Krisz ötletei / Mitől lesz valami szépirodalom?

Kevés olyan kifejezés van, amit ennyire félreértenek, mint a „szépirodalom” szót. Amikor kezdő írók vagy szimplán olvasók körében felmerül, vajon mi is az a szépirodalom, az alábbihoz hasonló válaszokat szoktam kapni:

  • a klasszikusok;
  • minden olyan cucc, aminek az írója már meghalt;
  • az, amit suliban „irodalom” címszó alatt tanulunk;
  • amit az irodalmárok annak tartanak;
  • amit soha nem olvasok;
  • amit nem értek;
  • aminek mondanivalója van;
  • ahol az írónak jellemző stílusa van, szépen fogalmaz;
  • ami tényleg szól valamiről, és nem csak kikapcsol, nem csak szórakoztat;
  • ami még napokig bennem marad, elgondolkodtat, vagy megváltoztatja a véleményem.

A kedves olvasó vajon hogyan határozná meg a szépirodalom fogalmát? Valamelyik fenti definícióhoz hasonlóképp? Vagy valami teljesen mást mondana?

***

Az igazság a legtöbb olvasót meglepi. Ugyanis a fenti állítások egyike sem igaz.

A magyar kultúrában az írott betűt az okítási szándék jellege szerint két nagy részre bontjuk: szakirodalom és szépirodalom. Szakirodalomnak a való világ leírásával foglalkozó könyveket nevezzük, amelyekből tanulni akarunk, és szépirodalomnak azokat, amelyektől azt várjuk, hogy kikapcsoljanak bennünket, és legföljebb erkölcsileg tanítsanak. A szépirodalom berkeibe tartoznak a minőségi művek, amiket mondjuk az iskolában is veszünk, és az olcsó ponyvák is, amelyeket egy olvasás után el is hajítunk. Az előbbieket magas irodalom címkével is illetik a tudósok. Régi művek, melyek annak idején szórakoztatónak, tucatmunkának indultak és oly népszerűek voltak, hogy akkoriban szinte mindenki ismerte őket, ma már számíthatnak magas irodalomnak. Shakespeare vagy Rabelais megítélése is teljesen más volt akkor, amikor még éltek, mint napjainkban.

Ennek ellenére az írók és irodalmárok tisztában vannak vele, hogy az olvasók körében a szépirodalom jelentése a fenti lista szerint alakul, és nekem is az a célom a mai cikkben, hogy a „szép”, a magas irodalomról beszéljek.

Sok kezdő író ugyanis azzal a céllal ragad tollat, hogy átadjon egy véleményt, egy gondolatot, nem pedig azért, hogy kidolgozzon egy krimit vagy szerelmes történetet, és kíváncsi rá, hogy a novellája, a regénye vajon beletartozik-e a „szépirodalom” kategóriájába, hogy

mi kell ahhoz, hogy ezt a szöveget mondjuk ötven év múlva is olvassák, esetleg tanítsák is.

Ha maradandó, az irodalomtörténészek által is nagyra becsült művet szeretnénk alkotni, érdemes megnézni, mely szerzők mely műveit fogadjuk ma el példaértékűnek. És ez egy nagyon izgalmas kérdés.

Vegyük például Shakespeare-t. Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy műveinek eredeti nyelvezete számunkra már nehezen érthető. Komoly odafigyelést igényel, hogy a drámáit olvassuk, hogy az eredeti darabot színházban megértsük. Mégis – amiről beszél, az univerzális. Az irigység, a féltékenység, az apai szeretet mind-mind olyan téma, ami nemcsak száz éve volt érdekes, hanem ma is aktuális. Shakespeare hősei mind olyan karakterek, akik a mai világba egy az egyben beágyazhatóak. Hány nő ne öltene álruhát, csak hogy egy férfit meghódítson? Ugye, hogy mindnyájan vetítünk, amikor egy új kapcsolatba kerülünk?

A londoni Globe színház (fotó: Jens Naehler / Flickr.com)
A londoni Globe színház (fotó: Jens Naehler / Flickr.com)

Bátran állítom tehát, hogy a maradandó mű titka a főszereplőben és az időbeliséget kiálló témában van. Bármikor írhatunk az emberi motivációkról, például a hatalomról: királyok vagy elnökök mindig lesznek, ugyanúgy, mint szolgák vagy szabadságot és másságot kereső individuumok. És ha mindezt olyan közegben írjuk meg, ami a mai olvasókat nagyon érdekli, akkor számíthatunk rá, hogy nemcsak ma, hanem holnap is lesznek olvasóink.

Vegyünk egy olyan példát is, ami a fenti állítást épp a másik oldalról igazolja, tehát nézzünk egy klasszikus regényt, ami nem a karaktert helyezi a középpontba. Verne írt ilyen regényeket. Ő jellemzően a témaválasztásra, az ismeretterjesztésre helyezi a hangsúlyt. És ha ma olvassuk el például az „Utazás a Föld középpontja felé” című művét, nem fogjuk úgy érezni, hogy életünk legjobb regényéhez volt szerencsénk.

Miért?

