Ízelítő / Így jártam Pakson

Részlet Knizner István Így jártam Pakson című életrajzi könyvéből.

Élet az atomvárosban

Másnap budapesti munkahelyemen megtudtam, hogy elkészültek és azonnal beköltözhetők Pakson az első üzemeltetői lakások, és megkaptam a Knizneréknek kiutalt lakás pontos címét is. Egy telefon Katinak, egy telefon a gyöngyösi haveroknak, és másnap reggel már költöztünk is, mindkét gyerekünkkel és teherautónyi összes cuccunkkal felpakolva. A konkrét lakást – amely lényegesen kisebb és szerényebb minőségű volt a gyöngyösinél – akkor láttam először, Kati pedig még Pakson sem járt soha azelőtt.

Mi lettünk az első család az atomvárosban. Hatéves Bea lányom néhány napig elkeseredetten kóválygott az üres házak között egyedül, aztán megindult az áradat. Folyamatosan költöztettünk, ittunk és barátkoztunk.

Volt infrastruktúra, de nem magasról indult. Az első nap a közeli élelmiszerüzletben nagyjából az alábbi beszélgetés zajlott le az eladó és köztem:

– Akkor kérek hat tojást is.

– De mi nem árulunk tojást!

– Mi az, hogy nem tartanak tojást?

– Hát mindenkinek tojnak a tyúkok, ki venne?

– Zöldségfélét sem látok sehol.

– Az meg terem minden kertben.

Hát így indult. Sokan bosszankodtak, mi inkább derültünk, Visontán, az induláskor sokkal rémesebb volt.

Az atomváros a hegyre épült, az óváros jórészt lent húzódott a Duna mentén. Bármit intézni csak lent lehetett. Bea is az óvárosi iskolában kezdte az első osztályt, kábé két kilométerre a házunktól. Általában Kati vagy én vittük-hoztuk a Trabival, de gyakran bandukolt szegény még a leghidegebb napokon is gyalogosan az iskolába vagy haza. Amikor már elegen laktunk fent, egymás gyerekeit is fuvaroztuk. Választhattunk, hogy Bea hetente kétszer egy órát hittanra jár, németet tanul, vagy ácsorog az iskolaudvaron. A németet választottuk, szerencsére, mert ugyan hittudós vagy utcasarkon ácsorgó nem lett, de a német nyelvet azóta is szereti, rendesen meg is tanulta.

A munkáról csak röviden. Az atomerőmű-építés egyik szereplőjeként a szovjet tervező vállalat jelent meg, az ő terveit a magyar Erőterv honosította, azaz fordította magyarra. A tervek alapján az építési munkákat kijelölt magyar állami vállalatok végezték honvédségi besegítéssel. Ez utóbbi úgy értendő, hogy néhány ezer fiatal férfit – akik Pakson, lakóházakból kialakított laktanyákban laktak – soroztak be katonának úgy, hogy honvédelmi tevékenység helyett építőipari szak- és segédmunkával védjék a hazát. Ezért több pénzt kaptak, mint a szokásos zsold, de kevesebbet, mint a civil dolgozók. Ezek a katonák jobbára családos srácok voltak, így mindenki jól járt.

Az atomerőmű berendezéseinek többségét, főként a nukleáris technikával kapcsolatosakat, szovjet gépgyárakból szállították Paksra, és hazai vállalatok építették be, illetve szerelték össze. Úgy az építési, mint a szerelési munkák szovjet szakértők felügyelete mellett zajlottak.

Négy blokk, azaz négy önálló kis atomerőmű épült Pakson, amely közül az első üzembe helyezését 1980. év végére irányozták elő. Az ország lakosságát egy rendszeres televízióműsor tájékoztatta folyamatosan a beruházás helyzetéről Visszaszámlálás 1980 címmel, ami később kellemetlenné vált, mert a beruházási késedelem elismerését kényelmetlenné tette. Az egyik első műsort a mi lakásunkban forgatták Bán János műsorvezetésével. A televízió ötvenhat munkatársa fordult meg a lakásunkban egy esős, sáros őszi estén, egészen addig nem is örültünk ennek, amíg takarítási költségtérítésként meg nem kaptuk a havi fizetésemet meghaladó összeget.

Elhagyom a szemüvegemet, ezért bekerülök egy francia egyetemre

Gyógyulásomat követő első munkanapomon nagy halom érdektelen papírnemű várt rám. Úgy látszott, még csak fizikailag tértem vissza, mert a szemüvegem, amióta használtam, most először, otthon maradt. A sok szemetet kidobni szemüveg nélkül is láttam, és egyszerre csak ráakadtam az aktuális egyetemi felvételi tájékoztatóra. Kezemet kinyújtva, fejemet hátraszegve, addig lapoztam, amíg találtam egy ingatlangazdálkodás elnevezésű oktatási formát. A cím mellett láttam egy csillagot, alul meg egy kisbetűs lábjegyzetet, amit elolvasni szemüveg nélkül már nem tudtam. Nem is érdekelt.

– Éva, kérem, menjen fel a humánpolitikára – szóltam a titkárnőmhöz –, és kérje meg őket a nevemben, hogy iskolázzanak be engem ide.

Aztán annyi dolgom lett, hogy nagyjából meg is feledkeztem az egészről.

