Történelemszemlélő / Amit a székelyekről tudni érdemes
Székelyföld története I-III. – A kezdetektől 1990-ig
Szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő)
Egy határokon átívelő nagyszabású történettudományi vállalkozás ért révbe a héten, amikor megjelent a Székelyföld története című háromkötetes szakmunka, a három évtizeddel ezelőtti Erdély történetéhez mérhető súlyú összefoglaló. Könyv Guru olvasói most elsőként ismerhetik meg részleteiben e fontos könyv születésének körülményeit és a Székelyföld történetében tárgyalt legfontosabb kérdéseket. Az ismertetőt a szerkesztőbizottság tagja, Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos titkára állította össze a kötet szerkesztői előszava alapján.
Székelyföld és népének története, hasonlóan a világ bármely vidékének történetéhez, nem pusztán a történészek és a rokontudományok művelőinek belügye. Ennek jegyében munkánkat elsősorban az egykori Székelyföld mai lakóinak szántuk, miközben tudatában voltunk annak, hogy a térség története napjainkban sem csupán őket érdekli. Nem feledkezhettünk meg egy sokkal tágabb, a Székelyföld határait messze meghaladó körről, hiszen az itt élő, szülőföldjük, közvetlen környezetük felé érthető kíváncsisággal forduló százezreken túl innen elszármazottak vagy a régió története iránt érdeklődők hosszú sora él a világ minden részén. Napjainkban gyakran előfordul, hogy az érdeklődők lényeges kérdéseikre csak hiányos, töredékes választ kapnak a rendelkezésükre álló szakirodalomból és az ennek perifériáján felgyülemlő hiedelmek egyvelegéből, holott az 1989 óta eltelt negyedszázad sok lehetőséget adott az érdemi, nagy hagyományokra visszatekintő kutatómunka megújulására. Ez részben a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények megnyitásának, új módszerek meghonosodásának, részben új szakembernemzedék színre lépésének és kibontakozó tudományos teljesítményének köszönhető. A régebbi, egyébként is egyre inkább elavuló munkák ma már szinte hozzáférhetetlenek a szélesebb olvasóközönség számára, a forrásokat eredeti nyelvükön csak nagyon kevesek képesek olvasni és megfelelően értelmezni, így modern, mérvadó művek híján sok téveszme is reneszánszát élheti. Ezért is vált időszerűvé egy korszerű Székelyföld-monográfia elkészítése.
Erre, több körülmény szerencsés egybeesése nyomán, most kerülhetett sor. A háromkötetes munka azt a meggyőződést tükrözi, hogy a tudományos ismeretek összefoglalása túlmutat a kutatói érdeken, a múlt jobb megismerése, az ehhez szükséges tágabb kitekintés és átfogó szemlélet ugyanis e vidék jövőbeli boldogulása szempontjából is fontos.
A mítoszmentes, de múltjához és értékeihez feltétlenül ragaszkodó önismeret sokat segíthet egy közösség szellemi összetartozásának megőrzésében.
Erre ösztönöznek a Székelyföld kivételesen gazdag természeti adottságai és tárgyi emlékei egyaránt, az épített örökség számtalan értékes részletével, amelyek a nagy európai folyamatokat is tükrözik a maguk módján.
A címválasztás egyértelművé teszi, hogy a munka egy sajátos jogállású népesség régióját, annak évszázadokat átívelő közösségi, intézményesülési viszonyait kívánja bemutatni úgy, hogy a szerzők a helyi részleteket a lehetőségek szerint a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai és ezen is túlmutató nemzetközi folyamatokba próbálták illeszteni. A mű alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok feltárását tekinti fő céljának, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették és azt napjainkig fenntartották.
A Székelyföld a kora Árpád-kortól kezdve a Magyar Királyság részeként létezett. A mohácsi csatavesztést (1526) követő országszakadás nyomán fokozatosan önállósuló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé tartozott, majd az önálló fejedelemség megszűnése után Erdélyt és benne Székelyföldet birtokló magyar királyok jogán csatolták ismét a Habsburg Monarchia egészéhez. Az Osztrák–Magyar Monarchia bukását követően Románia részévé vált, majd néhány falu kivételével egy rövid ideig, 1940–1944 között újból Magyarországhoz tartozott. Természetesen maga a Székelyföld fogalma, kiterjedése is változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségen belüli összeírásokig, amikor a székely székek más kiterjedéssel bírtak, mint a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi közigazgatási egységesítés, de még inkább az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék már csak a „történeti Székelyföld” kategória része lett, míg az ötvenes évektől a „jelenkori Székelyföld” alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig döntően csupán Hargita és Kovászna megyét értik.
