“Hátamon a zsákom, bal kezemben a jegyzetfüzet, jobb kezemben a toll és a fényképezőgép”

“Az emberek élik a maguk hétköznapi életét, és a kedves szóra kedvességgel válaszolnak. A bizalomra pedig bizalommal” – nyugtat meg Bánszegi Katalin mindenkit, aki mostanában Algériába szeretne utazni. Az országról az Ad Librum kiadónál most megjelent útikönyv szerzője az interjúban arról is beszél, hogy min lepődött meg legjobban az észak-afrikai országban, hogyan szedte össze az utazást kisérő sokféle történelmi vagy aktuális információt a könyvéhez, és hogy miért tart két évig egy ilyen kötet összeállítása.

Régóta készült Algériába menni, de a gyenge közbiztonság miatt csak most került rá sor. Már jobb a helyzet, de, mint írja, mindenhová rendőri felvezetéssel kellett mennie. Milyen érzés volt ez a “hivatalos figyelem”? És tényleg tudja mindenkinek ajánlani az algériai nyaralást?

Mindenkinek tudom ajánlani Algériát, mert ez a túlbiztosítás egyben biztonságot is jelent. Egyébként ez a “hivatalos figyelem” engem csak annyiban zavart, hogy időbe került, mire a váltás megérkezett, a rendőri szerveket sürgetni pedig nem egészséges dolog. És az idő, sajna, mindig kevés!

Afrikára vágyott, de nem egészen azt találta Algériában – például francia belvárost Algírban és izgalmas ókori romokat Tipázában. Mi lepte meg, mitől lett csalódott és mi volt, ami kellemesen érintette ebben a hatalmas országban?

Tulajdonképpen kellemes meglepetés volt a sok jó állapotban fennmaradt római rom, meg a városok szépsége, a kiszolgálás színvonala. De azért egy következő alkalommal szívesen mennék el olyan vidékekre, ahol a falvakban az emberek még hagyományos módon élnek, és azt meg is osztják a látogatóval. Csak hát muzulmán országokban a családi élet roppant zárt. De azért még így is fantasztikusan érdekesek voltak a M’ZAB-völgy települései.

“Ha én tudom, akkor az olvasó is tudja” – szokta mondani arra, hogy milyen sok információt csepegtet el az útikönyveiben. Algériára mennyit kellett előre készülnie? És az információk mekkora hányadát szedte össze előre, könyvekből, illetve a helyszínen, beszélgetve, olvasgatva?

Itthon azokat az anyagokat találtam, amikre a könyvben is utalok, a kiegészítő és a naprakész információkra pedig a helyben vásárolt ismertetőkben, szórólapokban, helyi  vezetések szövegében leltem. Ami a papírokat élővé teszi, ahhoz saját tapasztalatból, és a folyamatos kérdezés útján jutottam. Mert az emberek általában szívesen mesélnek a látogatónak. Dicsekednek, panaszkodnak, büszkék vagy éppen elégedetlenek, de általában szívesen osztják meg a gondolataikat.

Milyen tanulsággal jött el Algériából? Mi az, amit megőrzött a maga számára, és mi az, amit mindenképpen a lelkére kötne egy odautazó honfitársának?

Ismételt tanulságom, hogy sosem eszik olyan forrón a kását, mint ahogyan azt megfőzik. Mert a hozzánk eljutott információk zöme a médián keresztül érkezik, ahol az a tudósító szájából jön, a kutatási anyagok a tudósok szempontjait közvetítik, a helyszín pedig él a maga módján. Az emberek élik a maguk hétköznapi életét, és a kedves szóra kedvességgel válaszolnak. A bizalomra pedig bizalommal. Ez eddig nekem mindenhol bejött, és alighanem ezt tapasztalja minden utazó is.

Általában mikor kell leírnia az élményeit, hogy ilyen frissnek, életszerűnek hassanak? Már az útjai során szokott jegyzetelgetni, esetleg konkrét bekezdéseket papírra vetni, vagy csak utólag, itthon? Milyen módszerrel dolgozik?

Én úgy utazom, hogy hátamon a zsákom, bal kezemben a jegyzetfüzet, jobb kezemben a toll és a fényképezőgép, mivel sajnos-sajnos nincs harmadik kezem. Pedig sokszor nagyon kéne! És akkor, amerre járok, rengeteget fotózok, a füzetbe pedig beírom, hogy mit fotóztam, és azt is lejegyzem, hogy mit lehet arról hallani, tapasztalni ott helyben. Hazaérkezve aztán rögvest leülök írni, hogy a magam számára minden apróság meglegyen. Általában, és ez igaz Algériára is, ez több, mint egy félévnyi munkát jelent, napi 6-8 óra írással, amiben persze benne van az itthon talált – képzőművészeti, történelmi, irodalmi, néprajzi stb. – információk beépítése is, amelyek terén igyekszem megőrizni a mértéket. Csak annyi legyen, ami szorosan hozzátartozik az úthoz, akinek pedig sikerül felkeltenem az érdeklődését, az remélhetőleg majd tovább kutakodik.

Muszáj egyébként a hazaérkezésem után haladéktalanul elkezdenem a munkát, amíg még friss az emlékezetem, mert a kézírásomat sokszor magamnak is nehéz elolvasni a futtában leírt, vagy éppen a zötyögő úton papírra vetett betűkből.

Ezt követően egy-két hónapot szánok arra, hogy a segédanyagokat, képeket szépen rendben elrakjam, rendet tegyek a fejemben, és csak utána kezdek neki átolvasni, kigyomlálni a kéziratot. Akkor nézem át a szöveget olyan szemmel, hogy az olvasmányos is, gördülékeny is legyen, ha pedig sztorik jutnak eszembe, azokkal tarkítom a leírást, és akkor ismét nagyjából egy hónapra elteszem, majd ismételten átolvasom, javítom, mivel kissé el kell távolodnom az élménytől, hogy az mások számára is megosztható legyen.

Ezzel a nagy rutinnal a háta mögött összesen mennyi időt vesz igénybe mindez?

Mindez összesen nagyjából másfél-két év intenzív munka, és persze, az utolsó átolvasáskor, azért időszerűvé is kell tennem a napi információkat. És akkor mehet gyorsan az anyag a kiadóhoz, hogy még naprakész legyen. Már amennyire ez lehetséges. Egyszóval majd’ két év gyönyörűségben van részem, mire a kéziratot késznek tudom minősíteni. Nem egy összecsapós munka, de megéri! Remélem az olvasóknak, utazóknak is!

Legutóbb azt mondta, igazi álma Közép-Afrika: Kongó, Kenya, Csád. Ezekből az utakból is lesz valami? Vagy van olyan úti célja, amely hamarabb megvalósul?

Afrika egyelőre járványilag kiírta magát, legalábbis bizonytalan. Tajvan kétségessé vált, remélem viszont, hogy novemberben Közép-Amerikát meg tudom nézni a maga azték, inka kultúrájával.