Decens Recenzens / Hol hibázunk szülőként?

L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve. Szülőkről felnőtt gyerekeknek

Stefiková Veronika*

Biztosan mindenki emlékszik arra a kamaszkori időszakra, amikor épp egy buliba készült vagy egy új, számára vágyott dolgot szeretett volna megkapni, ám a szülei mégsem tettek eleget a kívánságának. Hiába érveltünk azzal, hogy bezzeg az XY szülei elengedik a barátunkat, hogy ők nem ilyen merevek vagy szigorúak, ezek az érvelések indulatoktól túlfűtve többnyire azzal értek véget, hogy majd mi másként csináljuk. És majd mi sokkal jobb szülők leszünk és el fogjuk engedni a gyerekünket abba a buliba, amibe menni akar. Vajon így lesz ez?  Tényleg lehet-e teljesen másként csinálni, mint a szüleink, vagy épp ellenkezőleg, az a minta, amit kaptunk, meghatározza majd a későbbi szülőségünket?

Ezeket a kérdéseket boncolgatja a kötet klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és hipnoterapeuta szerzője, aki eddig megjelent köteteiben a párkapcsolatokról és az azokban megélt tévhitekről, elvárásokról írt. Most pedig a szülőséghez, szülői mintákhoz nyúl vissza, amelyek kihatással lehetnek a későbbi kapcsolatainkra, és természetesen arra, hogy milyen szülőkké szeretnénk vagy tudunk válni.

A könyv címe (Szeretettel sebezve) kissé furcsa, ambivalens állítás, mert szeretetből senkit nem szoktuk készakarva megbántani. Pszichológusként egy szülő gyermek konfliktus során Bródy János szavait szoktam idézni: „Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell. Amit a másik örömmel elvisel. Nehéz szeretni okosan józanul. Hisz szeretni sajnos senki sem tanul.”  Stipkovits Erika szerint a gyermekeink felé a sebeket tudattalanul ejtjük, mert saját szüleinket is gyakran túlidealizáljuk vagy épp leértékeljük. Aki a saját szüleit túlidealizálja, az felnagyítja az édesanyja és édesapja pozitív tulajdonságait. Nem akarja észrevenni az esendőségüket, hanem mindig, minden helyzetben a tökéletességükre fókuszál. Így a szülő, bár szívesen veszi gyermeke csodálatát, mégsem mer hibázni, kimutatni negatív vagy valódi érzéseit, mert attól tart, csalódást okoz. Ezért viszont a gyermek sem mutatja ki valódi érzéseit, sőt, úgy érzi, a negatív érzések kimutatása egyszerűen tilos, ezen érzései kapcsán az elfojtást használja elhárító mechanizmusként. Az ilyen, túlidealizált szülőről azonban bűntudattal terhelt a leválás, vagyis nehezített az önállósodás, függetlenedés.

A szülők leértékelésénél pedig pont az ellenkező folyamat zajlik le: az édesanyánk és édesapánk negatív tulajdonságait vesszük górcső alá. „Ezzel az elutasítás következtében fellépő fájdalmunkat, frusztrációnkat, kínzó veszteségérzésünket akarjuk tudattalanul csökkenteni” – fejti ki a szerző. Azon folyamat során, amikor szüleinket alsóbbrendűnek tartjuk, valójában önmagunk felsőbbrendűségét tápláljuk. Így tudattalanul önmagunk felé is túlzott elvárásokat támasztunk, ami soha nem tud elég jó lenni.

A folyamat végén pedig önmagunkat is leértékeljük.

De hát akkor mi határozza meg, hogy én milyen szülővé válok. A szerző részletesen és példákkal szemlélteti a korai kötődés fontosságát, jelentőségét a későbbi kapcsolatainkra nézve. Több fejezeten keresztül tárgyalja a genetika (öröklött vs. tanult viselkedés?), a transzgenerációs mintázatokat és traumákat, valamint azok hatását a jelenben. Ugyanebben a fejezetben a szerző kitér a minket körülvevő környezetre és a jelenkori társadalmunk azon tévhitére, hogy a gyermekneveléshez ma már nincs szükség férfiakra.

A szerző kilenc típusú szülőt mutat be:

