„Számomra elsősorban az ember lett a fontos, a háborút elszenvedő áldozat”

„Meglepett, hogy az ember milyen gyorsan képes alkalmazkodni a háborús megpróbáltatásokhoz” – mondja L. Murányi László, aki legújabb riportkötetét az ukrán-orosz háború kapcsán készítette. A háború árnyékában – Ukrajna 2022 című, az Ad Librum Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, miként lehet felrázni a háborús hírekbe belefáradt olvasókat, mennyiben volt más háborús helyszíneken riportkönyvet készíteni, milyen esélyeket lát a harcok befejezésére, és miért hívják az etológusok „démoni fajoknak” a csimpánzt és az embert.

Bő egy éve, legutóbbi beszélgetésünkkor három könyvtervet forgatott a fejében, aztán végül az ukrán-orosz háborúval kapcsolatos témát valósította meg. Mi alapján dőlt el, hogy ezzel foglalkozik?

A háborúkönyv végül egy negyedik, a semmiből előlépett téma lett, amit egy sajnálatos tragikus eseménysor kínált fel, és rakott ki a prioritási sorom első helyére: maga a háború. Ez persze nem volt ilyen egyszerű. Tavaly február 24-én megindult az orosz „különleges hadművelet”, és az első napokban én eltoltam magamtól ezt a témát és a háborús híreket is: nem akartam ezzel foglalkozni, még a hétköznapok szintjén sem. Aztán egyre jobban beszivárgott mindez az életünkbe, az én mindennapjaimba is, és rájöttem: nem dughatom homokba a fejemet, amikor itt folyik egy pusztító háború, Európa peremén. Májusban elkezdtem hát a riportozást.

És mi volt a célja a kötettel, hiszen annyi műsor, cikk, tanulmány foglalkozott már ezzel a háborúval? Mi az, amiben többet / mást mutat a könyv az eddigi ismereteinkhez képest?

Számomra ebben a könyvben elsősorban az ember lett a fontos. A háborút elszenvedő – katonáskodó, menekülő, vagy otthon, a pincékben bújkáló –, talaját vesztett, testileg és lelkileg sérült áldozat, akit akarata ellenére sodort kiszolgáltatott helyzetbe egy szűk elit hatalmi őrülete. Őket akartam elsősorban megmutatni, a „kisembereket”, akiket elsodort a történelem. Volt egy másik célom is: szakértők segítségével, háttérként, komplexen felrajzolni ennek a konfliktusnak a történeti és biztonságpolitikai hátterét, gazdasági következményeit és vonatkozásait is.

Politikai elemzőktől az önkéntes segítőkön át a háborús áldozatokig, igazán sokféle emberrel beszélgetett. Ki az, aki a leginkább meglepte / megdöbbentette a mondanivalójával?

Sok meglepetés ért az anyaggyűjtés során. Az egyik ilyen az volt, hogy az ember milyen gyorsan képes alkalmazkodni a háborús megpróbáltatásokhoz. Meglepett emellett az ukrán társadalom elszántsága is, ebben a honvédő háborúban. Érdekes volt megtapasztalni továbbá, hogy a Közép- és Nyugat-Ukrajnában élő orosz nemzetiségű állampolgárok milyen nagy arányban állnak szilárdan a hazájuk pártján ebben a nehéz helyzetben. Megjegyzem: hasonlókat tapasztaltam itt Magyarországon, a dél- és kelet- ukrajnai oroszajkú menekültek körében is. Igazi döbbenetet azonban azok az emberi történetek okoztak nekem, amelyeknek „hősei” megjárták a háborús pokol legmélyebb bugyrait, elveszítették mindenüket, de néhány hét, néhány hónap elteltével gondolatban már a jövőt kezdték el felépíteni. A magukét, a családjukét. A megszólaltatott szakemberek mondandójából Csányi Vilmos etológusprofesszor egyik megállapítása döbbentett meg leginkább:

az állatvilágban mindösszesen két olyan faj van, amelyik nemcsak elzavarja a fajtársát a saját területéről, megvédve így zsákmányt, ivóhelyet, de meg is öli. Sőt, előtte még meg is kínozza az ellenfelet, hogy fájjon neki. A csimpánz, és az ember.

