Miért rossz a Harry Potter-sorozat?

Minden sikernek vannak irigyei. Amikor azt halljuk, hogy Harry Potter egy rosszul megírt figura, a könyvek nem jók, hajlamosak vagyunk azt gondolni: savanyú a szőlő.

Az igazság azonban az, hogy a sorozat, bár formabontó és nagyon jól felépített, valóban bír olyan hiányosságokkal, amelyek egy olvasót zavarhatnak. Nézzük meg, mik is ezek!

1. Harry unalmas

Aki olvasta a sorozatot, általában nem a főszereplő Harryt kedveli leginkább, hanem valamelyik barátját: Ront vagy Hermionét, esetleg Neville-t (vagy egy másik karaktert). Hogy ez miért van? Mert Harry nem szimpatikus. Szánnivaló kissrác, aki végül azért oldja meg a feladatokat, mert szerencséje van. Ennyi.

2. A két főszereplő a Jó és a Rossz

Azok a karakterek izgalmasak, amelyek igaziak. És Rowlingnak a főjó és főgonosz esetében sikerült teljesen önazonos figurákat alkotnia: Harry mindig jó és mindig a jóra törekszik, nincs is rossz tulajdonsága. Voldemort pedig mindig gonosz, ez a lénye alapja, nem is tudjuk, miért lett ilyen, nincs ok, nincs magyarázat. Ő a gonosz, mert kell egy gonosz a könyvbe, és Harry a jó, mert kell valaki, aki legyőzi végül a gonoszt. A többi karakter esetében sem beszélhetünk kidolgozott személyiségekről: milyen jó lett volna, ha például Petunia néni titokban mégis szereti Harryt… de nem, ő is velejéig utálta.

3. Nincs jellemfejlődés

Ha végignézzük a hét kötetet, a szereplők nem változnak, nem tanulnak meg semmi leckét, nem látnak be nagy igazságokat. A jellemük már az elején készen van, és mindez azt a célt szolgálja, hogy a könyv végére a jó legyőzhesse a rosszat.

4. Nyelvtanilag gyenge

Mi általában Tóth Tamás Boldizsár fordítását ismerjük, de az angol eredetit sokan szidják. Az egyik probléma a szöveggel, hogy a gyerekek meglévő szókincsére alapoz és a mondatszerkezete is egyszerű. Márpedig egy jó könyvtől elvárjuk, hogy adjon nekünk új szavakat, és ne csak az olyasmit, mint „mugli”. És ebben mi magyarok tényleg szerencsések vagyunk, mert a magyar fordítás bámulatosan jó, ott például Vernon bácsinak nem rövid, hanem kurta a nyaka – szóval olvashatjuk nyugodtan. A magyarban sem bánt bennünket az, ami az angol ajkú olvasókat (bár inkább a kritikusokat) zavarja: hogy Rowling imádja a határozószókat. Tehát ahelyett, hogy mondjuk Harry az asztalra csapna és azt mondaná, „Nem igaz” (ez a modern írástechnika), Rowling így ír: „–  Nem igaz! – kiáltotta Harry mérgesen.” Ebben a cikkben például konkrét „rossz” mondatokat mutatnak az első könyvből.

5. Nincsenek igazi megoldások

Fantasy-rajongók szoktak rámutatni arra, hogy Harry valójában sohasem oldja meg a feladatokat, hanem mindig valaki más segít neki. Például az első részben (vigyázat, spoiler) úgy küzd meg a fiú Mógus professzorral, hogy az édesanyja szeretete menti meg, emiatt forrósodik fel a keze a gonoszt megérintve. Erre egyrészt mondhatjuk, hogy ennyi erővel berepülhetett volna a szülei szelleme és elragadhatták volna a professzort – semmi különbség nem lett volna, a lényeg, hogy nem is Harry mentette meg magát. Másrészt megteremtődik a dilemma: ha egyszer ezt Harry elsütötte, miért nem tette máskor is? Amikor Pettigrew-val találkozott, vagy a keresztapjával, vagy magával Voldemorttal, miért nem nyújtotta ki a kezét és égette őket halálra?

6. Logikai bakik

A fenti bakin kívül van még jó néhány a könyvben. A kedvencem az időnyerő, amit Hermione kapott, ennek segítségével mehetett vissza az időben, hogy több órára járjon. A kérdés már csak az, miért nem használták a gyerekek (vagy előttük bárki, például Dumbledore) ezt arra, hogy visszamenjenek az időben egészen Voldemort születéséig, és elveszejtsék a gyereket? Vagy miért van az, hogy létezik halálos átok, de Harry (vagy bárki más) ezt sosem alkalmazza Voldemortra? És az igazságszérum? Ha ebben a világban van ilyen, akkor miért létezik egyáltalán bíróság? Hiszen csak meg kellene itatni a delikvenseket, felvenni a jegyzőkönyvet és kész.

7. Klisék

A kiválasztottságot gyakran hozzák fel a kritikusok, mint klisé, és többek szerint lett volna izgalmasabb, ha a sorozat végén kiderül, hogy nem is Harry a kiválasztott, hanem Neville. Harry árvasága szintén vörös posztó a sokat olvasottak szemében.

A klisés, csupa jó és csupa rossz karaktereket már említettük, de említsük meg a többieket is. A dementorok például valójában Charles Dickens kreálmányai, olvassuk csak el a Karácsonyi Éneket. Vagy Dumbledore és Hagrid mintha csak Don Quijote és Sancho Panza kettőse lenne. A varázslatos lények legtöbbje ugyanolyan, mint más könyvekben: a kentaur szótlan, az óriás buta.

Szóval…

Kijelenthetjük, hogy a Harry Potter-sorozat távolról sem tökéletes. De baj ez? Rowling igenis fantáziadús világot épített és összerakott egy bonyolult történetet, gyerekek millióival szerettette meg az olvasást, és bátorította őket arra, hogy igenis merüljenek el a saját fantáziájukban!

Nádasi Krisz

(A képek a Warner Bros. tulajdonát képezik.)