„Sokkal hamarabb vesszük észre a rosszat, a kellemetlent, a problémát, mint a jót vagy szépet”

„Könyvet írni jó, pláne, ha az embernek van mondanivalója. Ám a mondanivaló ne csak engem szólítson meg, hanem másokat is” – vallja Bányavölgyi Éva pszichológus, aki egy mások által kevéssé tárgyalt témát dolgozott fel új könyvében, Öregedj sikeresen! Kezdő öregedők kézikönyve című ismeretterjesztő kötetében. Az Ad Librum kiadó gondozásában napvilágot látott munka szerzőjével arról is beszélgettünk, hogy miért fontos az öregedésről könyvet írni, miért nehéz a magyaroknak sikeresen öregedni, mikor kezdődik az öregkor, mi az a pont, amikor segítséget kell kérni ebben a folyamatban, hogyan fogadta el a Pszichobanya becenevet, és miért hallgat heavy metalt könyvírás közben.

Annyi terület van a pszichológián belül, miért pont az öregedéssel kezdett foglalkozni? A személyes indíttatás volt az erősebb, vagy a szakmai kíváncsiság?

Kései pályamódosító vagyok, 50 év felett végeztem el a pszichológia szakot, bár már gimis koromban is tanultam az ember lelki működéséről. Egyetemi tanulmányaim alatt figyeltem fel arra, hogy a személyes fejlődés vizsgálatának hangsúlya főként az egyén első két évtizedén van, pedig gyakorlatilag a sírig tart a változás, fejlődés. És – persze! – a magam kezdő öregedő tapasztalatai is irányították a fókuszomat: milyen érzés a félévszázados születésnap, hogy is van a változókorral az ember lánya (és fia), milyen kérdések, problémák, megélések merülnek fel az emberélet dereka körül. Meg előtte. Meg utána. Hiszen – bár öregedés a téma – mégis a teljes felnőttkori fejlődés spektrumát igyekeztem megmutatni. A pszichológia területén valóban rengeteg témakör van, foglalkoznak is sok mindennel. Vannak „divat” témák is, ám az öregedés nincs köztük. Dacára annak, hogy mindenkit érint. Részelemekkel találkozhatunk: például, hogy milyen szerepet játszik az életmód, a táplálkozás, a mozgás, bizonyos pszichológiai jelenségek, az erről való gondolkodás. De átfogó módon, ahogy én szándékoztam ezt megírni, még nem találkoztam magyar nyelvű könyvvel.

És miért lett belőle könyv? Mi motiválta, hogy ezt a témát ilyen részletesen összefoglalja?

Az eredeti végzettségem tanító, s bár már jó régen elhagytam a pedagógus pályát, a tudás megosztásának igénye máig erős késztetésem. Kezdetben a közösségi médiában posztolgattam szakmai dolgokat, aztán megszületett a honlapom és ahogy gyűltek az írások, úgy körvonalazódott az, hogy az öregedés, a felnőttkori fejlődés teljes ívének megrajzolása nagyobb lélegzetű műfaj. Ráadásul a mesterdiploma megszerzéséhez szükséges záródolgozat témájául is öregedéssel kapcsolatos jelenségeket választottam. S e kutatás közben agyamba befészkelte magát a gondolat, hogy mennyi érdekes és fontos tudnivaló van ezen a területen. Olyan információk, amelyeket érdemes lenne szélesebb közönséggel megismertetni.

Könyve definíciója szerint: „Sikeres az az öregedés, ahol jelen van az egészséges lelkület és a fizikai korlátokon túllépő életöröm. Vagyis: bátran élj jól és örömmel, és ne bánkódj azon, hogy lassabb, nehézkesebb vagy.” Ezt azért sokan kétkedve olvashatják, kevéssé hiszik, hogy megvalósítható. Mi a titka annak, hogy így éljük meg az öregedésünket?

