„Bevontam a gyerekeimet az írás folyamatába, ők voltak az első kritikusaim”

Tizenhét évig feküdt az íróasztalfiókban önéletrajzi története, amikor egy internetes hirdetésben látta, hogy egy kiadó elsőkönyves szerzők műveit is publikálja, onnantól fogva pedig napokon belül eldőlt: megjelenik a gyerekkoráról írt kötet – meséli Henn Edith, milyen könnyen el lehet jutni egy kézirattól a kézzel fogható könyvig. A Könyv Guru gondozásában megjelent Felhőtlen éveim című kötet szerzőjével arról is beszélgettünk, miért volt felhőtlenebb pár évtizede a gyerekkor, mint ma, milyen sajátos tud lenni az emlékezet működése, miért csak életének egy korszakát mesélte el, és hogyan tudott kis gyerekek mellett írni, az írással pedig nevelni is.

Igazi idilli erdélyi gyermekkor képei elevenednek meg a könyve lapjain: barátságok, családi kapcsolatok, felhőtlen nyarak, állattörténetek, gyerekcsínyek stb. Miért érezte úgy, hogy most van itt az ideje felidézni ezeket az eseményeket? És tényleg ennyire idilliek voltak ezek az évek, vagy csak a távolság és a humorral teli írásmód szépítette meg őket?

Valóban idilli gyermekkorom volt, ami meglátásom szerint több tényező együttes hatása miatt alakult így. Részint akkoriban még a társadalmi viszonyokra nem volt ennyire jellemző az atomizált állapot, mint manapság. Lévén, hogy a technológiai fejlettség a mai állapotokhoz képest babamamuszban közlekedett, hisz még vezetékes telefon és fekete-fehér televízió sem volt minden háztartásban, az emberek több minőségi időt töltöttek a természetben, és egymás társaságában. A gyermekek pedig mindenkit egyformán tiszteltek, legyen az szülő, rokon, szomszéd vagy tanár, mert egyrészt ezt láttuk a szüleinktől, másrészt erre tanítottak bennünket. Világháló nélkül, élő hálóban éltünk, a maga élettisztelet alapú rendszerében. Nem mirelitet ettünk, nem kész műanyag játékokkal játszottunk, hanem magunk és/vagy szüleink, nagyszüleink által fabrikáltakkal. Nekem még mindig megvan az anyai nagyapám által keszített kis sámlim, amit kifejezetten én kaptam. És még emlékszem arra az örömre, amit átéltem, ahogy lépésről lépésre megfigyelhettem a sámlim „születését” Táti kezei között. Tényleg idilli idők voltak, különösen a világra nyitott, mindig mindenre kíváncsi, a világot megérteni/tapasztalni vágyó természetem számára, mert az a közeg kimeríthetetlen számú kaland forrását nyújtotta, ráadásul biztonságos keretekkel. Hogy miért éreztem úgy, hogy ennek a könyvecskének most van itt az ideje? Mert mindenhol azt látom, hogy az életnek az az igazán édes íze, sajnos, mintha megkeseredett volna. Ma könnyen eljuthatunk a világ bármely pontjára, egy halom tárggyal körülvehetjük magunkat, ami persze nem baj, de valahogy ezek a tárgyak gyorsabban elavulnak, és ami számomra ennél is fontosabb, hogy személytelenek lettek. Tucattermékek. Nincs bennük semmi mélyebb tartalom. Nem fűződnek hozzájuk érzések. Ez pedig oda vezetett, hogy a mai gyerekekben, fiatalokban épp úgy jelen lévő, belső forrásból fakadó, az emberi természet részét képező kreativitás gyakran destruktív csatornákon keresztül nyilvánul meg. És ez baj. Mert szenvednek tőle. Ezen változtatni kell. A valódi élményeket, a nagy utazásokat, a családi-baráti meghitt beszélgetéseket, a természet felfedezését és tudatos átélését, az öleléseket, a potyogó könnyeket semmi mással nem lehet helyettesíteni.

Mik azok a legfőbb tanulságok, amiket a gyerekkorának történetei által át szeretne adni az olvasóknak?

Hogy merjünk élni. Merjünk tapasztalni. Legyünk kíváncsiak arra, hogy kik vagyunk, milyen az a világ, amely az otthonunk. És leginkább, hogy merjünk érezni. Szeretni. Hinni abban, hogy az élet szép. Élni jó.

A lányai mellett „minden gyakorló szülőnek” és „minden gyereknek” is ajánlja a könyvét. Hogyan képzeli el az ideális olvasóját? Az említetteken kívül kiknek szólhat még a kötet?

