„Miért lennék én idegen bárhol az emberek között?!”

„Úgy a legjobb írni, mintha saját magának írná az ember” – vallja az útleírás műfajának stílusáról Kiss Judit (Tilli), akinek két évtized után most jelent másodjára szentföldi élményeiről készült személyes hangvételű naplókötete, az Izrael színei. Az Ad Librum Kiadó gondozásában publikált kötet szerzőjével egyebek mellett arról beszélgettünk, milyen volt „99 százalékos” ateistaként a Szentföldet felfedezni, miért jobb egyedül vándorolni, mint társaságban, hogyan látta kívülről az izraeli-palesztin ellenségeskedés hétköznapjait, és hogy miért a könyvének második kiadása számít igazából az elsőnek.

Különös hangulatú útleírást készített a Szentföldről, ami nem klasszikus útikönyv, hanem külső és belső vándorlást megörökítő történetfűzér. Hogy született az Izrael színei című kötet: már az útja előtt tudta, hogy meg fogja írni, vagy csak utólag kezdett bele? És mikor döntötte el, hogy ezt a félig napló, félig útleírás jellegű stílust választja eszközül?

Nem terveztem, hogy valaha is könyvet írok. Azt sem lehet előre eltervezni, hogy milyen kalandokba keveredik a gyanútlan földi halandó. Jön az magától. Utólag úgy gondoltam, hogy a történtek túl érdekesek voltak ahhoz, hogy elfelejtődjenek. Bugyogtak, forrtak bennem, nagyon kikívánkoztak. Aztán ahogy leírtam őket, megnyugodtam. Így már bármi más rakódik ezekre az emlékekre, nekem megmaradnak. A stílus pedig adott volt, ez az én stílusom. Egyik barátnőm fogalmazott így: „Ez a könyv olyan, mint te. Ez te vagy!”

Sokan irigykedve olvashatják, látva, milyen sok időt tölthetett a Szentföldön. Tudna mesélni kicsit ottani tartózkodásáról? Hogyan került a világnak arra a tájékára?

Mindíg vonzottak az egzotikus országok. A kíváncsiság velem született, azidőtájt pedig éppen ráértem, munkanélküli voltam. Úgy gondoltam, irány a Szentföld!

Milyen volt – mint írja – „99 százalékos” ateistaként a Szentföldre menni, ahol kis túlzással minden bokornak és kőfalnak van valamilyen vallásos jelentése, története? Mi érintette meg legjobban spirituálisan?

Fodor Ákos „Axióma” című gondolata erre a legegyszerűbb válasz: „Akiben Isten hisz, teljesen mindegy, hogy hisz-e Istenben.” Ami megérintett, amiért szerettem ezt az országot, hogy bármerre jártam, 2000 évvel előttem erre járt az, aki számomra az Emberfia volt, ahogy néha ő is ezt mondta magáról. Sokkal okosabb és jobb volt a többieknél, ezért keresztre feszítették. Veszélyes ez a bolygó, furcsák a lakói!

Egyedül, nőként számos potenciálisan veszélyes helyzetbe keveredett. Honnan merített erőt, hogy kétes hírű vidékekre merészkedjen? Melyik volt a legfélelmetesebb helyzet, amit átélt?

Hát, erőt sehonnan sem merítettem. Ha valahová nagyon el kívántam jutni, egyszerűen úgy gondoltam, majd csak lesz valahogy. Néhányan mondták már, hogy nincs bennem félelemérzet. Pedig van! De addigra már nyakig benne vagyok a „helyzetben”. Ilyenkor azonban van egy komoly kapaszkodóm. Középiskolai barátnőm gyakran mondogatta: Csak a hülyének van szerencséje! A legmeredekebb és legmegdöbbentőbb esetem a 137. oldalon kezdődik. Ebbe tényleg véletlenül majdnem belecsúsztam.

Hogy érzi: miben tudott többet, mást adni „kalandos kóborlásai históriájával”, mint egy hagyományos útikönyv, vagy egy szentföldi zarándoklat leírása? Hogyan tudná megfogalmazni útleírásának legfőbb tapasztalatát, tanulságát?

