“Olyan volt sokáig az írás az életemben, mint valami bűnös dolog”

„Itt ülök a vonaton, olvasom amit írtál és sírok.” Ez volt az első olvasójának reakciója a regényére, aminek hatására Callen Indigo, alias Kormányos Ildikó Csilla eldöntötte: kiadja a kötetét. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent Gyere velem! című regény szerzője az interjúban mesél a kétnyelvű kiadás kihívásairól, a nehézkes kezdetekről és arról, hogyan egészítik ki a festményei az írásait.

Egy évtizede él Ausztráliában, és első kiadott regénye, a Gyere velem már tavaly megjelent angol nyelven. Miért érezte fontosnak, hogy magyarul is kiadja?

Már a könyv elkészültekor felmerült bennem a kérdés, hogy az vajon magyarul, vagy angolul jelenjen meg legelőször. Végül az angol kiadás mellett döntöttem, egyrészt mert angol nyelvterületen élek, másrészt pedig azért, mert úgy gondoltam, hogy több olvasóhoz eljuthat ha egy világnyelven jelenik meg. Ez a döntés azonban nem jelentette azt, hogy a magyar nyelvű kiadásról lemondtam volna. Sőt, nagyon is kerestem a lehetőséget, mert voltak magyar ismerőseim akik már akkor érdeklődtek, hogy mikor olvashatják, amikor megtudták, hogy a kézírattal elkészültem.

Angolul hogy ment a regénye? Voltak esetleg (tanulságos) olvasói visszajelzések?

Bár már gyerekkoromtól írok, de ez az első regényem, amit ráadásul az elkészülte után nem sokkal publikáltam is. A könyv megjelenése után kíváncsian figyeltem minden egyes olvasói véleményt. Különböző nemzetiségűektől kaptam visszajelzést, úgy mint angol, magyar, német, ukrán és ausztrál. Ők valamennyien pozitívan értékelték a munkámat. Egyik kedves olvasóm elmesélte, hogy a munkahelyén kezdte el olvasni és annyira magával ragadta a történet, hogy alig tudta letenni amikor a munkájára kellett volna összpontosítania. Mindenesetre amikor a végére ért a könyvnek, rögtön arról érdeklődött, hogy mikor készül el a folytatás és tudhat meg a történetben szereplő Katiról többet, mint amit ebből a történetből megtudott. A tanulság számomra tehát egyértelmű, folytatnom kell az írást.

A regényben keveredik álom és valóság. Miért választotta ezt az írói technikát? Mi az, amit jobban el lehet mondani az álmok által?

Az álmot nem én választottam hanem ő választott engem. Én csak leírtam ami kikívánkozott belőlem és az ebben a formában adta magát. Más lehetőség eszembe sem jutott.

Magyarul vagy angolul írta eredetileg a regényt? A fordítást saját maga készítette, vagy mást kért fel rá? És elégedett vele?

Eredetileg magyarul írtam a történetet. Tíz évvel ezelőtt nulla angol tudással érkeztem Ausztráliába, képtelenségnek tartom, hogy egy regényt megírhattam, vagy akár lefordíthattam volna akármennyire beleadtam anyait, apait a nyelvtanulásba ez idő alatt. Mivel az angol nyelvű kiadás mellett döntöttem, keresnem kellett egy fordítót. Azaz a legjobbat. Hárman jelentkeztek, akiknek ugyanazt a részt küldtem el a történetből, majd kiválasztottam a számomra legmegfelelőbb fordítást. A választásban a férjem segített akik közel negyven éve él Ausztráliában és itt szerzett diplomát is. Az ő angol tudásában megbíztam. Számomra a legfontosabb szempont az volt, hogy az angol nyelvű változat is ugyanazt tükrözze, amit én szándékoztam közölni az olvasókkal. Úgy érzem, hogy Nagy Réka személyében, aki eddig csak angol nyelvű munkákat fordított magyarra, megtaláltam azt az embert, aki a gondolataimat tökéletesen tudja angolul közvetíteni. A két könyvben azon kívül, hogy különböző nyelven jelentek meg semmiféle különbség nincsen.

Milyen nehézségek merültek fel a regénye írása közben, és hogyan lendült át ezeken?