Hozzátette: nem véletlenül hívják démoni fajoknak őket az etológusok.

Hogyan lehet elérni, hogy a világ minden tájáról érkező háborús híreken edződő 21. századi ember ne a „katasztrófaturizmus” lelkületével olvassa a könyvét, hanem valóban megérintsék az emberi tragédiák, a háború könyörtelensége?

Ez elsősorban az olvasó lelkületén múlik. Én annyit próbáltam tenni a dologért, hogy kevesebb háborús katasztrófaleírást alkalmaztam, s igyekeztem az emberi sorsokra koncentrálni. Talán csak egyetlen helyen tettem kivételt, amikor a Kijevtől nem messze található Hosztomel településen jártam, ahol a hatalmas Antonov katonai és polgári repülőtér is fekszik. Az orosz támadás első heteiben kegyetlen harcok folytak ott, és a városka, no meg a repülőtér is, döbbenetes károkat szenvedett el. Teljesen a hely hatása alá kerültem, és ide igyekeztem „elkalauzolni” magammal az olvasót is.

Ezúttal is érdekelne, hogy a sok történet közül Önt melyik érintette meg leginkább személyesen?

Sok ilyen volt, nehéz választani. Egy magyarországi menekültszálláson találkoztam például egy oroszajkú harkivi asszonnyal, akit két gyermekével fogadtak be itt, nálunk. Hónapokkal az ideérkezésük után jobb híreket kezdett kapni otthonról, ezért hazautazott, hogy megnézze otthon maradt édesanyját, és kiderítse, biztonságosan visszamehet-e majd a gyerekekkel is. Három nap kalandos vándorlás után egy délelőtt ért oda a házukhoz, amit az előző éjjel ért bombatalálat. Néhány órával azelőtt, hogy ő megérkezett. Romokban hevert minden, ami az életüket jelentette. Az anyja „szerencsére” néhány nappal korábban, betegségben meghalt, így nem szenvedett tovább, és ő, ha már otthon járt, intézhette a temetést is. Én akkor találkoztam vele, amikor már visszatért Magyarországra. Sokat sírt, nagyokat hallgatott, és igyekezett még így is jó anyja lenni a gyermekeinek.

A korábbi riportkönyveihez (depresszió, függőségek, LMBTQ-emberek) képest miben volt más ez a feladat, amihez az anyagot részben egy másik országban, háborús viszonyok között kellett összegyűjteni? Került esetleg fizikailag is veszélyes helyzetbe, amit nem írt le?

Alapvetően nem volt más, hiszen elsősorban ez a könyv is az esendő emberről szól, no és azokról, akik ebben az esendőségben igyekeztek és máig igyekeznek segíteni, támaszként szolgálni. A különbség nyilvánvalóan a konkrét háborús körülményekben van. Ez az „esendőség” nem veleszületett, nem genetikailag kódolt állapotokat takar, mint azt a kérdésben felsorolt élethelyzetekben tapasztaltuk, hanem vétlenül elszenvedett, ártatlanul megélt tragédiákat. Az, hogy Ukrajnában is riportoztam, csupán technikai nehézségeket vetett fel: az utazások megszervezését, a nyelvi problémákat, a helyismeret hiányát. Ezeket döntően úgy sikerült áthidalnom, hogy igyekeztem segélyszállítmányokhoz csatlakozni. Olyanokhoz, amelyek Magyarországról Kárpátaljára irányultak, illetve, újdonsült kárpátalji barátok révén olyanokhoz, amelyek Belső-Ukrajnába vittek segítséget. „Élő” háborús területekre nem jutottam el, nem is volt ez szándékom. A haditudósítói szerepeket már meghagyom a fiataloknak.

Változtatott-e meg neveket, vagy mindenki a saját nevén szerepel?

Nem volt szükség rá. Az ukrán menekültek, illetve az ukrajnai riportalanyok között voltak viszont olyanok, akik kérték, hogy csak a keresztnevükön szerepeljenek. Ezt minden alkalommal figyelembe vettem, hiszen ezeknek a történeteknek az igazi erejét, hitelét nem egy puszta vezetéknév adja meg, hanem a tartalmuk.