Egyedül utazni más, mint társaságban. A magányos vándor kifelé és befelé is figyel, önmagát is jobban megismeri. Számomra a legfőbb tapasztalat? „Miért lennék én idegen bárhol az emberek között?!”

Közelről látta a palesztinok és izraeliek egymás mellett élését, viszályait. Mit gondol, milyen módon lehetne feloldani ezeket az ellentéteket? És egyáltalán: milyen az élet egy ilyen viszályokkal tarkított országban?

Nem mindig érződik az ellenségeskedés. De amikor kirobbannak az indulatok, akkor erőszak és félelem van a levegőben. Az nagyon rossz érzés, akkor menekülni kell! Azt hiszem Roosevelt elnöktől származik
a mondás: „Zárjátok börtönbe a világ leggazdagabb bankárait, nem lesznek többé háborúk a Földön.” Én beszüntetném a politikusi „szakmát” is. Többnyire csak bajnak vannak az űzői.

Mennyi ideig tartott a 300 oldalas könyv megírása? És mennyire volt utólag nehéz/könnyű felidézni a párbeszédeket, találkozásokat, élményeket? Készített jegyzeteket az utazásai során?

Három hónapig, reggeltől estig írtam ezt a könyvet. Jókedvemben írtam, de ennyit egyhelyben ülni óriási áldozat volt részemről. Hosszú jegyzeteket nem készítettem, csak röviden, egy-egy szóval, félmondatokkal írtam le az aznap történteket, látottakat. A fontosabb párbeszédek pedig valahogy maguktól rögzültek.

Mit tanácsolna azoknak, akik útleírást szeretnének készíteni? Hogyan készüljenek rá? Mire kell a legjobban ügyelniük? Hogyan találják meg a saját stílusukat?

Nincs erre recept. Két dolog fontos. Hogy mit ír az ember, és hogyan. Úgy a legjobb írni, mintha saját magának írná az ember. A stílusa mindenkinek adott. Amilyennek születtünk, és ami „menet közben ránk ragadt”.

„Habent sua fata libelli” – a könyveknek megvan a maguk sorsa, szól a régi római mondás. Az Ön könyvére ez talán különösen is igaz, hiszen egy hányatott sorsú első kiadás után bő két évtizeddel jelent most meg újra. Mi történt, és miért érzi úgy, mint mondta, hogy ezzel a kiadással „két okból is tartozott magának”?

De szép és igaz ez a mondás! Megfigyeltem, hogy annak is megvan az ideje, hogy egy könyv mikor kerül a kezünkbe. Az első kiadásból 2002-ben csak 300 példány került a boltokba, 700-at a raktáros hibájából tévedésől bezúztak, aztán nem is nyomtatták újra. Így nem derült ki, mi lett volna, ha nem így történik. Most volt időm foglalkozni vele. A másik oka az újrakiadásnak, hogy a legvadabb történetet akkor a megdöbbenéstől nem a legjobban reagáltam le. És ez nem hagy nyugodni. Na ez az, amikor utólagos javítási lehetőség nincs. Az olvasó fel fogja ismerni, melyik az…

Sok idő telt el a két kiadás között. Újraolvasva a könyvét a második publikáció előtt, nem kellett/akart változtatnia valamit? Volt, amit esetleg másképp látott már, mint az eredeti szöveg megírásakor?

Legfeljebb egy-egy szót cserélnék ki találóbbra. De ennél jobban nem tudom, másképp most sem akarnám megírni. Nagyon tetszik, hogy ebbe a kiadásba elég sok színes kép belefért, és a kutyás történeteknél legalább fekete-fehér fotókon „becsempészték az örökkévalóságba” a barátaimat.

Megörökítette más barangolásait is? És tervez esetleg további könyveket írni?

Két másik könyvet írtam ezen kívül. A második 2006-ban jelent meg „Milyen az élet?” címmel. Abban is van néhány útikaland, emberi sorsokról szóló történetek, és benne van minden, amit az életről megtanultam. A 2010-ben megjelent harmadik könyvem is az Ad Librum színvonalas munkáját dicséri. A címe „Bolondos élet„. Ez egy indiai szent helyen töltött 3 hetem tapasztalatainak krónikája. Több könyvet egyenlőre nem akarok írni. Mert amíg írok, nincs időm mások könyveinek olvasására!