A régió történetének kulcsfogalma a katonai szolgálat, mivel ebből származtak az itteni sajátos szabadságjogok az Árpád-kortól a Habsburg-korig. A szabad székelység jelentős része a 16. században jobbággyá lett, a következő évszázadban részben visszanyerte szabadságjogait, majd a 18. században egy részük a határőri intézményrendszer részévé vált. Ehhez társult egy másik történeti sajátosság, a széki közigazgatási szervezet, amelyben a székely autonómia kialakult jogrendszere működött a 14. századtól 1876-ig. A falvak, mezővárosok, székek rendszere alkotta a székelyföldi önigazgatást, amelynek működését kialakult jogszokások szabályozták.
A középkori székelység kiváltságos státusa, társadalmának egész konstrukciója eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is. Az idealizáló történeti emlékezet a székely kiváltságokra is mint egyedi és társtalan jelenségre tekint, jóllehet közismertek ezek egykorú analógiái: a magyarországi jászok, kunok, szepesi „lándzsás nemesek”, hajdúk, illetve a fogarasföldi, bánsági, Kővár-vidéki román parasztközösségek autonóm jogai. A felsoroltak közül mindegyik kiváltságos csoport rendelkezett specifikus regionális és csoporttudattal, amelynek fő tartóoszlopait kiváltságai képezték. Minél szilárdabbak voltak ezek, mennél tovább sikerült őket megőrizni, annál tartósabb volt a tudati elkülönülés is a térség egyéb csoportjaitól.
Az 1790 utáni időszakban fennmaradt az a sajátos kettősség, amelynek keretében a székelyek modern, polgári értelemben a magyar nemzethez tartozónak vallották magukat, de továbbra is beszéltek a székely nemzetről mint kiváltságos rendi nációról. A „székely nemzet” mint rendi formáció és mint fogalomhasználat azonban az 1848. évi forradalom idején megszűnt, mert a székelység 1848-ban, az agyagfalvi gyűlésen lemondott kiváltságos rendi státuszáról, kijelentve, hogy „jogban és kötelezettségben a székely földnek […] minden polgára egyenlő”. A székelyek magyar nemzettudatának gyökerei értelemszerűen korábbiak, idézzük Kőrösi Csoma Sándort, aki úgy jellemezte önmagát, hogy a „székely nemzetség szülöttje”, amely „a magyar nemzet része”.
A dualizmus korában a „székelykérdés” összefonódott a régió modernizációs útkeresésével. Az archaikus közösségek felbomlása, az urbanizáció és az iparosodás megkésettsége, a népesség relatív túlnépesedése és az elszegényedés az országos politikában is fontos témává vált, amelyre a válasz a fokozott állami beavatkozás volt.
A 19. század végétől mind a magyar, mind a román nemzetépítésben kiemelt szerepet kapott a Székelyföld. Az 1918. évi impériumváltás után – miközben a társadalmi-gazdasági modernizációs problémák változatlanok maradtak – az új keretek között a román nacionalizmus fő célja az ország etnikai alapú átrétegzése, nemzeti homogenizációja lett, és ebben az erdélyi városok mellett a Székelyföld vált a legfontosabb célterületté. Az 1940. évi visszacsatolás után a régió infrastrukturális és művelődési, szervezett fejlesztése a magyar nemzetépítés számára vált kiemelten fontos társadalomszervezési modellé.
A romániai államszocializmusban a Székelyföld autonóm tartományi státusa kezdetben egyfajta „üvegházat” hozott létre,
ahol érvényesülhetnek az anyanyelv-használati jogok, miközben ezek Erdély más, magyarok lakta területein éppen leépültek. A Ceauşescu-korszakban, a hetvenes évek első felétől a „magyar megyék” városai elrománosításának programja és a régió beruházási, fejlesztési forrásainak csökkenése lesz a meghatározó.
