„Az volt a legjobb, amikor láttam a történet végét: már csak meg kellett írni”

Interjú a Bertram atya kalandjai kalandregény szerzőjével

Ne bántsuk egymást, inkább humorral vészeljük át a nehézségeket! Így foglalható össze az üzenete Mika Tillensen, alias Mikecz Attila legújabb könyvének, a Bertram atya kalandjainak. A Könyv Guru kiadónál megjelent regény szerzője már-már mesebeli ideig, négy év és négy hónapig írta a könyvét, amely át van szőve angol és skandináv abszurd humorral. Az interjúban Mikecz/Mika beszél arról, miért olyan sok a trágárság a kötetében, hogyan alkotta meg szereplői beszélő neveit, melyik rész tetszett különösen a pszichológusának és miért kedvence a kardigános jegesmedve.

Mikor, milyen körülmények között születtek a regény bohókás, szerethető hősei, a szerelmi csalódásból tiszteletesnek állt Bertram atyával és az ijedős magánynyomozóval, John Burdennel az élen? Hogyan alakult ki a fordulatos történet?

2015 szeptemberében fogalmazódott meg bennem az ötlet, amikor hazafelé tartottam a munkából, és megálltam pár pillanatra. Bevillant, milyen jó lenne valami igazán agyament történetet írni egy szeretetéhes, hitehagyott lelkészről és OKJ-s tanfolyamot végzett, nyomozó haverjáról. Szegényke mindentől megijed, ami csak az útjába kerül. Bertram és John együtt bukkannak a bűnjelre, mely mindkettejük számára beindítja a nagybetűs kalandot. Elég abszurd kezdet egy semmilyen szempontból nem szokványos történethez. A regény többi figurája csak később öltött alakot a fejemben.

Szerettem volna minél szürreálisabb világot teremteni, ami remélem, sikerült. A Bertram atya kalandjaiban gyakorlatilag mindenki teljesen zakkant. Amikor elkezdtem az írást, még fogalmam sem volt róla, hogyan fogom folytatni, arról meg pláne nem, miként fejezem be. Menet közben alakult a történet. Nagy mák, hogy a végére értem.

Miért angol közeget választott a regényének? Mi az, amit ott ebben a világban jobban meg lehet valósítani, ki lehet fejezni, mintha magyar miliőben játszódna a történet?

Sajnos csak egyszer jártam Angliában, 2015 májusában, de nagyon élveztem az ott eltöltött időt. Annyi kedves emberrel még életemben nem találkoztam előtte. Rajongok az angol – és skandináv – humorért. Mindkettő elementáris erejű és lehengerlő. Először magyar környezetbe raktam a szereplőimet, de aztán rájöttem, hogy így nem fog működni a sztori. Megmutattam egy volt kollégámnak a kézirat első tíz oldalát, és ő úgy gondolta, hogy a történet hangulata sokkal inkább passzol Angliához, semmint a magyar miliőbe. Be kellett látnom, hogy igaza volt. A Bertram atya kalandjaiban megjelenő irigység, kicsinyesség és rosszindulat, ami oly sokakat jellemez, valójában személyes tapasztalatból táplálkozik. Évekig egy magyar kisvárosban éltem, ahonnét a sok rossz emlék és élmény miatt gyakorlatilag elmenekültem. Erről a városról mintáztam Douchebag City-t. Nincs bennem már harag, ha ezekre az időkre visszagondolok. Röpke tizenhat év alatt sikerült túllendülnöm a traumákon. Egyébként nem a teljes történet játszódik Angliában, mivel az összes szereplő egy idő után fogja magát, és a Spitzbergákra utazik. Természetesen várja már ott őket a kardigános jegesmedve. Igaz ugyan, hogy nem főszereplő, de nekem nagy kedvencem.

Sokféle téma kerül elő a történetben: az emberi kapcsolatok, szexualitás, hivatás, hit vagy épp az élet értelme. Ön melyiket tartja a legfontosabbnak, és hogyan tudná megfogalmazni a regény üzenetét?

