella mást szeretne üzenni, általában csak egy gondolatot vet fel, és az olvasóra bízza az értelmezést, konklúzió nélkül.

Abszurd történetek és a Covid-19 emlékezete keveredik új novelláskötetében. Mi köti össze a két részt: talán az abszurditás? 

Mindkét részben novellák találhatóak, a Covidról szóló rész összefüggő novellákat tartalmaz, a műfaj azonossága köti össze a két részt. 

Milyen tapasztalatokból merített ihletet a Covid-szöveghez? És mi volt a célja az elmagányosodás, illetve a vírushoz való különféle viszonyok megmutatásával?

A saját környezetemből merítettem ihletet, illetve kérdezgettem ismerősöket kíváncsiságból, hogy ki hogyan élte meg a bezárkózást. Szerencsére általában jól viselték az állapotot, de tény, hogy a “felmérésem” közel sem volt reprezentatív. Azt szerettem volna felvetni a könyvemben, hogy a “maradj otthon és ne találkozz senkivel” jelszónak van-e és mi a másik oldala. Hogy vajon milyen érzés az, amikor valaki, aki amúgy is egyedül él, már eleve elmagányosodott, és hirtelen eltűnnek mellőle a biztosnak hitt pontok, amikről azt hitte, hogy kapaszkodhat beléjük, bármi történjék. Hirtelen mindenki életében felállt egy fontossági sorrend, ahol az egyén a környezetéhez képest elhelyezkedett valahol. Profánabban megfogalmazva: az a kérdés merült fel a főszereplőben, hogy “kinek és mennyire vagyok fontos?” Ezen és hasonló morális kérdéseken vitatkoznak a szereplők. A könyv nem válaszol ezekre a kérdésekre, nem is volt célja, és értelme sincs, mert egyénfüggő, hogy ki mit hozott ki ebből a helyzetből, nincs globális konklúzió.

Hogyan születnek a novellák? Milyen élmények, hatások késztetik írásra? A nagyon valószerű kiindulóhelyzetekben miként ötvözi aztán a valóságot a fikcióval?

Hétköznapi szituációkban jut eszembe egy-egy gondolat, amiket – ha elég fontosak és érdemesek a közlésre – később leírok. Ez bármilyen helyzet lehet, például az egyik kedvencem az a novella, amikor két nő beszélgetésbe elegyedik egymással a metrón, hogy most épp hol is járnak, mert a hangosbemondó nem azt mondja, ami ki van írva. Melyik lehet az igaz? Az, ami ki van írva. De mi van, ha valaki a hangosbemondónak hisz? Miért ne hihetne annak, ez az ő valósága. Talán abból fakad mindez nálam, hogy kételkedem a valóságban és megkérdőjelezek biztosnak hitt dolgokat.

A kötet végén ígéri a folytatást: már születtek újabb írások, esetleg vannak régi novellák, amiket közölni fog?

Ez az első könyvem, minden elkészült novellámat közöltem benne. Elég sarkosan gondolkozom a művészetekről, szerintem egy mű soha nem saját magáról szól és pláne nem az alkotóról, hanem arról a valamiről, amit az alkotó közölni akar, és ehhez tehetsége szerint választ egy csatornát. Ez azt feltételezi, hogy az alkotónak van olyan gondolata, amit nagyon el szeretne mondani. Jelenleg még csak érlelődnek bennem ötletek, amelyek még nem érdemesek a közlésre, de célom, hogy egyszer kiforrják magukat.

Csak novellákat és rövid szövegeket ír, vagy foglalkozott hosszabb lélegzetvételű műfajokkal is?

Pár éve elkezdtem írni egy regényt, ami valós történeten alapult, jelesül az akkori Ságvári gimiben tanító Sipos Pál esetén. Azt akartam elmondani, hogy ez miért nem annyira egyértelmű történet. Megírtam a szöveg törzsét, elolvastam, de nem tetszett, amit írtam és abbahagytam. Rossz csatornát választottam; ez inkább egy film témája, de ahhoz (forgatókönyv íráshoz) abszolút nem értek, plusz már született a témában film. Egy sci-fi regény is motoszkál a fejemben, amit a home office jelenség ihletett, de ez még kezdetleges állapotban van.

Mi az, ami nehézséget jelent az írásban, és milyenek az ideális körülmények az Ön számára az alkotáshoz?

Nem ez az eredeti szakmám, az írás számomra egy nagyon erős hobbi, ami akkor megy nehezen, ha valami ezt korlátozza, például határidő, vagy ha nincs kedvem ahhoz, amit írok. Az ideális körülmény mindössze az, hogy legyen nálam valami, amire vagy amin tudok írni. A hely szinte mindegy, ha beszippant az, amit írok, akkor kizárom a külvilágot.