Mitől leszek szép-író?

Van néhány érdekes tévhit a fejünkben azzal kapcsolatban, mi tesz bennünket jó íróvá. Az egyik a stílus, vagy máshonnan megközelítve, a nyelvi szint.

Milyen szavakkal írjak ahhoz, hogy szép legyen a szöveg?

Sokan azért nem kezdenek az írásba, vagy azért nem mutatják meg másoknak a szövegüket, mert az „nem elég szép”. Létező tévhit, hogy kizárólag az a próza kellemetes, amely tele van ritka igékkel, ahol minden főnév előtt áll melléknév, lehetőleg ezek is ritkák. Olyan kijelentést is hallottam, hogy csak a formabontó írás a jó írás, hogy legyen szabály az, hogy felrúgjuk a szabályokat. A nyelvtanban például ilyen szabály-felrúgó-szabály, hogy központozás nélkül írunk (nincs a mondatban pont, vessző), nem használunk sortörést, soha, vagy éppenséggel nagybetűt, azaz a mondatvégi pont után is kisbetűvel folytatjuk az írást. Dramaturgiai szabály-felrúgó-szabály például, hogy írj egy szöveget, vágd darabokra, keverd meg, majd véletlen sorrendben tedd össze a jeleneteket, majd az olvasó kibogozza.

Ezekre a szabályokra nekem van egy szavam: póz.

Amikor felveszünk egy gúnyát, ami nem ránk való, nem a miénk, amikor színészkedünk, főképp ha magunk előtt is, a pozőrködés nem lesz őszinte a szöveg.

Írjunk úgy, ahogyan szeretünk írni, ahogy ez belőlünk kijön! Írjunk úgy, ahogy olvasni a legjobban szeretünk!

A nemzetközileg legjobbnak tartott novellák és regények közt van olyan, amelyben hemzsegnek a ritka szavak, ahol sorokon átívelnek a mondatok, és vannak tőmondatos, realista nyelvezetű történetek is. Vannak olyan posztmodern díjazott művek is, amelyekben a párbeszédet egyáltalán nem jelöli semmi, nemhogy gondolatjel, de idézőjel vagy dőlt betűs kiemelés sem, semmi – de vannak egyszerűen megírt, a köznapi életről szóló regények is.

Egyáltalán nem szabály az, hogy fel kell rúgnunk egy szabályt ahhoz, hogy jó írók lehessünk.

Ne emeljük piedesztálra a stílust – inkább játsszunk vele!

Érdemes ugyanis kipróbálni magunkat mindenféle furcsa keretek által határolva. Például írjunk egymondatos novellát – milyen hosszan tudunk írni egyetlen mondatban, azaz hogyan oldjuk meg, hogy a leírt szövegben nemcsak azért nincs pont, mert vesszővel helyettesítettük? Milyen téma, milyen tartalom, milyen történet az, amihez az illik, hogy a mesélő vesz egy levegőt és csak mondja, mondja, amíg a mondandó tart? Ki a mesélő? Miért így mondja el a történetet? Ha ezekre a kérdésekre nem logikus a válasz, vagy nincs válasz, akkor nem működik az egymondatos történet.

Ugyanez igaz a többi szabály-felrúgó-szabályra is. Bodor Ádám például Az érsek látogatását kevert időrendben írta meg, de egyáltalán nem véletlenszerűen keverte a kártyákat. Megtervezte, mit mikor mond el, hogyan éri el a legnagyobb hatást az összevisszának tűnő történetmeséléssel.

Ne az íróknak írjunk!

A szabály-felrúgó-szabályokat az olvasók sem kedvelik. Kifejezetten megerőltető például egy nagybetű nélküli szöveget végigolvasni. Író barátainknak lehet, hogy tetszeni fog, hogy ez fog tetszeni, de ne felejtsük, hogy ők írók. Ők legalább évi 200 könyvet olvasnak, az olvasók inkább évi 10-12 kötetet. Óriási a különbség, egy írónak sokkal kevesebb újdonságot ad egy szöveg, mint egy olvasónak. Egy írónak rengeteg olyan helyzet és kifejezés klisés, ami egy olvasó szerint elképesztően ötletes vagy igaz vagy szép lehet.

A felvett pózok helyett tehát inkább játsszunk, keressük meg a nekünk kényelmes szavakat, írjunk magunknak, írjunk az olvasónak!

Nádasi Krisz író, szerkesztő