Ízelítő / Tainted Love
Az e heti Ízelítőben Marton Lívia regényéből olvashatunk részleteket. A Tainted Love egy izgalmas, felkavaró történet három férfiról és egy nőről, Marc Almond-idézetekre hangolva.
The time starts here
And here you’ll find
I want to be inside
Be inside your mind
Riding where your secrets hide…*
(Adored and Explored)
Olyasmi történt velem, amit álmomban sem gondoltam volna. Hogy én, ilyet? Vele? …Végül is nem történt semmi, ha úgy vesszük. Vagyis hát „csak egy csók és más semmi”. De hogy egy buzival, az már izgalmassá teszi a helyzetet. S Zsolti megint megérezte. Még jó, hogy haza kellett bicikliznem, volt idő lehiggadni egy kicsit…
Ott voltam az istentiszteleten persze, ahogyan mindig. János megint jól prédikált, de most nem volt olyan átütő erejű. Mivel márciust meghazudtoló ragyogó napsütés és langymeleg idő volt, még előtte megkérdeztem tőle, nincs-e kedve délután sétálni vagy biciklizni egyet. Először azt mondta, hogy sok mindent kellene csinálnia, meg hogy vágyik az egyedüllétre, aztán hamar meggondolta magát, nem tellett öt percbe. Először a városba akart volna menni, aztán hajlott az én ötletemre, hogy menjünk fel a Ságra egyet borozni s beszélgetni. S úgy is lett!…
A megbeszélt időben odatekertem a parókiához, de még várnom kellett rá, míg összeszedi magát. Rojtos, koptatott farmergatyában jelent meg, fekete titokzoknival (de utálom!). Majd egy órába tellett, míg odaértünk a borozóba, de legalább az egész falu láthatta, amint kettesben sétálunk. Biztos a tulaj, Sörös Jóska (furcsa név egy borosgazdának) is csodálkozott, hiszen Zsoltit meg engem régről ismert; gyakran jártunk hozzá, sőt családtagjainkkal, barátainkkal is rendszerint nála kötöttünk ki egy-egy sági kirándulás után. Jó borai vannak. Indításnak fél liter olaszrizlinget kértünk. Ültünk a hegy oldalában a teraszon, gyönyörködve a kilátásban, élvezve a nyugalmat. S beszélgettünk mindenféléről, sőt a harmadik pohár bor után a szerelem és a szex is előkerült (nem úgy, mint Vilivel, akivel ez utóbbi volt a tabutéma), és egyre közelebb kerültem a vallomás kicsikarásához. Mesélni kezdett a szerelméről, akivel már több éve szakítottak, de azóta sem tudta elfelejteni. Együtt éltek az ismert orgonaművésszel Budapesten, a Duna-parton bérelt fényűző lakásban… S akkor bevallotta. Kérdésemre, hogy ki volt az, hátha ismerem, egy férfinevet mondott. Ugyanebben a pillanatban sírni kezdett. Én persze megsajnáltam. Megfogtam a kezét, s ő úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló. S a lelke fuldoklott is bizonyosan. Bár úgy mondta, hogy 80-20% benne a hajlamok aránya, de igen, ő meleg, és nagyon szenved ettől.
‒ Ugye nem mondod el senkinek? – kérlelt.
‒ Nem, János. De… csak egyetlenegy embernek fogom elmondani: Zsoltinak. De ne haragudj ezért, és ne félj, tőle senki sem fogja megtudni! Bízhatsz bennünk!
Néztem könnyben úszó olajosbarna szemeit. A jobb szemhéja néha megrándult. Olyan volt akkor, mint egy riadt majom.
‒ Tudod, van abban valami sorsszerűség, hogy amikor idekerültem, téged ismertelek meg először igazán. Amikor meghallottam a nevedet, már tudtam! Úgy hívnak, mint az életem két legfontosabb személyét; a legnagyobb szerelmemet és az édesanyámat: Máté és Júlia.
Ekkor elmeséltem neki, hogyan csodálkoztam rá a rendszámára a születésnapommal, és az őzzel való találkozásomat a prédikációja előtt. Mindez nem lehet csupán a véletlen műve! S ekkor egy sejtelem kerített a hatalmába.
‒ Neked mikor van a születésnapod?
‒ December 15-én.
‒ Ezt biztosan nem fogom elfelejteni – vágtam rá azonnal, hiszen éreztem előre, hogy ebben is lesz valami közös pont. – Decemberben, mint a lányomnak, és 15-én, mint a fiamnak!
Hazafelé átölelte a derekamat, egy darabig hagytam, de mikor a házak közelébe értünk, kibontakoztam: nehogy meglásson valaki! Egy ideig hallgatva lépdeltünk egymás mellett, s akkor megszólalt:
‒ Júlia… Ne haragudj, de egy ideig biztos nem fogok tudni veled beszélni…
‒ Ugyan miért? – lepődtem meg.
