Hogyan írjunk meg egy valós történetet úgy, hogy igazi regényként működjön, és a szereplők se haragudjanak meg ránk?

Aki regényírásra adja a fejét, többnyire saját élményekből építi fel a történet fiktív világát, vagyis a szereplőknek és történéseknek sokszor van valóságalapja. Kinél több, kinél kevesebb. De hogyan lehet ezeket a saját élményeket úgy beleszőni a regényünkbe, hogy tényleg regénnyé váljanak és a szereplők se legyenek felismerhetők, de azért életszerűek legyenek; hogy ne lehessen beperelni minket becsületsértését vagy magánéleti titkok kifecsegéséért, de azért hiteles legyen (számunkra is), amit írtunk; hogy megfelelő írói szabadsággal kezelhessük az egyes eseményeket, és ne bénítson meg az a tudat, hogy ezek valóban megtörténtek? Ezekre a kérdésekre próbálunk meg eheti posztunkban válaszokat kínálni.

Döntsük el, mit akarunk

Első lépésként pontosan azt kell tenni, mint egy teljesen fikciós regény megírása előtt. Vagyis meg kell tudnunk fogalmazni a regény cselekményét egy (vagy maximum két) mondatban. Ebben benne kell lenni, hogy ki a főszereplő, mi a legfőbb célja, illetve, milyen akadályokon, nehézségeken kell felülkerekednie, hogy ezt elérje. Amint ezt tisztáztuk magunkban, máris könnyebb lesz eltávolodni életünk egy (vagy több) valós eseményét magában foglaló eseményektől, és úgy tudunk majd rátekinteni, mint egy regény alapsztorijára. Ez kell ahhoz, hogy objektíven képesek legyünk dönteni, hogy az egyes sztorielemekből melyikre lesz szükségünk, és melyiket fogjuk elvetni, mert nem viszi előre a cselekményt.

Maradjunk ki a történetből

Bármilyen furcsán is hangzik, de jobb, ha minél jobban eltávolodunk a leírt eseményektől. Vagyis mindenekelőtt tudatosítsuk magunkban, hogy nem mi vagyunk a regényünk főszereplője. Az persze lehet, hogy az események kapcsán nagyon fontosak lesznek egykori érzéseink, döntéseink, de nem szabad, hogy a személyes nézőpontunk túlságosan befolyásoljon minket a cselekmény vezetésében, hiszen immár ez egy regény, nem pedig egy barátoknak elmesélt sztori. Még ha a főszereplőt magunkról mintázzuk is, minél jobban törekedni kell arra, hogy fikciós karakterré váljon, akinek a személyiségét és tetteit immár mi mint írók formáljuk.

Bánjunk rugalmasan a tényekkel

Ha már egyszer regényt írunk, soha ne engedjük, hogy valamilyen tény (a valós eseményekből) gátjává váljon az izgalmas cselekményvezetésnek. Vagyis bátran változtassunk, ha úgy jobbnak tűnik, és engedjük a fantáziánk által (vagy az egyes szereplők és történések belső logikájának megfelelően) alakítani a történetet. Az olvasók úgysem tudják, pontosan mi hogy történt eredetileg, és bizonyos történelmi tényeken, adatokon kívül bármilyen változtatás megengedett.

Kutassunk – és ne csak a memóriánkban

Hiába éltük át az eseményeket, és hiába fogunk úgyis sok mindent megváltoztatni, ezúttal sem árt egy kicsit kutakodni. Nézzünk utána a dátumoknak, neveknek, helyszíneknek, mert ezek újabb ötleteket adhatnak, esetleg valamilyen fontos szempontból kijavíthatják az amúgy torzításra hajlamos emlékezetünket. Beszélgethetünk az egykori történések más szereplőivel is, hátha ők más szempontot adnak hozzá, de olvashatunk például újságcikkeket is az adott napokról, hátha abbl merítünk valami egyedi perspektívát. A lényeg, hogy a tények ellenőrzése és gyűjtögetése sosem árt, még akkor sem, ha azt gondoljuk, hogy mi ezeket már mind tudjuk.

Engedélyeztessünk vagy változtassunk

A való életből vett szereplők esetében mindig nagyon körültekintően kell eljárnunk, hogy elkerülhessünk a kínos magyarázkodást vagy akár a pereskedést. Mindenki esetében el kell dönteni, hogy az igazi nevén szerepeljen vagy valamilyen új néven. Hasonlítson-e valódi önmagára, vagy külsejében és jellemvonásaiban is érdemes megváltoztatni a személyiségét? Fő szabályként azt lehet mondani, hogy csak olyanról írjunk valódi néven, felismerhető módon, akitől erre engedélyt kértünk (és kiadás előtt jóvá is hagyta a kész szöveget). Őket egyébként nem érdemes negatív színben feltüntetni, mert még ha jóvá is hagyták első olvasáskor, később – például mások visszajelzése nyomán – meggondolhatják magukat. Minden más esetben pedig érdemes változtatni a karaktereken, legalább olyan mértékben, hogy ne lehessen egyértelműen beazonosítani a regény alapján (vagyis a nevüket biztosan).

Kombináljuk a sztorikat

Az anonimizálásban sokat segít, ha nem egyetlen eseménysort akarunk megörökíteni a regényünkben, hanem életünk több sztoriját is kombináljuk és bedolgozzuk a szövegbe. Ez egyrészt azért előnyös, mert ezáltal izgalmasabb narratívát tudunk összeollózni a különféle történetmorzsákból, másrészt ez a módszer segít még jobban eltávolodni azoktól az esetleges érzelmi terhektől, amik egy-egy eseményhez kötődnek. Ez pedig nagyon fontos, hiszen így sokkal könnyebben válunk valódi (objektív) alkotóivá a regényünknek, és nem maradunk szubjektív mesélők. Ne feledjük azonban, hogy az érzelmek fontosak, és a cél nem az, hogy ezektől teljesen megszabaduljunk, hanem az, hogy egy történeten ne a mi „személyes érintettségünk” üssön át, hanem az olvasó megértse az adott élmény/esemény „érzelmi igazságát”.

Borítókép: Martin Adams / Unsplash.com