“A legnehezebb az írásban az, hogy írjak”

“Meg kellett tanulnom azt is, hogy ha magas a fű, ne mindig a lenyírása legyen az első dolgom, hanem egy hosszabb szálát a számba téve hanyatt feküdni a zöldbe, és játszani a kutyáimmal” – meséli alkotói fejlődéséről Kaiser Balázs, akinek első regénye, a A jövő reménységei a minap jelent meg Könyv Guru kiadó gondozásában. A szerzővel egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy lett a terápiás írásból kiadható könyv, miként alkotta meg a borítót házilagos körülmények között, és hogyan kelhet esetleg életre a regény egyik karaktere.

Bár a könyv borítóján könnyed szórakozást ígér az olvasóknak, a történet végén a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, a jók pedig megérdemelt jutalmukat, az ifjú szereplőkről pedig kiderül, hogy ők a jövő reménységei. Végül is tanmesének vagy szórakoztató irodalomnak szánta a kötetét?

Egyértelműen a szórakoztatás volt a cél! Azt szerettem volna elérni, hogy ha egy olvasónak eszébe jut ez a történet, azonnal mosolyra görbüljön a szája és vidám hangulat járja át, bármilyen élethelyzetben legyen is épp.

Miként tudná 1-2 mondatban összefoglalni a történet tanulságát, üzenetét?

Talán a legfontosabb üzenete a műnek, hogy ne ítéljünk elsőre! A legnemesebb emberi tulajdonságoknak nincsenek külső jegyei! Tanulsága nem hiszem, hogy van a regénynek. Aki bölcsességet keres, inkább olvasson Paulo Coelho-t! Amennyiben inkább nevetni szeretne egy jót, akkor Kaiser Balázst! Már, ha nem tűnök fennhéjázónak! Persze ettől még bárki levonhat belőle tanulságot, nem tudhatom, hogy kinek mutattam esetleg valami újat a történettel.

Hogyan született meg a történet alapja, és miként jött az ötlet, hogy kiadható regényt írjon belőle?

Pár éve még nagyon rossz helyzetben voltam mind lelki, mind anyagi értelemben. Akkor az élet óriáskerekének legalsó pontján vártam, hogy elinduljon a vurstli zene és elkezdjek emelkedni. Ekkor jött az ötlet, hogy valamilyen kreatív tevékenységgel kéne lekötni magam, még mielőtt a depresszió útjára lépek. Szerencsére ez nagyon bevált! Egészen fiatal korom óta tudatosan fejlesztettem a szókincsem, a fantáziám pedig mindig is gazdag volt, ezért döntöttem az írás mellett. A második, harmadik fejezet környékén pedig már azt is tudtam, hogy ez a könyv nem csak mentális mankónak tökéletes, hanem a nagyközönség elé kívánkozik! Az írás elhatározása után pár héttel, egyszer csak magától beugrott a történet alapja. Egy négyzetrácsos füzet pár lapjára nagyjából felvázoltam a regény gerincét, kitaláltam a szereplőket, megalkottam a jellemrajzaikat és leültem a számítógép elé írni.

Honnan “származnak” a szerethető szereplők, Adél, Soma, Dezső bá, Púder és a többiek? Tipikus karaktereket akart megformálni, vagy ismerős emberekből gyúrta össze a figurákat?

Adél és Soma a lelkem romantikus csücskéből, a többi szereplő ihletője a környezetemből származnak. Ebben a mai világban egyébként simán el tudnám képzelni, hogy ténylegesen léteznek ilyen figurák, de én csak hasonlókkal találkoztam. Ezeket a karaktereket akartam kisarkítani a végletekig. Egyetlen, valójában is létező személy sincs benne, mind kitalált szereplő. Annyit tudnék még hozzátenni, hogy volt nekem is egy Basset Hound -om, aki tíz évig élt mellettem. Úgy terveztem, hogy amennyiben lesz megint egy, akkor az Artúr nevet kapja majd. Innen az ötlet. Vagyis ha úgy vesszük, ez a karakter még a jövőben akár életre is kelhet!

Volt-e valaki, akivel elolvastatta megjelenés előtt a szöveget, és ha igen, megfogadott-e tanácsokat?

Igen, volt pár ember, aki olvasta a kéziratot a megjelenés előtt, de arról is csak egy-két ember tudott, hogy egyáltalán írom. A szinte abszolút pozitív visszajelzés mellett azért voltak tanácsok, negatív észrevételek is, de egyik sem volt rám hatással, és változatlanul hagytam a művet. Ő az én gyermekem, még ha kicsit csúnyácska is!