Rengeteg olyan dolgot írtam meg a Bertram atya kalandjaiban, aminek van valóságalapja. Úgy értem, hogy megtörtént velem, a szerelmemmel, barátaimmal, családtagjaimmal, vagy az ismerőseimmel. Jó, ha nyitott szemmel és füllel járunk a világban, mert a való élet tele van megírandó történetekkel. Persze nem árt, ha ezeket – kicsit kiszínezve – el tudjuk helyezni a regényben valahol. Nehéz lenne az Ön által említett témák közül a legfontosabbat kiemelni, hisz mindegyik fontos. Emberi kapcsolatok nélkül elsorvadunk, elszürkülünk, meghalunk. Társas lényként szükségünk van visszacsatolásra, szeretetre, szerelemre, arra, hogy beszélgethessünk valakivel, akinek elmondhatunk mindent, és akivel jól érezzük magunkat. A szexualitás pedig, jól tudjuk, hogy az élet egyik mozgatórugója. Bertram atya és John Burden kifejezetten magányos a történetem kezdetén. Boldogtalanok, feszültek, tele vannak frusztrációval. Ezt kompenzálandó, különböző gyógyszerekhez és az alkoholhoz nyúlnak. Keresik a helyüket a világban, de a magányt – valamint a szex és a szerelem hiányát – már képtelenek elviselni. Ami a hivatást illeti: azért tanulunk, hogy legyen egy munkánk, ami jól fizet, amit élvezünk, és amiben ki tudunk teljesedni. Lássuk be, hogy ez csak keveseknek adatik meg. Ha valaki élvezi a munkáját, és nem gyomorideggel jár be dolgozni, az már nem rossz. Innen lehet tovább fejlődni. A legutolsó téma, amit említ, az nem más, mint az élet értelme. Sokan gondolkodtunk már el ezen a kérdésen, hogy mi az élet értelme, de igazán még egyikünk sem jött rá. Tippelgetünk. Magam sem tettem másként. A regény végén elmondtam az én verziómat, aztán az olvasók vagy egyetértenek vele, vagy nem. Arra bíztatom őket, hogy írják meg ők is, szerintük miért vagyunk ezen a világon. Komolyan érdekel, ők hogyan látják.

Mi lenne a regény legfontosabb üzenete? Talán ez: Ne bántsuk egymást, hisz csak egyszer élünk! Tegyük félre az önzést, máskülönben beszűkült agyú, kicsinyes, irigy, agresszív rohadékokká válhatunk. Kerüljük a humortalan embereket, mert ők mindenre képesek. Humorral viszont a nehéz időszakokon is túljuthatunk. A nevetés az, ami a léleknek gyógyír.

Milyen műfajba sorolná a regényt, és hogy képzeli el a célközönségét?

A Bertram atya kalandjai egy abszurd humorú, felnőtteknek szóló kalandregény – a remekül sikerült és vicces könyvborító-grafika első pillantásra megtévesztő lehet, mivel páran mesekönyvnek hihetik, holott nagyon nem az. Aki szereti az angol és a skandináv – északi, fagyos – humort, az ki ne hagyja. Igyekeztem annyi blődséget beleírni, amennyi fizikailag csak lehetséges. Bárki élvezheti, aki vevő az ilyen jellegű, pihent agyú lököttségekre. Szerintem 16 éves kor fölött már ajánlott olvasmány lehet. Humortalan savanyú uborkáknak viszont semmiképp sem ajánlom.

Írott szöveghez képest viszonylag sok az élőbeszédet idéző trágárság a Bertram atya kalandjaiban. Miért választotta ezt a stílust? Mit gondol, van-e határ, amit ezen a téren nem szabad átlépni a könyvekben, vagy inkább arra kell törekedni, hogy minél életszerűbb, hétköznapibb legyen a szöveg?

Amikor annak idején főiskolára jártam (egy OKJ-s képzésre. Nekem is csak OKJ-s végzettségeim vannak, mint John Burdennek, a magánnyomozónak), sokkolt, mennyire rondán beszélnek a fiatalok, és az is, hogy milyen bunkók. Valahogy azt hittem, a felsőoktatásba inkább értelmesebb diákok kerülnek csak be. Kiderült, hogy tévedtem. Később, amikor már dolgoztam, eleinte szintén sok mocskos szájú kollégám volt. Ezért is örültem, hogy később a kulturális szférába kerültem. Kevesebb lett a bazmegolás. Szinte megszűnt.

A regényben megjelenő trágár beszéddel azokat figurázom ki, akik erre rászolgálnak. Nyilván mindannyian káromkodunk olykor, ha megvan rá az okunk, de ne ez legyen már az összes mondanivalónk, mert akkor előbb-utóbb kiderül, hogy csak a bennünk lévő ürességet próbáljuk meg leplezni. A könyvírásnál is van egy határ, amit már nem szabad túllépni trágárkodásban. Például amikor azzal valaki emberi méltóságába tiprunk, vagy már az undorítóság határait feszegetjük. A humoros jeleneteknek a Bertram atya kalandjaiban szerencsére nem a trágár beszéd az alapjuk. A hétköznapi szövegre lehet, és talán kell is törekedni, mert jó, ha minél többen megértik, amit a regényben mondani próbálok nekik. Sajnos egyre kevesebben olvasnak. Szükség van olyan könyvekre, amikkel ismét rászoktathatjuk az embereket erre a szórakozási és művelődési formára. Bevallom, huszonéves koromig jómagam sem olvastam valami sokat. Aztán a kezembe kerültek olyan regények, melyek alapjában változtatták meg az olvasáshoz fűződő viszonyomat. Azóta függő vagyok. De hát inkább könyvektől függjünk, mint a narkótól, nem igaz?