•  Az első az ún. borostyán szülő, más szóval a túlvédő-túlkötődő szülő, aki szerint a világ veszélyes, és neki kell megóvnia attól gyermekét, hogy bántás, csalódás érje. Egy ilyen túlgondoskodó szülő el tudja-e fogadni gyermeke önálló döntéseit és azt, hogy a megélt kudarcok soha sem kellemesek, de esélyt adnak arra, hogy változtassunk, és hogy tanuljunk belőle? A túlkötődés kapcsán pedig az itt olvasottak is ráerősítenek arra, hogy ahhoz, hogy saját párkapcsolatot, saját családot tudjunk alapítani, le kell válnunk szüleinkről, még akkor is, ha ez fájdalmasnak tűnik.
• A szereptolvaj szülő, avagy a szülősítő. Ilyenkor a gyermek a gondtalan gyermeki alrendszerből felkerül a szülői alrendszerbe, vagyis parentifikálódik. A szerző ennek kapcsán a párkapcsolati kríziseket, a válást követő élethelyzeteket ismerteti. Ahogy például a szülő tudattalanul felcseréli a szerepeket és azt várja, hogy gyermeke társaként, szülőként viselkedjen. Ilyenkor a gyermek átveszi a saját szülője kötelességeit, és gyakran olyan feladatokat vállal, amelyek túlmutatnak az életkorának elvárható szinttől.
• A túlkövetelő szülő, avagy az idomár. Ez a szülői típus is jót akar a gyermekének, ám kevésbé képes arra, hogy a annak valódi szükségleteihez alkalmazkodjon. A szerző egy óvodás kislány és édesanyja közti szituációt ír le példaként. Az ötéves nagyon lassan, komótosan öltözködik, mire az anya türelmetlensége és indulatai mentén megjegyzést  tesz gyermeke ügyetlenségére („Induljunk már! Jaj, de ügyetlen vagy”), majd hozzáteszi, hogy az anya az ő korában már sokkal ügyesebb volt, sőt más óvodás társai is gyorsabban tudnak öltözni, mint ő, csak neki okoz ez még nehézséget. Ezáltal a gyermekben az erősödik meg, hogy ő akkor jó, az anya pedig akkor boldog és fogadja őt el, ha nem „hibázik”, ha tökéletesen teljesít.
• A barát szülő, avagy a jó fej. Praxisom során az édesanyák gyakran mondják azt, hogy szeretnének a gyermekük legjobb barátai lenni, mert a médiában olyan sok példát látnak erre. Mindig megkérdezem tőlük, hogy miért gondolják azt, hogy ez a követendő példa. Egy gyermeknek rengeteg barátja lehet, de édesapja és édesanyja csak egy van. Miért akarja egy szülő megfosztani magát attól az egy, de jelentős szereptől?
• A mindentudó, Mr. és Mrs. Tökéletes, avagy a Szuperszülő az, aki akarata ellenére, súlyosan elbizonytalanítja gyermekét. Semmit nem tudó, tehetetlen lényként bánik vele. A szuperszülő gyermekének nincs gyermekkora, mert örökké résen kell lennie. Nagyon kell vigyáznia arra, hogy a szülője meg ne sértődjön, mert akkor annak minden esetben negatív következményei vannak.
• Az érzelmileg zsaroló, avagy a mártír. „Hát ezt érdemlem én? Pedig én mindent megtettem érted! Ne is törődj velem!”– hangzanak el gyakran a mártír szülő szájából.
• A távolságtartó, az üveghegy szülő. A szerző ezzel a jelzővel illeti azokat, akik valami külső vagy belső ok miatt kevéssé tudnak ráhangolódni a gyermekükre. Akik bár mellette vannak, mégis érzelmileg kevéssé tudnak jelen lenni.
• A bántalmazó, az agresszor szülő. Aki bántalmazó, az gyakran önmaga is bántalmazott volt? Miért reagálunk a szülői bizonytalanságunkban egy helyzetben agresszióval? Mi vezethet idáig? Ennek a folyamatnak a megértésében is segít a szerző.
• A könyv vége felé kerül sor az elég jó szülő, avagy a bátorító bemutatására. A pszichológiában az elég jó szülő kifejezést használjuk akkor, ha valaki szülői esendőségével mintát ad a gyermekének arra, hogy ő önmaga sem tökéletes, követ el hibákat, de mindvégig a szeretet vezérli.

„A szülővé válás legfontosabb feladata tehát, hogy megtanuljuk szétválasztani saját érzéseinket, képeinket gyermekünk valós érzéseitől és képeitől, és teljes elfogadással legyünk mind önmagunk, mind gyermekünk iránt.”

Erik H. Erikson fejlődéspszichológus főként a pszichoszociális fejlődéselméletéről vált ismertté. Egyik kedvenc mondatom tőle – ez pszichológusként a hitvallásom is -, hogy a személyiségfejlődés nem ér véget, egy egész életen át tartó folyamat. A recenzió elején írtam a tudattalan folyamatokról, mert tudatosan egy szeretett személy sem akarja a másikat bántani. Vagyis, ha tudatosítjuk, hogy mi történik körülöttünk, képesek leszünk a változásra, változtatásra. Szüleink is esendőek, ők is a legjobbat akarták nekünk, amikor megszülettünk, de sajnos nem mindenki tud úgy szeretni, ahogyan arra nekünk szükségünk van. A szerző és én is pont ezek miatt tartom fontosnak önmagunknak és szüleinknek a megbocsátást. „Csak élőnek adható, visszafizethető, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek” – idézi a szerző

A könyv szerkezete könnyen átlátható. Nyelvezete közérthető, példái szemléletesek. A szerző minden fejezet végén kitér a szülői minták későbbi munkahelyi, párkapcsolati hatásaira. És arra is, hogy az ilyen minta és a környezet hatásai mentén milyen szülő válik a gyermekekből. Több javaslatot tesz a szerző ezek tudatosítására és a változásra. Szeretetcseppek fejezete alatt pedig megfogalmazza, hogyan lehet erősíteni a szülő-gyermek kapcsolatot. Például idézzük fel a családi összejöveteleken gyermekkorunk legszebb élményeit, mondjunk köszönetet szüleinknek, emeljük ki egymás pozitív tulajdonságait, ne minősítsünk, hanem saját érzéseinket fogalmazzuk meg.

HVG Könyvek

* A szerző pszichológus, klinikai szakpszichológus jelölt, család – és párterapeuta jelölt

 Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!