A túlírás 5 jele

A legtöbben már hallottuk azt a fogalmat, hogy túlírás: azt a szöveget nevezzük túlírtnak, amely túl sok részletet tartalmaz, függetlenül attól, hogy ez tájleírásra, személyek bemutatására, párbeszédre vagy cselekmények, akciók leírására vonatkozik.

A létező könyvek nagy része túlírt, részében vagy egészében, és van, amikor ennek célja is van, mert tényleg fontos, hogy a főhős oldalakon keresztül kösse a nyakkendőjét. Általában azonban az olvasók/kiadók nem kedvelik az ilyesmit, jobban szeretnek csak a releváns részletekről tudni. Ilyen világban élünk: minden eldől hét másodperc alatt.

Ha tehát sok olvasót szeretnénk, illetve arra vágyunk, hogy egy hagyományos kiadó felkarolja a kéziratunkat, kerüljük a túlírást, fogalmazzunk egyszerűen és gördülékenyen. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. De – és ez a titok! – a túlírást szerkeszteni könnyebb, mint kerülni. Tehát írás közben ne görcsöljünk, hogy „jaj, ezt a részt most túlírtam”, hanem csak írjunk nyugodtan, és amikor elkészültünk a kézirattal és némi pihentetés után már szerkesztjük, keressük az alábbi jellemzőket:

1) Túl hosszú

Ha nagyon hosszú bekezdéseket, blokkokat vagy mondatokat találunk, ezek gyanúsak. Vizsgáljuk meg őket: érthetőek? Minden mondat és minden szó azt szolgálja, hogy az olvasó megértse a cselekményt, a szereplők motivációit, hátterét? Ha nem, ne féljünk húzni!

2) Szóvirágok

Ahol gyönyörű és ritkán használt szinonimákba, kifejezésekbe botlunk, gyulladjon fel a kis piros izzó, ami a túlírtság veszélyét jelzi. Senki nem tartózkodik valahol, hanem szimplán csak „van”. Idemegyünk, odamegyünk, ritkán haladunk, még ritkábban tartunk valahová. A hősünk nem elhelyezi táskáját az asztalon, hanem lerakja.

A „van” szó kerülése különösen sok túlíráshoz vezethet. Ne akarjunk minden „van”-t helyettesíteni! Ez az egyik leggyakoribb szavunk, nyilván sokszor szerepel majd a kéziratban. A szóismétléseket általánosságban véve okosan javítsuk. Ha például egy mondatban kétszer is szerepel a „lop”, akkor ne az legyen a megoldás, hogy az egyiket kicseréljük a ritkán használt „csen”-re, mert ettől mesterkélt lesz a szöveg.

A szóvirágokat különösen akkor kerüljük, ha ismertnek érezzük, mert ilyenkor valószínűleg klisével van dolgunk, azaz agyonhasznált kifejezéssel. Ha például a kéziratban a nap tündöklően ragyog, töröljük. A nap inkább süssön.

Ne vigyük túlzásba az egyszerűsítést. Az egyensúlyra törekedjünk, azaz csak ott használjunk érzelmi töltetű szavakat, ahol érzelmet kívánunk ébreszteni az olvasóban.

3) Párbeszédek

A párbeszédekben is gyakran írunk olyasmit, amit egész egyszerűen nem mondanánk. Például olyat, hogy:

„– Kiállította már az FRS Ügynökség a columbiabeli tartózkodási engedélyt?”

ehelyett hősünk, attól függően, ki ő és kihez beszél, inkább ilyesmit mond majd:

„– Megvan már az a tartózkodási?”

Keressük tehát a használati útmutató-szagú mondatokat. Itt is segítségünkre van a hossz: a többsoros mondatok a párbeszédekben valószínűleg túlírtak.

4) Jelzőhalmozás

Azok a mondatok is villantsák fel a kis piros lámpát, ahol sok jelző vagy határozó, illetve több hasonlat szerepel.

Amikor egy szereplő öltözékét nem tudjunk vessző nélkül leírni, az már gyanús, de ha több mondatban írtuk le, az már biztosan túlírás. A szereplő külsejét vagy jellemét tekintve is természetesen áll ez a javaslat.

Ha csak egy tárgyat veszünk, mondjuk egy asztalt, és nem tudjuk visszaadni legfeljebb két jelzővel a kinézetét, ott is túlírásról beszélünk. A nehéz üvegasztal vagy a kis kék asztal tökéletes képet ad nekünk a bútordarabról. Ha nincs jelentősége, hogy hány cigarettacsikk hagyott rajta égésnyomot, ne írjuk le!

Amikor egy falu olyan kihalt, mint egy sivatag, vagy egy elhagyott kolostor, vagy egy középkori várrom, akkor az olvasó nem fogja tudni elképzelni. Most akkor mennyire kihalt? Mihez hasonlítható? Más hangulata van a sivatagnak, a kolostornak, a várromnak – egyetlenegy hangulatot célozzunk meg, ne kettőt vagy többet.

Kép forrása: pxhere.com

5) Jaj, ez de szép!

Általánosságban véve legyen gyanús minden olyan rész, amiről azt gondoljuk, ez aztán igazán jól sikerült. És nem, nem mondom, hogy ezt azonnal töröljük. Azt figyeljük meg, miért tetszik ez az adott rész. Esélyes ugyanis, hogy bizonyos részek sokkal jobban sikerülnek a kéziratban, mint a szöveg nagy része. Nekünk pedig feladatunk, hogy koherens egészet alkossunk: a túl költői képeket, melyek fölfelé lógnak ki az általában homogén szövegből, azaz túlságosan irodalmiak a jellemző stílushoz képest, igenis húzzuk ki, írjuk át. Vegyük észre azonban azt is, hol alacsonyabb a szöveg stílusszintje, mint általában: ezt egy az egyben húzzuk ki és írjuk át kifejezőbben, részletesebben.

Ne féljünk törölni, kihúzni, átírni! Mentsük el a kéziratot egy új néven, mielőtt nekiállunk a szerkesztésnek, hogy vissza tudjunk nyúlni a korábbi verzióhoz, ha szeretnénk. És ne halogassuk sokáig a szerkesztést! Minél tovább ücsörög nálunk egy kézirat, annál többet piszmogunk rajta, de ettől nem lesz jobb. A műveinket el kell engedni, mutassuk meg őket próbaolvasóknak, szerkesztőnek, kiadónak!

Nádasi Krisz