‒ Mert szégyellem magam. Nem lett volna szabad elmondanom, még neked sem…
Persze biztosítottam az együttérzésemről, s arról, hogy szerintem jól tette, hogy kiöntötte a szívét. Aztán lassan visszaérkeztünk a parókiához, ahol a biciklimet hagytam. S akkor, a ház jótékony takarásában újra megölelt. Nagyon. Hosszan. Én is visszaöleltem. Levettem a szemüvegemet, hogy közelebb bújhassak hozzá. A buzihoz. Jó illata volt. Szorosan átölelve tartott és simogatta a hátamat. Aztán a hajamat. S akkor egyszer csak az állam alá nyúlt, felemelte az arcomat és lágyan megcsókolt. S én hagytam. Sőt élveztem, szinte elaléltam. Nagyon puha volt a szája és a nyelve. Engem ilyen érzékien még soha senki nem csókolt… Csak annyit tudtam kinyögni: „Úristen…”
* * *
…I’ve got to
Get away from the pain
You drive into the heart of me
The love we share
Seems to go nowhere
And I’ve lost my light
For I toss and turn
(Tainted Love)
Alig hajnalodott, mikor felébredtem. A szomszédban a „dallamkakas” újra rázendített (azért neveztem el így, mert egészen másképp kukorékolt, mint a többi normális kakas), a gyomromat pedig valami édes fájdalom töltötte ki, amit ismertem régebbről, és aminek most már nevet is tudtam adni: a szerelem.
Megpróbáltam visszaaludni, de nem ment, csak forgolódtam verítékben úszva. Felkeltem, kimentem a konyhába, ittam egy nagy pohár vizet, aztán fel sem kapcsoltam a villanyt, csak lehuppantam a vécére, pisiltem, ültem egy darabig a sötétben, majd úgy döntöttem, visszafekszem. Hiszen nagyon korán volt még. Bebújtam Zsolti mellé, kitapogattam egy kellemes bőrfelületet a derekán, behunytam a szemem, és csak hagytam, hadd áramoljanak a képek szabadon lehunyt szemhéjam mögött. Ez többnyire bevált. Ne gondolj semmire, csak nézd a képeket! – mondogattam magamnak. Eleinte narancssárga mértani ábrák képződtek, aztán szétúsztak, új mintákba rendeződtek, majd lassan eloszlottak, hogy átadják a helyüket a piros és zöld foltoknak, amelyek fokozatosan értelmes alakokat öltöttek: egy kőhíd a folyócskán, a parton hatalmas, élénkzöld lombú, susogó, göcsörtös törzsű fák, de lám, mégis sárgásvörös levelek hullanak róluk, és a fű fölött ködfoltok lebegnek. Elindulok a fák között egy ösvényen, a kis folyó túlsó oldalán sziklák, és az egyiken egy oroszlán nyúlik el lustán. Nem ijedek meg tőle, de mégis szaporázom a lépteimet. A Hűvösvölgyben vagyok az 56-os villamos végállomásánál (már nincs ilyen járat), egy bódéban lángost árul egy unott arcú, izzadt, kövér férfi, ott a másik pavilonban pedig hosszú mentolos St Morris cigarettát lehet kapni. Hangos csörgéssel bevánszorog a villamos, nyitott a peronja, a barnára festett vasrács mögött nem áll senki, a fekete-sárga faülések is üresek. Álmodom…
A katolikus templom első harangszavára ébredek 9 órakor; náluk is 10 órakor kezdődik a szentmise. A dallamkakas elhallgatott, helyette a gyöngytyúkok kezdték meg az egyenletes hangicsálást, mintha egy óriási fatengely nyikorogna szabályos időközönként. Fel kellene kelni, de most olyan jó itt a puha ágyban. Felülök, de Zsolti utánam nyúl és visszahúz:
‒ Ráérsz még… ‒ mormogja kedvesen, szorosan átkarol és magába ölel. Így fekszünk még egy kicsit, de nincs mese, mindjárt másodszor is megkondul a harang, nemsokára indulnom kell, és én azt se tudom, melyik énekeket kell játszanom. Úgy döntök, nem érdekel. Majd lesz valahogy.
János a templom előterében várt, mikor pár perccel a beharangozás előtt odaértem.
‒ Mit énekelünk ma? – kérdeztem a majdnem-késés miatt dobogó szívvel.
‒ Valami vallásosat – mondta teljesen komolyan, csak a szeme nevetett. – Könnyűeket választottam – tette hozzá és rám hunyorított.
‒ Nem vagy fáradt? – kérdeztem halkan.
‒ Nem a fenét! – vette suttogóra ő is. – Hát te?