Milyen megfontolásból választott a regény szereplőinek beszélő neveket?

Szeretek játszani a szavakkal. Jó, ha egy szereplőnek már a jellemére is következtetni lehet a nevéből. Lássunk néhány példát. Andreas Hosentroger például nem egy szimpatikus alak (benne van a nevében, hogy tróger, de egyben szereti a nadrágtartókat is), John Burden meg rengeteget szenved, mert olyan kis balfék, és kész teher az élete. Philip Shithole nevét kár is magyarázni, Matild Kugelschreiber (németül golyóstoll) pedig annyira kettyós, hogy emiatt illik rá a neve. Douchebag City (Tetűláda Város) az a kitalált angol helység, ahonnét az egész történet elindul.

Hogyan jött a skandináv hangzású írói álnév? Az is jelent valamit? És miért látta szükségesnek írói név használatát?

Érdekes dolog ez. Jóval a Bertram atya kalandjainak a megírása előtt találtam ki ezt a nevet. Mikeczből lett a Mika, az Attilából meg Tillensen. Nem hiszem, hogy az írói álnevemnek volna jelentése, de az is lehet, hogy csak nem tudok róla. Elég sok norvég, dán és svéd filmet láttam 2008 és 2012 között, amikor vetítőgépészként dolgoztam egy kis artmoziban. Nagy hatással volt rám Anders Thomas Jensen dán rendező több munkája is, valamint Erlend Loe és Jonas Jonasson regényei. Egy életre megszerettem a humorukat. Tetszik a Mika Tillensen név. Ezzel az álnévvel ott lehet a regényem a skandináv írók könyvei mellett, a Libri és a Líra boltjainak polcain. És hát tudjuk jól, hogy az északi irodalmat viszik, mint a cukrot.

Többeknek is megköszöni a támogatást, segítséget a kötet végén. Milyen jellegű segítséget kapott az íráshoz? Esetleg volt, aki elolvasta és tanácsot is adott a történet alakításához? És ha igen, megfogadott ezekből valamit?

Volt, aki a történetet Angliába tette volna, és ez persze remek ötlet volt tőle, más a tengernyi trágárságot kritizálta (ki is húztam párat, vagy átírtam sokat a regényben). Szükségem volt arra, hogy a regényírás folyamatában lépten-nyomon visszaigazolást kapjak. Életem párja – akiről Okidli doktornőt (visszafelé Ildiko) mintáztam – rengeteg jó tanáccsal látott el, és lát el ma is ebben. A gyerekeimnek köszönhetem a komplett Meseország fejezetet. Szabályosan az idegeimre mentek már a pónik, tündérek, hercegnők és Barbik, akik a mesék túlnyomó többségében affektálva visonganak. Jó érzés volt kicsit helyre tenni őket. Mind megkapták a magukét. Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak nővéremnek, Mikecz Anitának, amiért annyira szorított nekem, hogy kiadják a regényt.

Mennyi idő alatt készült el a történettel az első ötlettől a kész kötetig? Milyen nehézségek adódtak munka közben, és hogyan lendült át azokon?

Négy év és négy hónapig írtam a regényt. 2015 szeptemberében kezdtem el, és csak 2020 januárjában fejeztem be. Persze akadtak kisebb-nagyobb szünetek közben, amikor nem jött az ihlet, vagy magánéleti válságba kerültem – de a pszichológusomnak például tetszett az internetes társkeresős rész. Volt, hogy megakadtam, mert nem tudtam, merre tovább, de mindig adódott új ötlet, ami átlendített a holtponton. Az volt a legjobb, amikor már láttam a történet végét. Már csak meg kellett írni. El se hittem, hogy kész vagyok vele.

Tervezi folytatni a történetet? Esetleg már bele is kezdett? És ha igen, milyen irányba menne tovább? Vagy esetleg más regényen gondolkodik?

Egyelőre nem tervezem a Bertram atya kalandjainak a folytatását. Meglátjuk, milyen lesz a fogadtatása. Ha a rajongók esetleg követelni fogják a ráadást, persze bármi elképzelhető. Jelenleg egy másik humoros regényen dolgozom. Már egész jól állok vele. A 90%-a kész. Ideges úr élete a címe, és egy Ausztráliában élő családos emberről szól. Akinek a Bertram atya kalandjai tetszik, az ebben a regényben sem fog csalódni.