Bárkinek, kortól, nemtől, hovatartozástól függetlenül, aki szeretne kikapcsolódni bár egy rövid időre a mai rohanó, stresszel teli, zaklatott hétköznapok világából.

A Felhőtlen éveim stílusa egyszerre tűnik közvetlennek, élőbeszédszerűnek, illetve letisztultnak. Természetesen jött ez az elbeszélői forma, vagy hosszabban kellett csiszolgatni a mondatokat?

Én így beszélek, és így is írok. Ahogy fakadnak belőlem a gondolatok, úgy írom le azokat. Teljes lényem benne van, nem töröm a fejem azon, hogy mit írjak, vagy hogyan. Egyszerűen csak így születik. Mintha mesélném. Ilyenkor valami különös öröm jár át legbelül, visz magával a folyamat, mintha csak úgy áramlanék az egésszel. Mint a vitorlázó madarak az égbolton, vagy a folyó hátán úszó uszadékfa.

Évtizedekkel korábbi emlékek felidézése sokszor nem is olyan könnyű. Hogy érzi: könnyen vissza tudott emlékezni az egykori eseményekre, vagy kellett másokat is kérdezgetnie, esetleg segített a fantáziájával is egy-egy fehér folt kitöltésekor?

Mivel ezek a történetek valódi élmények, pontosan így éltem meg azokat, ma is elevenen élnek bennem. A szereplők lényegi sűrítménye is élethű, persze az én szemüvegen keresztül vizsgálva őket. Ahogy bennem élnek. Olyan az életem, mintha egy hatalmas könyvtárban élnék, melyben minden könyv központi figurája én vagyok. Ez gyakran nagyon vicces tud lenni.

Miért csak az általános iskolás évek élményeit gyűjtötte össze ebben a kötetben?

Olyan sok minden van, hogy valahogyan szakaszolni szerettem volna, hogy valamiféle rend azért legyen benne. És bár közel sem szerepel a könyvben minden gyerekkori történet – mert például még azzal sem dicsekedtem el, hogy a barátnőmmel úgy oldottuk meg, hogy játszani tudjunk, miközben vigyáznunk kellett a három éves hugára, hogy egy ölnyi édességgel kikötöttük egy fához, hogy ne kódorogjon el, ami miatt persze ismét szigorú és jogos volt a büntetés -, mégis ez az életemnek egy alapozó, meghatározó és egyszerre kerek része. Így indultam. A „miből lesz a cserebogár?” kérdésre adott válaszom. Egyfajta visszapillantás a mögöttem látható ösvényre. És mert tetszik, bátran invitálok másokat is erre, különösen a mai unatkozó gyerekeket, fiatalokat.

Hogy születtek a kötet művészi igényű illusztrációi?

Talán nem meglepő, hogy a lányaimat is ebben az említett szellemiségben „neveltem”. Azért idézőjelben, mert velük kapcsolatban sokkal inkább arra törekedtem mindig, hogy barátok/bizalmasok, szövetségesek legyünk, mint egy merev, szülő-gyermek, alá-fölé rendelt kapcsolatban. Sosem végeztem el helyettük egyetlen feladatot sem, de szívesen megmutattam, mit hogy érdemes. És ezen van a hangsúly. Hogy mit, hogyan érdemes. Nem mit hogyan „kell”, hanem szerintem hogy érdemes. Aztán hagytam, hogy tapasztaljanak. A saját bőrükön. Persze azért mindig ugrásra készen, ha segíteni kellene. És rengeteget tanultam tőlük én is így. Figyeltem a fejlődésüket, az érdeklődésük irányát, és lehetőséget biztosítottam arra, hogy kísérletezzenek, keressék, találják meg a sajátos kifejezési formáikat. Így aztán nálunk mindenki rendelkezik valami csak rá jellemző kreatív, alkotó területtel amiben boldog. Ez a repüléstől a zongorázáson át, a lovagláson, fotózáson, íráson, kézművességen, táncon, a tehetséges gurmén keresztül a rajzolásig, festegetésig skálán oszlik meg közöttünk. Amiben mindannyian egyformák vagyunk az, hogy nem szeretünk unatkozni. Amikor a kötet készült, eszembe jutott, hogy miért is ne kerülhetnének bele a Rékám rajzai. Látni kellett volna az arcát, amikor kértem a rajzait. Csak úgy ragyogott az örömtől. Meggyőződésem, hogy a gyermekek ma is sokkal inkább lehetőségekre vágynak, melyekben kiteljesedhetnek, tapasztalhatnak, mint kész termékekre, tárgyakra.

Milyen munkamódszerrel dolgozott? Mikor jutott ideje írni a hétköznapi tevékenységei mellett? Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie az írás során?