Igyekeztem minél előbb megismerni a feladataimhoz tartozó ingatlanokat. A több ezer – az egész országban szétszórtan elhelyezkedő – ingatlan személyes megtekintésére esélyem se lehetett, de a nagyobbakat, értékesebbeket, valamely problémával terhelteket magam is látni akartam. Ezért kivétel nélkül minden szerdán elautóztam valamelyik megyeszékhelyre, és a helyi KVI kirendeltségvezetőjével – előzetesen egyeztetett program alapján – megtartottam a szemlét. Tapasztalatból tudtam, ha nem vésem kőbe a szerdai napok szemlecélú használatát, akkor mindig akad valami ok, hogy ne mehessek. Főnökeim, beosztott munkatársaim, mindenki más is hamar hozzászokott ahhoz, hogy szerdán mintha nem is élnék. Ehhez a munkamódszerhez a személyes használatú állami gépkocsi különösen alkalmas volt, mert más középvezetőkkel ellentétben vidéki útjaimhoz nekem sosem kellett egyeztetnem másokkal szabad céges autó tárgyában.

Előnynek értékeltem, hogy nem sofőr vezetett, hanem magam. Vidéken gyakran – még hivatalos úton is – előkerült a demizson vagy a pálinkásüveg, és ha nem vezettem, sértésnek vették – vagy csak mímelték, sosem tudtam – a visszautasítást. Ha viszont vezettem, akkor mindenki tisztelte az absztinenciámat.

Magánemberként nem vetettem meg az alkohol semmilyen formáját, gondolom, az országos átlagon felüli fogyasztás terhelte az agyam és a testem. De munkahelyen utoljára a Pénzügyminisztériumban ittam. Rájöttem, még a kevés ital hatására is egy árnyalattal másképpen tárgyalok, jegyzőkönyvezek, mint tök józanul. Aztán másnap jött a bosszankodás. Az írásban nem rögzített, szóbeli megállapodások, ígéretek esetén még fontosabb volt a józanság. Aki kicsit ismert, hamar rájött, milyen lukacsos a memóriám. Ezzel sokszor megpróbáltak visszaélni úgy, hogy valahol, valamikor ezt vagy azt ígértem. Hát emlékezzek már! Jól bevált módszerem szerint ilyenkor átgondoltam, ígérhettem-e egyáltalán olyasmit, vagy személyiségem ismeretében az kizárt. Általában kizárt szokott lenni, de ez a gyakorlat is csak józanul működik.

Műtéti sebeim kontrolljára a háziorvosomat választottam.

– Jó, ha felkészül valamire, István – tájékoztatott. – Tapasztalataim szerint, akinek valaha szepszise volt, az szepszisben is fog meghalni.

Hittem neki. Igaz, csaknem húsz év múlva a tüdőgyógyász szakorvosom ugyanezt mondta, amikor megállapította a COPD-betegségemet. Kíváncsi vagyok, melyiknek lesz igaza. Még pofára is eshetnek mindketten, ha közben belekeveredek valamilyen kocsmai verekedésbe.

Nemsokára levelet kaptam egy híres magyar egyetemtől, akkor éppen Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemnek hívták. Arról tájékoztattak, mikor és hol lesz a felvételi vizsga. Előttem egy későbbi évfolyamtársam vizsgázott, kábé harminc percig. Amikor én következtem, négy-öt embert pillantottam meg egy asztal mögött. Valaki mondott valamit franciául, és egyértelműen hozzám szólt. Úgy tűnt, szórakoznak velem, de nyugalmat erőltettem magamra. Ezt követően a vizsgáztatás valahogyan így zajlott:

– Elnézést, uraim, de nem beszélek franciául. – Ezzel jeleztem, hogy legalább a nyelvet felismertem.

– Knizner úr, hány éves is ön?

– Ötvenkettő. Miért?

– Biztos, hogy jó helyen jár, amikor nálunk akar tanulni?

– Ha önök valóban az ingatlanokhoz kapcsolódó tudnivalókat tanítanak, akkor igen.

– Megmondaná, miért választotta pont az ingatlangazdálkodást?

– Mert érteni szeretnék ahhoz, amivel foglalkozom.

– Köszönjük, hogy idefáradt, majd értesítjük. Kérem, küldje be a következőt!

Nem tartott két percig. Le vagytok szarva, gondoltam, és igyekeztem elfelejteni az egészet.

Néhány nap múlva újabb levelet kaptam tőlük. Arról tájékoztattak, hogy sikeres felvételi vizsgám alapján felvételt nyertem a francia ESSEC egyetem kétéves posztgraduális képzésére, ingatlangazdálkodás szakra. Közölték továbbá, hogy az első szemeszter szeptemberben kezdődik a Párizs-közeli Cergy Pontoise-ban, de mivel nincs francia nyelvismeretem, tanulmányaimat csak egyfajta sikeres alapfokú nyelvvizsga esetén kezdhetem meg.

Nos, ha azon a bizonyos napon van nálam szemüveg, és elolvasom a részleteket is, biztos nem vágok bele. De ha már az ölembe csöppent, használjuk ki a lehetőséget. Merre is van az a Cergy Pontoise, és hol van az a francia nyelvtanfolyam?