Az 1989. évi fordulat, majd az ezredforduló korától a székelyföldi magyar politikai jövőképet egy magyar többségű autonóm régió kiépítése és intézményesítése határozta meg. Ezzel együtt a megerősödő magyar azonosságtudat, egyben a székely identitás valós és mitikus elemekre, a regionális reprezentáció régi és frissen alkotott kellékeire is alapozó önkifejezése tartós része lett az emlékezet- és történelempolitikának. A mai Székelyföld legfőbb sajátossága, hogy Románia közepén található egy 12-13 ezer km2-nyi tömbmagyar terület 810 ezer fős lakossággal, amelynek 72 százaléka – 2011-ben 581 ezer fő – magyar nemzetiségűnek vallotta magát, míg 23 százaléka románnak.
A szerzők Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve és a további elvégzendő munkákat felmérve kívánták bemutatni. A sokféle szempontra egyszerre figyelő szöveg értelemszerűen nem lehet teljes körű, az olvasó számos kérdésre nem kaphat részletes választ, vagy azért, mert nem állnak a rendelkezésünkre releváns forrásadatok, vagy a kutatás hiányosságai miatt. A Székelyföld története összeállításakor a kötet szerzői, miként ez az ilyesféle összegző munkák esetében lenni szokott, részben saját, részben más kutatók által az elmúlt évtizedekben folytatott forrásfeltárásra és alapkutatásra támaszkodhattak. A szerzők külön célzott kutatásokat csak olyan elengedhetetlen részkérdésekben folytathattak, ahol az alapadatok is hiányoztak, például a két világháború közti közigazgatás esetében.
A szerzők törekvése az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története célkitűzéséhez hasonlóan az volt, hogy a mitikus elemek túlhangsúlyozása vagy a politikai törekvéseket legitimáló megközelítések helyett a tárgyszerűségre, a hiteles adatokra és az átlátható, korrekt elemzésre helyezzék a hangsúlyt. Az egyes részterületeket feltáró, szakmai konszenzust élvező megállapítások rendszerezésekor
többször is előfordult, hogy egy-egy vitatott kérdésben eltérő, párhuzamos megközelítésekkel találkozhatunk,
például az „eredet” és a korai történet esetében. Ennek oka a rendkívül hiányos, töredékes forrásanyagban rejlik, amely több alkalommal is eltérő értelmezésekre nyújt lehetőséget; amiben a szerzők következetesen egységes álláspontot követtek, az a túlzó, elfogult vagy éppen sértő megállapítások kerülése volt.
A monográfia több tekintetben is széles körű kutatói összefogás eredménye, sok szerző megszólaltatásával és több nézőpont bemutatásával. Miután a munka nemcsak a szakembereknek, hanem a székelység múltja iránt érdeklődő művelt nagyközönségnek is szól, fontosnak tekintettük, hogy a mondanivalót világos, közérthető fogalmazásban tárjuk az olvasó elé. Munkánkat három kötetben publikáljuk. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a régió és lakosságának történetét. Ebben a kötetben az írott források jelentős hiánya teszi indokolttá a régészeti és az építészettörténeti kutatások nagymértékű bevonását. A második kötet az Erdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel Székelyföld változó viszonyait. A harmadik kötet pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a virtuálisan Székelyföldnek tekintett, az állami hovatartozását és közigazgatási viszonyait többször változtató terület történetét. Az elmúlt negyed évszázad történetéről még csak kitekintésre sem vállalkozhattunk, mert az utóbbi évtizedek nagyszámú komplex regionális politológiai, szociológiai, közgazdasági kutatása ellenére a helyi társadalmak politikatörténete és Románia „Székelyföld-politikája” a források szintjén is feltáratlan.
Egy új székely történet megírásának gondolatát még 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely frissen hivatalba lépett polgármestere, majd sorozatos egyeztetések után 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött, annak a szakmai bizottságnak a közreműködésével, amely szerkesztőbizottságként az elkészült munkát is jegyzi, Egyed Ákosnak, az MTA külső tagjának a vezetésével. A szakmai koordinációt nagyban segítette az egyeztetéseket, konferenciákat és a munka biztos hátterét megteremtő szervezőbizottság: Bunta Levente (elnök), Bálint Attila, Farkas György (projektvezető), Miklós Zoltán, Péter Éva, Szőcs Endre. A Székelyudvarhelyről kiindult vállalkozás sikere érdekében kutatók, egyetemi oktatók és a székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a zökkenőmentes kiadást az Erdélyi Múzeum-Egyesület segítette.
MTA BTK – EME – Haáz Rezső Múzeum / Székelyudvarhely, 2016