Ennek a könyvnek a megírása után a legtöbb magyarnál, de talán sok elemzőnél is jobban tájékozott az ukrán-orosz háború témájában. Bár foglalkozott szakértők segítségével a jövő kérdéseivel a könyv utolsó fejezetében, de személyesen milyen esélyeket lát a háború befejezésére? Milyen károkból lesz a legnehezebb Ukrajnának kigyógyulnia?

E könyv megírása során korántsem váltam a kérdés szakértőjévé, de igen, az átlag magyarországi magyarnál már több ismeretem van a történelmi orosz-ukrán konfliktusról, és erről a most folyó háborúról is. Krónikásként, riporterként nagyon sok ismeretre tettem szert, amiket igyekeztem magamban magánemberként is szintetizálni, kikeverve természetesen belőlük valamiféle saját véleményt. A háború befejezésének esélyeivel kapcsolatban osztom a szakemberek álláspontját, miszerint nem tudni, hogy ez mikor következik el. Az egyenlet megoldását legalább három ismeretlen tényező nehezíti: az orosz társadalom hozzáállása és az orosz hadsereg erejének fogyása, az ukrán társadalom kitartása, végül pedig a nyugati világ Ukrajnát támogató hajlandóságának alakulása.

Nagy kérdés az is, hogy amikor végre megindulnak majd a béketárgyalások, akkor hogy áll éppen a háború menete, hol húzódnak a frontok, milyen helyzetben kezdődnek a megbeszélések.

Ennél többet én sem tudok. Egy dolog viszont biztos, ezt világosan láttam az ukrajnai riportozásaim során: ha 2014-ben és 2014 után elszakított ukrán területek maradnak orosz fennhatóság alatt, akkor csupán a 2014-től megtapasztalt „alvó háború” folytatódik majd tovább. Az ukránok ugyanis, úgy tapasztaltam, nehezen nyugodnának bele egy területvesztésbe. A károk és pusztítások? Nos, ezek a lelkekben és az épített környezetben egyaránt rendkívül nagyok. Elsősorban a háború által leginkább sújtott Kelet-Ukrajnában. Ott rendkívül nehéz és hosszadalmas lesz az újjáépítés. Hosszú évekig, akár évtizedekig is eltarthat. Ne feledjük, Ukrajna gazdasága ma romokban hever, és az ország jelenleg kizárólag a nyugati segélyekből képes működni. Közép-, és különösen Nyugat-Ukrajnát kevésbé érintette a háború, ott gyorsabb lehet a „felépülés”, úgy a lelkekben, mint a gazdaságban. Kárpátaljával kapcsolatban másféle kérdések is vannak. A háború hatására ugyanis jelentős lakosságcsere zajlott és zajlik ott. A kárpátaljai magyarságot jelentősen megtizedelték az utóbbi idők, sokan vándorolnak el Magyarországra, ugyanakkor egy nagy áttelepülési hullám is elindult, Belső-Ukrajna felől.

Mostanában többfelé lehetett olvasni, hogy az emberek (nemcsak Magyarországon, hanem Európában is) belefáradtak a háborús hírekbe, egyre kevésbé figyelik a másfél éve tartó harcokkal kapcsolatos tudósításokat. Ezen a fásultságon változtathatnak valamit az olyan jellegű könyvek, mint A háború árnyékában?

Ezt én csak remélni merem. Jó lenne ugyanis minél tovább ébren tartani a közfigyelmet. Nem feltétlenül a háborús hírek és események iránt, hanem az emberi drámák, tragédiák irányában. A háború által elsodort, kiszolgáltatott helyzetbe került emberek, családok ugyanis nem maguknak választották a nagyvilágban való gyökértelen bolyongást, hanem a történelem mérte rájuk ezt a sorsot. Segítenünk kell nekik!

Ezután melyik könyvtervét fogja megvalósítani? Talán már bele is kezdett valamelyikbe?

Igen, elkezdtem az anyaggyűjtését a következőnek, ami a devizaalapú hitelezés magyarországi történetéről, gyakorlatáról, és az általa tönkretett, nehéz helyzetbe taszított százezrekről fog szólni. Ez esetben is: az esendő emberről.