Erre a kérdésre úgy tudok választ adni, ha elmesélem hogyan született meg ez a könyv. 2016 októberében álmodtam valamit és amikor fölébredtem, kicsit kiszínezve leírtam azt. Azután elküldtem magyarországi barátnőmnek Anikónak, és kértem a véleményét róla. Két hónapig nem történt semmi, majd decemberben egykori kedves tanárommal beszéltem telefonon, aki arról kérdezett, hogy írok-e valamit mostanában. Én elmondtam neki, hogy mi történt és hogy úgy érzem, azért nem tesz említést Anikó arról amit elküldtem neki, mert biztosan nem jó és nem akar engem megbántani. A tanárom azonban bíztatott, hogy kérdezzek rá. Igaza volt. Anikó elnézést kért, mert nem olvasta el, amit küldtem neki és kérte, hogy küldjem el újra, mert már nem találja. Amikor végzett az olvasással, azt írta nekem, hogy tovább akarja olvasni. Ez engem arra ösztönzött, hogy tovább szőjem a történetet. Amikor elkészültem egy újabb fejezettel, azt mindig továbbítottam neki, ő elolvasta és várta a folytatást. Bő két hónap után, amikor a történet végére értem, elküldtem a befejezést, amire ő így reagált: „Itt ülök a vonaton, olvasom amit írtál és sírok.” Soha nem felejtem el ezt a mondatot, mert ennek hatására úgy döntöttem, hogy kiadom ezt a könyvet.

Milyen módszerrel ír, mikor tud időt szakítani az alkotásra? Milyen körülmények inspirálják a legjobban?

Nem akarok tiszteletlen lenni az olvasókkal, de azt kell mondjam, hogy én nem az ő igényük szerint írok, hanem aszerint, ahogy a gondolatok kikívánkoznak belőlem. Azt kell leírnom, amire késztetést érzek és csakis akkor tudok írni, amikor ez a késztetés adja magát. Ez lehet a nap bármely szakában, történhet a vonaton, vagy a nappaliban, a lényeg, hogy lehetőségem legyen leírni valahová ami eszembe jut.

Időm szerencsére van, mert beteg férjem mellett nincs sok kötött programom. Neki az a fontos, hogy én mellette legyek, hogy a nap folyamán a kertet csinálom, vagy bent a házban tevékenykedek, esetleg festek, vagy írok az már az én dolgom. Amit leírok azt az élet inspirálja, vagyis a tapasztalataim és a képzeletem, s ők ketten úgy érzem, hogy nagyon jól össze tudnak dolgozni.

Írt már verseskötetet, de életrajza szerint van még másik öt könyve, amiket csak korlátozott példányban adott ki. Azok milyen témákban születtek? Miért csak most jutott el oda, hogy két nyelven, nagyobb példányszámban is kiadja a könyvét?

Tízéves korom óta írok kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most ötvenhat vagyok, joggal merül föl a kérdés, hogy miért csak most jutottam el oda, hogy megmutassam másoknak is amit írok. Ennek több oka is van. Legelső, négysoros kis versem a békéről szólt. Elkészülte után, boldogan vittem be az iskolába, hogy megmutassam az osztálytársaimnak. Ők, amikor elolvasták, kinevettek és azt mondták, hogy azt nem írhattam én, csak egy felnőtt. Rosszul esett, hogy nem hittek nekem. Hazamentem és széttéptem a papírt az első versemmel. Az írásról azonban nem tudtam lemondani. Leírtam, amire vágytam, ami fájt, ami elgondolkodtatott, de nem mutattam meg senkinek. Csak magamnak írtam nagyon sokáig. Gimnazistaként egy anyák napi verssel beneveztem egy versenyre és néhány másik versemet is megmutattam a tanáromnak. Ő nem mondott semmit. Akkor megint úgy gondoltam, hogy talán nem is kell arról tudnia senkinek, hogy én írok. Dalokat is írtam saját dallammal, és olykor már létező dallamra írtam új szöveget. A mai napig a fejemben őrzöm őket.

Amikor férjhez mentem, eltettem az írásaimat. A férjem tudott róluk, de őt nem érdekelték. Úgy gondolta, hogy azzal, hogy asszonnyá váltam, lemondtam a lánykori bolondságaimról. Amikor elővettem régi írásaimat, olvasgattam őket, vagy írtam valami újat, ő ideges lett. A gyerekeim szintén nem mutattak érdeklődést. Olyan volt sokáig az írás az életemben, mint valami bűnös dolog, vagy legalábbis aminek semmi értelme nincsen.

A kilencvenes években környezetvédelmi- és alkotó programot szerveztem általános iskolások részére. Ennek részeként versírási feladatot is hirdettem. Rájöttem, hogy a gyerekeknek, a szüleiknek és tanáraiknak is milyen sok mondanivalójuk van mások felé. Én is írtam velük néhány verset és a gyerekekével együtt ma is őrzöm őket, mint kedves emléket. 2006-ban alkalmam nyílt egy versesfüzet kiadására Dinnyés József zeneszerző, előadóművész segítségével. Száz példányban jelent meg a Szabadiskola füzetek egyikeként. Azután sokáig megint nem történt semmi. Azaz folytattam az írást, csak nem gondoltam a kiadásra. A könyv helyett más formában mutattam meg magam. Írtam pár színdarabot és a kollégáimmal létrehozott DAC-színpad elnevezésű mini színtársulatunkkal előadtuk azokat. „A Dada” című zenés darabot, melyet Shakespeare Rómeó és Júliája ihletett és arról szól, hogy vajon mi történhetett Júlia dadájával a lány halála után, Budapesten, a Vakok Állami Intézetében is előadtuk. Nagyszerű élmény volt.