Mennyi ideig tartott a könyv megírása az ötlet megszületésétől a szöveg befejezéséig?

A könyv megalkotásának teljes intervalluma 4 év volt. De közben előfordult, hogy másfél évig hozzá sem nyúltam! Nem éreztem magamban annyi energiát, hogy jó legyen, amit írok, túl sok dolgom akadt közben, de a fejemben folyton ott motoszkált a történet, és mindig volt nálam egy füzet a jegyzeteléshez, ha valami eszembe jut. Aztán amikor úgy alakult az élet, hogy újra érdemben tudtam dolgozni rajta, először el kellett olvasnom, hol is tartok. Ezután még jobban ment, mint előtte!

Milyen nehézségekkel szembesült az írás során, és hogyan oldotta meg ezeket?

Nekem a legnehezebb az írásban az, hogy írjak! Ha végre nem a hétköznapok súlyosan ránk nehezedő, véget nem érő feladatait végzem, ha nem az állandó kötelességnek és felelősségnek teszek eleget, hanem végre kizárom a külvilágot és rászánom magam. Odaülök a gép elé és írok. Számomra az volt a legnehezebb, hogy rászánjam magam! Amikor sikerül, az írás egészen könnyen megy, de ehhez az kell, hogy akkor csak arra koncentráljak, ami viszont nehezen megy, ha nem csináltam meg minden más feladatomat is. Egyszóval a sablonos napi teendők miatt nehezen rugaszkodom el a földtől. Nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére, de én ilyen vagyok. A léhűtőknek könnyen megy, nekem nem. Meg kellett tanulnom kicsit lazábban venni a teendőket és igenis többet foglalkozni azzal, amit szeretek! Meg kellett tanulnom azt is, hogy ha magas a fű, ne mindig a lenyírása legyen az első dolgom, hanem egy hosszabb szálát a számba téve hanyatt feküdni a zöldbe és játszani a kutyáimmal! Egyébként a múzsa csókja az ilyen pillanatokban a legédesebb!

A borítókép szintén a saját felvétele alapján készült. Milyen technikával csinálta? Voltak-e, és ha igen, milyen más változatok?

A borítóval kapcsolatban eleve volt egy kép a fejemben, de a tervezőnek nem tudtam megfelelően leírni, amiért kicsit szégyellem is magam, mivel amúgy mellesleg írtam egy könyvet. De elég kreatív vagyok, szóval egy kartondoboz, egy fólia és egy kinyomtatott figura körbevágásával állítottam össze, ami már a fejemben megvolt. Egy telefonnal megvilágítottam, egy másikkal pedig lefotóztam. A végeredmény már a tervezőnek köszönhető, aki több verziót is készített, melyek közül ez tetszett meg a legjobban!

Hogyan keresett kiadót a kötetének, és milyen – más, hasonló műfajú kötet szerzőivel megosztható – tapasztalatokat szerzett ennek során?

Kiadó után a interneten kutattam, ami hosszú munka volt, mivel ez az első szerzeményem, és még nem rendelkeztem rutinnal. Nem mindegy, hogy milyen kiadónak, milyen művet küldünk… Sok embertől hallottam, hogy az ismertebb kiadók nem állnak szóba elsőkönyves írókkal, de én hittem az ellenkezőjében. Naiv voltam! A kéziratom úgy pattant le róluk, mint a ping-pong labda! Ez a legfontosabb tapasztalat, amit tanultam. Elsőkönyvesként nagyon nehéz! Ekkor találtunk egymásra az Ad Librummal. Már az első pillanatoktól zökkenőmentesen és simulékonyan mentek a dolgok. Innentől felgyorsultak az események, és nem is telt el sok idő a tényleges megjelenésig.

Tervez-e folytatást a regénynek, és ha igen, milyen irányba vinné tovább a cselekményt? Vagy esetleg más regényen töri már a fejét?

Olyannyira töröm, hogy be is repedt! Ugyanis már el is kezdtem írni a következőt, melynek az ötlete még A jövő reménységei készítése alatt villant be, de tarsolyban tettem, hiszen akkor még az első sem volt kész, és azt sem tudtam, hogy sikerül-e majd kiadhatóra megírni! Sikerült! Megjelent és most nagyon boldog vagyok! Viszont rájöttem, hogy hiányzik az írás, ha nem csinálom. A következő regénynek már több és nagyon is fontos üzenete lesz. Más miliő, más szereplők, de ugyanaz a stílus és humorvilág. Azt egyenlőre még nem tudom, hogy A jövő reménységeinek lesz-e folytatása, mindenesetre még bőven van benne potenciál! Ha lesz rá igény, nem tartom lehetetlennek!