‒ Alig aludtam valamit. Na mindegy, ez van. Munkára fel! – biztattam magunkat, s felmásztam a karzatra. Hányszor ültem ott álmosan, másnaposan, Istenem! Hányszor ültem hittel és hitetlenül, bízva és reménykedve, vagy éppen elkeseredve és félve a jövőtől! Hány papot hallgattam onnan figyelmesen vagy unottan, lelkesedve vagy kiábrándultan! Akik közül… akik közül Jánost szerettem legjobban.
* * *
…You’re still playing games and abusing my trust
In the heat of the night, in the glow of the light
It’s the back and the bite, that’s feeling alright
Do you use up bodies like cigarettes
Do you need them for ego, do you need them for sex?…***
(Heat)
Estefelé érkeztünk Párizsba, egy kissé lerobbant szállodába, nem túl messze a városközponttól. A társaink fáradtak voltak, legtöbbjüknek nem volt kedve aznap körülnézni, inkább a szobájukban eszegették az útra csomagolt szendvicseiket, de néhányan – köztük a szobatársam, egy fiatal, dundi lelkésznő – elindultak valami olcsó éttermet keresni a közelben. Én is a szobámban ültem, még hezitáltam, mit is kezdjek az estével. Bár elgyötört az egész napos buszozás, lefeküdni nem volt kedvem, ahhoz túl korán volt még. Este, egyedül nem volt merszem nekivágni a városnak, nem találtam túl biztatónak a környéket. Ekkor kopogtak az ajtón.
‒ Szabad! – kiáltottam ki. János dugta be a fejét.
‒ Mit csinálsz? – kérdezte.
‒ Semmit… azazhogy épp azon töprengek, mit csináljak.
‒ Tarts velem, megiszunk valamit!
‒ Nem rossz ötlet – feleltem. – Várj egy kicsit, felöltözöm!
‒ Okés, lenn várlak!
A szálloda előtt kicsit tanakodtunk, merre menjünk, végül csak úgy elindultunk az orrunk után. Egy kissé szakadtnak tűnő kocsmából valami zongoraalapú, dallamos rockzene hallatszott ki, talán pont a „Párizsi album”, a Supertramp dupla koncertlemeze volt. Nem teketóriáztunk, betértünk és rendeltünk egy-egy pohár rozét, János egy Jack Danielset is. Egy bőrpamlagra telepedtünk le a legtávolibb, homályos sarokban, és meghitten beszélgettünk mindenféléről, de egymástól legalább fél méter távolságban. Finoman, hűsen gyöngyözött a bor a vékony falú, nagyra méretezett üvegpohárban, és annyira jólesett, hogy kértünk még egyet. Hangulatos zene szólt, a helyiség nagyjából félig volt, többnyire idősebb férfiakkal, és akkor János elővett a zsebéből egy kis üvegcsét, és megkérdezte:
‒ Ki akarod próbálni?
Fogalmam se volt, mi az, de azt feleltem:
‒ Persze.
Lecsavarta a kupakot, a ruhaujjával megtörölte az üveg száját, befogta először az egyik, majd a másik orrlyukamat.
‒ Szippants lassan, mélyet!
Úgy tettem… S azzal kezdetét vette az extázis. Fokozatosan minden elsötétült – ilyen mély sötétséget még életemben nem tapasztaltam –, a szívem sebesebben kezdett verni, feltámadt bennem az elemi ösztön, s ekkor – mintha érezte volna – egészen közel ült hozzám és megcsókolt, szenvedélyesen, de nem durván. Azt hiszem, ő is szippantott, de arra nem emlékszem pontosan, hogy előttem vagy utánam. Közben a hajamat markolta és simogatta az arcomat, én meg csak élveztem a bennem szétáradó és a testemet uraló, áradó kéjt. Aztán lassan csillapodott az érzés, ő szorosan, de finoman átölelve tartott, és halkan súgta a fülembe:
‒ Hát ez a rush… Ennyi volt…
* Itt kezdődik az idő / És itt jössz rá, hogy / Benn akarok lenni / Benn az elmédben / Utazni, ahol a titkaid rejtőznek…
** El kell menekülnöm a fájdalomtól / Amivel a szívembe marsz / A kettőnk szerelme / Úgy látszik, nem vezet sehová / És elvesztettem a világosságomat / Csak forgolódom egész éjjel / Nem tudok aludni…
*** Még mindig játszod a játékaidat és visszaélsz a bizalmammal / Az éjszaka hevében, a parázsló fényben / A vissza és a harapás, az rendben van / Te úgy használod a testeket, mint a cigarettát? / Az egódnak kellenek, csak a szexre kellenek?…
A kötet kapható a nagyobb Líra és Libri könyvesboltokban, valamint megrendelhető a Bookline-on.