Mert a könyv inkább geológiai leírás, mint regény. Több szó esik a kőzetekről, a földkéreg rétegeiről, mint bármi másról – és ez egy olyan tudás, ami manapság csupán pár kattintásra van tőlünk a világhálón. Ha érdekel bennünket a téma, a Wikipédián nézünk utána és nem regényt olvasunk róla. A regény tehát százötven éve azért volt sikeres, mert valami olyat hozott a háztartásokba, ami nem volt meg bennük: tudást. Ma már nem kell tudást átadnunk a regényeinkben. Arra az olvasók az internetet használják.

Akkor van esélyünk maradandót alkotni, ha az emberek érzései, reakciói, gondolatai érdekelnek bennünket adott helyzetekben, ebbe éljük bele magunkat, ezt helyezzük a központba

– nem pedig egy témát vagy egy cselekménysort. Persze ebben az esetben is szükség lesz cselekményre, ám ennél fontosabb lesz a valóban élőnek ható, hús-vér főszereplő. Olyan alakot kell teremtenünk, aki az élőnél is élőbb, sokrétegű, izgalmas személyiség. Sőt, ennél tovább megyek. Az igazán jó írások főszereplői nemcsak hogy élnek, hanem túlzóak. Olyanok, hogy az olvasó már szinte el sem hiszi, hogy létezhetnek. Különlegesek, mégpedig annyira, hogy gyakorlatilag már őrültek. Akkor is, ha hétköznapi embernek tűnnek, legkésőbb a regény közepére kiderül valami nagyon furcsa tulajdonságuk, esetleg titkuk.

A „szépirodalom” másik fontos jellemzője a megfogalmazásmód, a stílus.

Nyugodtan használjunk különleges, ritka szavakat, ne féljünk összekapcsolni olyanokat, amelyek a köznapi használatban nem hangoznának el. Az egyensúlyt azonban el kell találni. Az összekapcsolás ne okozzon kényelmetlen érzést, ne képzavarhoz jussunk, hanem egy harmonikus, érdekes ötlethez. Ha azt írjuk, zöld a fű, abban semmi szépirodalmi nincsen. Ha azonban a játszótér kikoptatott pázsitját úgy mutatjuk be, mintha a földóriás kopasz fején zöld hajpamacsok meredeznének, abban már van egy érdekes összehasonlítás. Fontos, hogy az ötletek természetesen jöjjenek. Inkább töltsünk el pár percet azzal, hogy elképzelünk egy helyzetet, mintsem erőltetett hasonlatokat vagy kifejezéseket keressünk.

Verne: Utazás a Föld középpontja felé, az eredeti borító képe (forrás: wikipédia)
Verne: Utazás a Föld középpontja felé, az eredeti borító képe (forrás: wikipédia)

Ahelyett, hogy a neten vagy szinonimaszótárban keresnénk szavakat, érdemes inkább sokat olvasni, mert a szókincs így rakódik ránk a leghamarabb. Ha utólag javítunk a szövegen és teszünk bele „hú, ez most itt szépirodalmivá fogja tenni” kifejezéseket, az bizony meglátszik. A novella vagy regény elkezdéséhez jó módszer, ha az író szán rá fél órát, hogy egy olyan könyvet olvasson, amihez hasonló stílusban írni szeretne, utána pedig leül, és a saját történetével foglalkozik. Ha ilyenkor azt vesszük észre, hogy ömlik belőlünk a szó, akkor ihletett állapotba kerültünk az olvasástól és a saját ötleteinktől, úgy érezzük, ez nem is a mi történetünk, nem belőlünk jön, csupán csatornájává váltunk valami felsőbbrendű üzenetnek, mintha isteni sugallatra folyna át rajtunk valami.

Az írás és javítás során is kerüljük a művi, szépirodalmiaskodó kifejezéseket, illetve a kliséket. (Klisé például azt mondani, hogy új nap virrad fel.) Minél ritkábban használjuk szólásokat (tehát olyan kifejezéseket, amelyet előttünk már valaki feltalált, például azt, hogy nem látom a fényt az alagút végén). Ne mondjuk bonyolultan azt, amit egyszerűen is kifejezhetnénk. (Például ne mondjuk, hogy lábát dinamikusan a betörő gyomra felé lendítette, hanem azt írjuk, hogy hasba rúgta.) Ne cseréljünk ki minden egyszerű szót bonyolultra: maradhat a szövegben néhány semleges érzelmi töltetű szó, pl. ment, volt, mondta, szép, nagyon.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy ugyan az írásnak, a fogalmazásnak vannak szabályai, és valóban léteznek olyan tippek, amik a leírásokat, párbeszédeket szebbé teszik, egyensúlyba hozzák, az igazi zsenik ezeket a szabályokat elegánsan alakítják, formálják. Ne féljünk kitörni a keretből és máshogy gondolkodni, mint mások. A közúti közlekedésben életet menthet az a gyors reakciójú autós, aki a szemben jövő sávba tér ki előz meg egy karambolt – az irodalomban pedig varázslatos művet alkot az, aki úgy ríkatja meg és gondolkodtatja el az olvasót, hogy magától értetődően hág át írástechnikai szabályokat. Ajánlom tanulmányozásra Sebeők János Sárkányviadalát, ahol szinte nincsen cselekmény, végig a főhős gondolatait és érzéseit olvassuk,  vagy Nathan Filertől A zuhanás sokkját, ahol a jegyzetek nem időrendi sorrendben vannak, és ez még inkább ráerősít a főhős zavarodottságára.

Nádasi Krisz

Mentés