2009-ben Ausztráliába költöztem és ezzel fenekestül fölfordult az életem. Más környezet, más kihívások, más lehetőségek jöttek. Múlt az idő és egyszercsak rájöttem, hogy számomra az idő bizony nem végtelen.

Amint a különös álmom szülte regénnyel elkészültem eldöntöttem, hogy azt nem akarom a fiók mélyére rejteni úgy, mint a többi írásomat.

És amikor könyvként a kezembe foghattam, úgy éreztem, hogy a többi írásomhoz is méltatlan az, hogy elrejtsem őket a világ elől.

Regényem kiadásának intézése közben felismertem, hogy a könyvkiadás sem könnyű feladat. Nem könnyű kiadót találni és egyáltalán nem könnyű összeszedni a pénzt a kiadásra. Aztán miközben az unokáimról szerkesztettem fotókönyvet, elgondolkodtam, hogy a szerkesztő program talán egy igazi könyv elkészítésére is alkalmas. Kiválogattam néhány versemet és a saját rajzaimmal, festményeimmel illusztráltam. Az első siker után még négy hasonló könyvet készítettem el így. Mind az öt könyv témája különböző. A „Művészet képekben és szavakban” kétnyelvű könyv, mely régi és új verseket, valamint saját rajzaimat, festményeimet tartalmazza. Az „Anton a szobrász” egy ausztrál művészről szóló kétnyelvű ballada, rajzokkal illusztrálva. „A szivárvány-tollú Quinnade madár” egy magyar nyelvű, képes mesekönyv. A „Jónás, az én mesém” három elgondolkodtató írást tartalmaz és kétnyelvű. Ezt a könyvet általam készített fotókkal illusztráltam. Az „Ilyenek vagyunk” gyerekeknek és felnőtteknek is szóló magyar nyelvű mesekönyv, vagy inkább meseszerű írásokat tartalmazó könyv. Négy könyvem negyven oldalas, van egy nyolcvan oldalas és júliusra terveztem egy újabb nyolcvan oldalas elkészítését is. Ezek a könyvek csak korlátozott számban érhetők el, mert az én lehetőségeim is korlátozottak.

Az írás mellett festeni is szokott. Lát valamilyen kapcsolatot a kétféle művészi ág között? Van, hogy egy festmény inspirál egy szöveget, vagy fordítva?

Igen, nagyon is kapcsolódik ez a két művészeti ág egymáshoz. Simonides egyszerűen és szépen így fogalmazta ezt meg: „A költészet beszélő festészet, a festészet néma költészet.” Én ezt a gondolatot úgy folytatnám, hogy aki mindkettőt műveli, annak a képei beszélnek az írásai által, az írásai pedig láthatóvá válnak a képei által. Mert ha a képi és az írásbeli alkotás is ugyanazt az alkotót tükrözi, akkor egyszerre válhat ugyanaz a gondolat láthatóvá és olvashatóvá is. Én a már meglévő írásomhoz gyakrabban készítek képi illusztrációt, de azért az is előfordul olykor, hogy egy korábban készült kép alapján kapok ihletet az íráshoz. Egy példa ez utóbbira „A flamingó és a fiú” című írásom, mely jóval a hasonló címet viselő kép elkészülte után keletkezett.

Írói álnéven jegyzi a regényét, vagy az Ausztráliában használt nevén? Ha álnév, milyen szempontok alapján választotta ki, és milyen megfontolások álltak a döntés hátterében?

Kormányos Ildikó több is van, de Callen Indigo csak egyetlen egy. Ezt a nevet én alkottam magamnak. Indigonak a nagyapám hívott, talán jobban tetszett neki, mint az Ildikó, vagy viccesebbnek találta. Én ezt családnévnek választottam. A Callen kelta női név és azt olvastam róla az interneten, hogy ugyanaz a jelentése, mint az én keresztnevemnek, az Ildikónak. Vagyis harcos, küzdő típusú személyiséget takar. Ha kimondjuk a Callen Indigo nevet, K és I betűt ejtünk kezdő betükként, akárcsak az én eredeti nevemnél.

Hogyan választott a magyar kiadásnak kiadót, és milyen tapasztalatot tud megosztani ezzel kapcsolatban?

Már az angol nyelvű kiadással egy időben figyeltem a magyar nyelvű kiadók pályázati lehetőségeit. 2018-ban jelentkeztem is egy kiadónál, de a könyvem nem felelt meg az ő pályázati feltételeinek. Azután rátaláltam az Ad Librum „Sztorimondó” könyvpályázatára. Nem sokat hezitáltam, beadtam a jelentkezésemet és hamarosan pozitív visszajelzést kaptam. A kiadó vállalta a könyvem kiadását. Megkötöttük a szerződést és pár hónap múlva, a 90. Ünnepi Könyvhét egyik boldog, első könyves írója lettem.