Heti Novella / Baklövés

Az e heti novella Wanderer János Csilimon című kötetéből származik, amely egy újabb vadásztörténet.

Baklövés

Aki álmatlanságban szenved, annak ajánlom a méhek társaságát, keresse fel a fullánkos rovarok lakását, de óva intek attól, hogy bekopogjon hozzájuk. Ehelyett üljön ki a kertbe a kaptárak közelébe egy fáradt nyári délutánon, s az andalító zsongás hamarosan, szinte észrevétlen puhán megnyugtatja idegeit, majd elbágyasztja, megállítja gondolatait, hiszen ez az egyik legjobb, leghatásosabb természetes altató.

Ilyen aztán a hosszúra nyúló megyei közgyűlés monoton zaja is: előbb tompítja a figyelmet, majd a szelíden elorzott valóság képei helyett cserébe tarka-barka álmokat vetít a csukott szempillák mögött.

Nem lehet csodálkozni, ha Tóth képviselő is „szemet hunyt” a történtek felett – halk hortyogására szomszédja könyöke reagált, diszkrét oldal bökések formájában vetve véget szendergésének. Hordóst felületesen ismerte, az öreg úr régen koptatja a hivatal szőnyegét, már akkor tapasztalt, dörzsölt rókának nevezték a háta mögött, mikor őt megválasztották.

Később a szünetben odalépett a folyosón kávéját kortyolgató középkorú társához.

– Igyad csak, mert elalszol, és hol van még a vége?

– Hajjaj – bólogatott Tóth Antal.

– Fáradtnak látszol. Vadászol te?

– Igen – felelt meghökkenve az ősz bajszú, gyér hajú Hordós Gyulának.

Az idős tisztviselő nagy puskás hírében állt, rendszeresen mesélt az általa ejtett vadak trófeáiról, s befolyásos személye révén ott is hódolhatott szenvedélyének, ahová más nem jutott el. Nem szerette az ellentmondást, nem a kicsinyességet, de, hogy valamit azért mégis szeressen ezen a világon, szerette hát a bort.

– Eljössz velem a hétvégén, hogy kipihend magad, rád fér – veregette vállon a köpcös férfi, s Tóth András alig tudta jobbjából átvenni poharát bal kezébe anélkül, hogy annak tartalma kilöttyenjen, de Hordós erről tudomást sem véve folytatta:

– Őzbakra megyünk, hehe, kapitális bakra! – hangjában úgy bujkált a magabiztos, parancsoló fölény, mint csalitosban a vad: itt-ott előtűnt, megmutatta magát.

Így került Tóth úr egy dunántúli rezidenciára, ahol az illusztris vendéget kellő tisztelettel várták, Kelemen István, a vadásztársaság elnöke volt kijelölve a feladatra, hogy kalauzolja – és igya – végig a túrát Hordóssal, aki kiszállva Mercedeséből, így kiáltott:

– Még egy puskát hoztam! – mutatott az előkászálódó Tóthra.

– Nagyon jól tette – válaszolt mosolyogva az elnök, de később, míg az érkezettek szobájukat foglalták el, a főerdészt magához intette:

– A kicsit küldjétek először, figyeljetek oda!

A késő délután ébredő szellő a kis csapatot kint találta, s ők a közeli tisztás környező fák szülte félhomályából élesen kivilágló tájékát figyelték. A les magasságának köszönhetően, mint szégyenlősségét elhagyó ifjú asszony, úgy tárulkozott ki a lentről nem látható, napsugárban fürdő rét.

– Ilyenkor már kijönnek?

– Ki bizony – mordult a csodálkozó Tóthra Hordós, míg Kelemen úr azt gondolta: „ha muszáj nekik”, de csak ennyit mondott:

– Az első lövés Hordós úré, kis termetű, de kiváló agancsú bak járása van erre.

Ám a súlyos egyén már vadászlázban égett, nem is figyelt az elhangzottakra, másfelé hegyezte fülét s húsos ujját emelve csendre intette társait. Apró zörej hangzott, majd a tisztás szélén feltűnt egy megtorpanó őz, s érdeklődve figyelt visszafelé, ahonnan új zörgéssel egy nagyobb testű bak érkezett, s kilépett a nyílt terepre.

A három ember három külön stádiumban lévő tenyérrel bírt ekkor: az elnöknek izzadt, Tóthnak remegett, míg Hordósnak viszketett a lövésre, melyre nem is kellett várni, s a tisztás közepén tűzben esett a bak.

– Lőj már, lőj hát! – pisszegett és sürgette társát Hordós, s az érdekes módon még mindig a nyiladék mezsgyéjén álló, félig takart őz is halva rogyott össze a sokat unszolt Tóth fegyverének durranása nyomán.

Kelemen úr – mint a bognár korcs kutyája vacsorája híján – gyanúval élt, keserű szájízzel s hűs érintéssel szíve tájékán, savanyú előérzettel követte a két vidámkodó urat, miközben leszálltak a magaslesről s indultak be az erdőbe.

Ez idő alatt a tisztás óriási tölgye mögül kilépett az erdész, aki nem láthatta, csak hallotta a lövéseket, s zsebkésével levágta a kisebb bak hátsó lábáról a vékony zsineget, majd eltűnt a sűrű bokrok, fák sötétjében, hogy a közeli nevelő épülethez siessen a keze alá beosztott erdészek után, ahol még néhány, többé-kevésbé szelíd őz kérődzött sorsának beteljesüléséig, itt várva az elnök hívását. Lába az ezerszer megtett ösvényt jobban ismerte, mint anya a tulajdon gyermekét. A hívás be is futott, bár ne csörrent volna meg a telefon!

Az előre szabott forgatókönyv csődöt mondott, midőn a nagytestű bak előbb szabadulva béklyóiból, megelőzte a tisztásra kilépni a világért sem hajlandó kapitálist – hiába nógatta, bármennyire hadonászott a főerdész két segítőjével.

Így lett a bak lövésből baklövés. Ami a továbbiakat illeti: Tóth úr egy kapitális trófeával, Hordós úr gutaütés közeli állapottal, Kelemen elnök pedig hamarosan új munkahellyel büszkélkedhetett.

A kötet megvásárolható a kiadótól.