Alapvetés, hogy a világon kétféle dolog van: az egyik halom felett van kisebb-nagyobb kontrollunk, a másik kupac felett nincs. Gyakran nyefegünk olyasmiken, amiket nem tudunk befolyásolni, például időjárás, más ember véleménye/tette, a világ folyása. Lehet ezeken folyton-folyvást stresszelni, mérgelődni, bosszankodni, pampogni és picsogni, de sokkal célravezetőbb, ha az adott dologhoz való hozzáállásunkat változtatjuk meg. Ilyen az öregedés is: tetszik, nem tetszik – ha mákunk van –, akkor egészen szép kort érhetünk meg. A biológia teszi a maga dolgát. Lehet ezen sopánkodni, panaszkodni meg lehet belekeseredni és akkor jobb lesz? Szóval az optikán érdemes igazítani, szakmaiabbul szólva: keretezzük át a megélésünket. A helyzethez képest érdemes a pozitívumokra fókuszálni.

Mi a legnagyobb akadálya ma annak, hogy egy átlagmagyar a könyvében említett aktív, pozitív vagy produktív öregkort éljen meg? A pszichés, a kognitív vagy a fizikai korlátok hátráltatják ebben leginkább?

Én azt hiszem, hogy az előbbiekben már feszegetett szemlélet a legnagyobb akadály. Mi, magyarok sírva vigadós nép vagyunk. Ül rajtunk a török átok. El vagyunk átkozva – ahogy Bagaméri, a fagylaltos is mondta anno. Sokkal hamarabb vesszük észre a rosszat, a kellemetlent, a problémát, mint a jót vagy szépet. De ne gondoljunk valami hurráoptimizmusra, verejtékszagú pozitivitásra vagy a negatív érzelmek erőltetett elnyomására! A szemléletváltás nagyon is tudatosan kézben tartható folyamat, ahol a gondolkodás szintjén menedzseljük a változást. S ez kihat az érzelmeinkre is.

Hogyan illeszkedik a nagyon gazdag pszichológiai ismeretterjesztő irodalomba a kötetet? Mi az, amiben mást, újat ad a piacon lévő egyéb munkákhoz képest?

Ahogy az előbb beszéltünk róla, az én művem átfogó, perspektivikus, kevéssé merül bele mélyen a részletekbe. Olvasható úgy, mint egy regény, elejétől a végéig. Szerintem így rajzolódik ki teljes egészében a folyamat íve. De olvashatunk csak egy-egy fejezetet belőle, mazsolázgathatunk az aktuálisan felmerülő nehézségeink alapján.

Többször is utal arra, hogy az öregedés egy életen át tartó folyamat, már 30-35 éves korban elkezdődik, aztán meg arról is beszél, hogy hivatalosan 65 év a felnőtt és öregkor határa, de hogy utána is még több szakasza van. Akkor végül mi a helyzet: mikor öregszünk meg? Vagy ez így nem jó kérdés?

A lényeg az, hogy folyamatról beszélünk. S lehet ugyan szakaszolni, de a szakaszhatárok elmosódottak, egyénileg különbözhetnek. Biológiai szempontból 30+-osan elkezdődik a lejtmenet, de sok más területen akkortól kezdünk kiteljesedni. Nagyon összetett a kérdéskör.

Rengeteg tanácsot, ötletet kap az olvasó a sikeres öregedéshez a könyvéből, de elképzelhető, hogy valaki mégis megakad ebben a folyamatban. Mikor érdemes szakembert felkeresni? Milyen jelek figyelmeztethetnek arra, hogy épp a sikertelen öregedés útján járunk?

Érdemes külső segítséget kérni, ha nem vagyunk komfortosan az életünkben. Nem napokra vagy hetekre – hiszen az természetes, ha nehézségek adódnak az életben. Ha azonban tartósan fennáll a diszkomfort, ha úgy érezzük, hogy megrekedtünk, ha nem tudjuk megélni az élet örömeit, ha a fókusz a veszteségeken van, ha az eddigi megküzdéseink nem működnek – akkor célszerű egy külső nézőpontra szert tenni.

A tudományos, az ismeretterjesztő és a motivációs műfajokat keverte saját stílusával, így született meg a könyv közvetlen, humoros, játékos hangvétele. Ez jellemzi a hétköznapi stílusát is? És ezáltal az olvasók szélesebb rétegét reméli megszólítani?