Ha leszámítjuk azt, hogy amikor írtam, már háromgyerekes anya voltam, negyedikkel a pocakomban, és lopnom kellett tőlük az írásra fordított időt, akkor semmi nehézséggel nem küzdöttem. Úgy hidaltam át a helyzetet, hogy bevontam őket a folyamatba. Elmondtam nekik, hogy anya most a saját gyerekkori sztorijait írja le, és ha hagynak dolgozni, akkor felolvasom nekik. Mondanom sem kell, hogy egymást csitítgatták, csak hallhassák, milyen gyerek voltam. Egy-egy ilyen felolvasás aztán hosszú, közös, vihorászós, vidám estét eredményezett nekünk. Ők voltak az első kritikusaim. Élvezték a történeteket, és gyakran hangzott el a szájukból, hogy „bezzeg neked milyen jó volt”. No és ezek a pillanatok voltak azok, amiket meg lehetett lovagolni, és arra ösztönözni őket, hogy csak bátran merjenek saját maguk lenni. Hogy merjenek csordaszellem nélkül önmaguk lenni.

Hogyan keresett kiadót, és milyen tapasztalatai voltak a kiadási folyamat során?

Pontosan tizenhét évig csücsült a kézirat fiókban. Valahogy nem adódott a kiadás lehetősége. Megírtam, jól esett minden pillanata, amit rááldoztam az időmből, de a kiadás praktikus oldala már nem ment olyan könnyen, így aztán nem is erőltettem. Vitt az élet tovább, gyűltek az újabb tapasztalatok, és meg is feledkeztem az egészről. Egészen az idei év elejéig, amikor a kezembe került, és megjelent bennem a vágy, hogy nagyon szeretném könyvként látni. Aztán a „kérjetek és megadatik” klasszikus esete állt elő. Egy este szembejött velem a világhálón egy hirdetés, miszerint elsőkönyves szerzőknek is lehetőséget nyújt egy kiadó. Ez az – gondoltam -, eljött az én időm. Azonnal el is küldtem a jelentkezésemet, majd még aznap este másik két kiadónak is, amelyek szintén kínálták ezt a lehetőséget. Mind a három visszajelzett, kérték a kéziratot, küldték a feltételeket. Nagyon gyorsan ment minden. Csak úgy pörögtek az események, én meg kiválasztottam az érzésem szerinti legszimpatikusabbat. És jól választottam. A könyvkiadás számomra eleddig teljesen vakfolt volt, fogalmam sem volt róla, hogy mi, miért, és miért pont úgy történik, ahogy, ami miatt sikerült is előadni az „elefánt a porcelánboltban” epizódot. Ez a második „szűlésem” volt a témában, mert először akko,r amikor megírtam, most meg a kiadásban való részvételemmel. Ennélfogva, mint egy anyatigris védtem az „újszülöttem” az „öltöztetés” során olyan frontokon, ahol nem is volt háború, csak az én tudatlanságomból fakakó belső konfliktusommal küzdöttem. És itt ragadom meg az alkalmat arra, hogy őszinte hálamat fejezzem ki az Ad Librum Kiadó teljes stábjának, amiért olyan szakértelemmel, megértéssel kezelték a néha gyerekes megnyilvánulásaimat. Profik, kedvesek, türelmesek, ezzel igazi élményt nyújtva a szerzőknek. Így aztán pillanatok alatt kezembe foghattam a kötetet, legnagyobb megelégedettségemre.

A kötet végén beígéri a folytatást. Az életének mekkora szakaszát fogja a következő kötet felölelni? És hogy áll vele? Mikorra várható?

Való igaz, hogy beígértem. Ráadásul tizenhét éve… A gimnazista évek történéseit, valamint a nagy betűs életbe való, meglehetősen rázósra sikerült belépésemet kellene megírni. Logikusan az következne kronológiai sorrendben. Ezen a ponton viszont mindig eszembe jut Szilágyi Domokos erdélyi költő Kényszerleszállás című verse. Valahogy én is úgy landoltam a felnőtt életbe, ahogy abban a versében írta ő. Hogy állok vele? Sehogy. De ez abszolút nem aggaszt, mert ha leülök írni, majd csak úgy árad belőlem ismét, és gyorsan elkészül, majdhogynem egy szusszra. Mikorra várható? Nos, igyekszem. Ennyit megígérhetek.

És tervezi egész élettörténetét apránként megírni?

Erre így még sosem gondoltam, de lehetséges, hogy az lesz belőle… Történet van bőven, tanulság is akad, írni szeretek, már kiadóm is van, és ha az olvasók is várják, akkor rajtam nem fog múlni.

A borítóképen a szerző és a kötet illusztátora, Nirsch Réka látható.