Szívből remélem, hogy a hétköznapokban is, igen. Persze írásban kicsit könnyebb, hiszen van idő a pontos fogalom megtalálására, jobban kidolgozható egy-egy poén, mint élőszóban. De – azt hiszem –, hogy a hangvételem, a stílusom szóban és írásban is azonos. Önazonos. Mind én vagyok: manír és szerepjátszás nélkül. Pszichológusi munkám során is jellemző, hogy a konzultációkon poénkodunk, nevetünk, néha egyenesen röhögünk a kliensekkel. És igen, hiszem, hogy egy lazább, közérthető hangvétellel azokat is meg lehet szólítani, akiket a száraz tudományosság elriasztana. A téma – szerintem – annyira fontos, hogy jó lenne, ha minél többekhez eljutna, s ne csak a vájtfülű, a pszichológia iránt egyébként is érdeklődő olvasókhoz.

A szakmában Pszichobanya néven ismerik. Hogy barátkozott meg ezzel a névvel? Inkább pejoratívnak vagy inspirálónak élte meg az elnevezést?

Hogy barátkoztam meg?! Tiszta erőből banya vagyok. [nevet] A nevemből adódóan régóta rajtam ragadt ez a becenév, szeretem, használom, simán hallgatok rá az életben is. Sok-sok barátom, ismerősöm, volt kollégám, főnököm ismer/szólít így, sőt becézve is: Banyus, Banyesz, Banyácska. Amikor pszichológus lettem, akkor szinte magától értetődően hozzácsapódott az „pszicho” előtag. Ez a brandem, saját márkám, ha úgy tetszik. Ebből fakadóan igyekszem is tudatosan építeni erre, kicsit rá is játszva e szerepre. Inspirál szóhasználatban, szimbolikában, márkaépítésben. Huhh, ez de nagyképűen hangzik…

Mik azok a tapasztalatok, amiket non-fiction könyv szerzőjeként le tud vonni a kötet megírásából, kiadásából? Milyen tanácsot adna hasonló műfajban próbálkozó írótársainak?

Csupán a saját megélésemről számolhatok be. Könyvet írni jó, pláne, ha az embernek van mondanivalója. Ám a mondanivaló ne csak engem szólítson meg, hanem másokat is. Hogy ne csupán önmegvalósítsak, hanem sokak számára legyek hasznos. Hiába, a tanítói vérem felbugyog. Nekem kellett az, hogy sokat (nagyon sokat) olvassak szakirodalmat, a megalapozottság és hitelesség érdekében. Ebből a szempontból – szerintem – fontos a felelősség és az alázat. Alázat az olvasókkal és a szakmával szemben.

A kötet végén (mások mellett) megköszöni az Iron Maidennek is, hogy zenéivel támogatta az írás folyamatát. A heavy metal műfajról nem épp a nyugodt lelkiállapot, az elmélyült munka jut az ember eszébe. Miért őket hallgatja szívesen írás közben? Miben segítik a gondolkodását?

Ez nagyon egyéni. Engem a rock, a metal kapcsol ki és energetizál. Egyszerűen feltölt, ha hallgatom és stresszmentesítődök, ha egy koncerten kiéneklem magam. (Inkább kiordítom. Azt is hamisan.) Rendkívül inspiráló azt látni, hogy az aktívan koncertező Iron Maiden, tele 70 körüli zenésszel, milyen energiákkal, bugyborékoló életörömmel, önfeledtséggel és vérprofin tolják a minőségi zenét. Immár 50 éve. Hát mi ez, ha nem a sikeres öregedés maga?

Van esetleg tervben további könyv is? Valami olyan terület, ami most, menet közben jutott eszébe?

Hátulról kezdem a válaszokat: reményeim szerint minden nagy, fontos területet érintettem. Biztos ki lehetett volna még jobban fejteni ezt-azt, a mélyére menni ennek-annak, de már így is majdnem túl sok. A könyvemet jelen állapotában kerek egésznek érzem, de majd a visszajelzések alapján kiegészítem a további kiadásokhoz. Viccet félretéve: mindig lehet valamit csiszolgatni, tökéletes úgysem lesz, de – hitem szerint – megírtam azt, ami nekem mondandóm volt ez ügyben. A fókuszom most ezen a könyvön van. Izgulok, hogy fogják-e szeretni, hogy értik-e, hogy valóban segítséget jelent-e másoknak. Átmegy-e a valódi üzenetem, mely szerint élni jó – az összes küzdelmével együtt. És öregebben is lehet jól élni, sőt akkor lehet csak igazán kiélvezni – minden esetleges veszteségével együtt. Mert már tudjuk, hogy kevesebb van előttünk, mint mögöttünk. A fókusz tehát legyen a minőségen és ne a mennyiségen.