Hogyan lehet úgy feldolgozni az évtizedekkel ezelőtti sorkatonai szolgálat alatt kapott személyes leveleket, hogy az másoknak is érdekes, kortörténeti olvasmány legyen? Ez a kérdés foglalkoztatta Agócs Zsoltot, míg megszületett az ötlet, amely alapján megírta Határőrmundérban. 70-es évek a határvidéken című kötetét. A Személyes Történelem Kiadó gondozásában megjelent könyv szerzője arról is mesél, mi volt a legmeglepőbb az egykori levelekben, miért tartana ma is fontosnak a „férfivá válást” segítő taoasztalatot a fiatalok számára, milyen szempontok alapján szerkesztette a kötetet, és mi segített a több évtizeddel ezelőtti emlékei felfrissítésében.
Véletlenül talált rá a katonai, pontosabban határőrszolgálata idején kapott leveleire, és ezek „köré” írt könyvet. Hogyan jött az ötlet, hogy ezek a levelek „megérnek” egy könyvet, és miért döntött úgy, hogy egy kvázi ismeretterjesztő könyvet készít az egykori Határőrség világáról?
Ahogy megfogtam a leveleket, előbb csak egyet-egyet, majd folyamatosan mindegyiket elolvastam. Annyira magával ragadott az élmény, felelevenedtek a régi képek, emlékek, események, hogy legszívesebben válaszoltam volna a levelekre, ami képtelenség így közel ötven év után. A gondolataim napról napra e körül forogtak, próbáltam feldolgozni, értelmezni ezt az állapotot. Álmatlan éjszakákat okozott, sokat töprengtem, mit kezdhetek a levelekkel, esetleg magamnak lefűzve elteszem, vagy legépelem, és úgy archiválom. De a hozzájuk fűződő katonai események sorra megelevenedtek, egyre több élmény vált kerek történetté, helyek, helyszínek, társak éledtek fel bennem. Végül arra jutottam, hogy a kialakult fejezetek közé illesztek leveleket, így válik hitelesebbé, színesebbé az ötlet, akár mások számára is élvezetes, olvasmányos lehet. A bátyámtól, aki gyakorlott író, nyelvész, kértem tanácsot, érdemes-e foglalkozni ezzel ilyen formában. Ő jó ötletnek tartotta, sőt támogatta egyedi formaisága, valamint kortörténeti tartalma miatt is. Egy magas rangú katonatiszt barátomnak is kikértem a véleményét, aki, elolvasva a kéziratot, szintén javasolta könyv formájában megjelentetni.
Amikor átnézte az egykori levelezést, mi volt, ami a leginkább szembeszökő volt, vagy ami a legjobban meglepte? Volt esetleg olyan levél, amit a tartalma miatt ki kellett hagynia?
A legmeglepőbb a levelek valódisága, egyszerűsége, tartalma, formája volt, ami ma már régimódinak tartott dolog. Mennyivel kifejezőbbek voltak, le nem írt gondolatok voltak a leírtak mögött, érzések, amiket a levelező partnerek kiéreztek a tartalomból. A levél mint kapcsolattartó eszköz akkoriban többet jelentett, hiszen nem volt más lehetőség. Közel kettőszáz levelet kaptam és csak harmincötöt helyeztem el a könyvben, jellemzően azokat, amelyek valamelyest illeszkedtek a fejezetekhez, megerősítve azok tartalmát.
Azzal, hogy zenekarban játszhatott, bizonyos szempontból kivételezett helyzetben volt a sorkatonák között. Hogyan élte meg ezt a szituációt? Mennyire tudott élni ezzel a különleges lehetőséggel?
Természetesen voltak nézeteltérések, irigykedések emiatt, pedig az is olyan szolgálat volt, mint bármi más. Hétköznap ugyanolyan gépkocsivezető voltam, mint akármelyik katonatársam, csak hétvégén kellett fellépnünk. Zenekarban csak zenészek játszhattak, és aki nem zenész volt, annak nem volt oka nehezményezni ezt. Mindamellett a zenekari kisbuszt is vezettem, ami a heti egyéb feladatok mellett nem kis terhet jelentett, míg mások ezalatt pihenhettek, kimehettek a városba szórakozni. Mi leginkább szombaton és vasárnap is hajnalig játszottunk. Volt, hogy az egyik leghangosabb irigyemet kikértem gépkocsivezető helyettesemnek, aki már az első este nem bírt ébren maradni, így nekem kellett mégis vezetnem helyette. Soha többet nem említette, hogy „De jó nektek!”, ezek után nem is akart velünk jönni.
Mennyire jellemző Önre, hogy katonatörténeteivel szórakoztatja a környezetét? Szokott erről a korszakáról mesél a gyerekeknek, unokáknak? És vannak esetleg egykori katona barátai, akikkel összejár ma is?
Fiatalabb koromban sokat beszélgettünk az élményeinkről, akkoriban természetes dolognak számított, hogy katonák is voltunk. Az emberek a nehéz időkről mindig szívesen emlékeznek meg. Ma már távoliak az emlékek. Egyre ritkábban beszélünk róla. Más lett a megítélése a kornak, a sorkatonaságnak, húsz éve szerelt le az utolsó sorkatona. Okafogyottá vált a Határőrség is az akkori politikai környezetben, bár mára egész más szempontok miatt, más formában és tartalommal vált újra aktuálissá, de már nem igényel sorkatonákat sem.
Férfiasan bevallotta a könyvében, hogy nem minden részletre emlékszik már a katonaidőből. Mi segített, hogy felidézze az emlékeket? A levelek, esetleg korabeli naplója vagy a barátai?
A levelek napi olvasása folyamatosan újabb és újabb részleteket elevenített fel bennem. Eleinte csapongva, majd egyre pontosabban, aprólékosabban, időrendben jöttek elő az emlékek. Korabeli naplóm nem volt. Egy ideig csak lejegyeztem, ami eszembe jutott, majd ezeket rendszereztem, kiegészítettem. Sajnos egy idő után nem tartottuk a kapcsolatot a régi bajtársakkal, újabban a közösségi média teremtett némi segítséget megtalálni egymást, de nem sok sikerrel jártam.
És milyen, esetleges egyéb nehézségei voltak a könyve megírásakor? Hogyan lendült át rajtuk?
Nem éreztem nehézséget az íráskor. Érdekes módon gördülékenyen, folyamatosan tudtam írni, ami engem is meglepett. Általában az álmatlan éjszakákon fejben megszületett a keret, a váz, a hozzá tartozó részletek, érdekességek, és mire nappal hozzáfogtam, már kész volt a fejezet. Hagytam magamnak időt, naponta csak két-három fejezetet jegyeztem le, gyakran visszalapoztam, újraolvastam a már meglévőket, szükség szerint javítottam, kiegészítettem, színesítettem.
Meglehetős tisztelettel ír a katonaságnál töltött idejéről, az elöljáróiról (ha nem is mindenkiről), egyáltalán a korabeli Határőrségről. Sokaknak, különösen az 1980-as években (már csak egy vagy másfél évet) katonáskodó fiataloknak más emlékeik vannak a seregről, felesleges időtöltésnek tartották, céltalan és megalázó szívatásnak élték meg a „fegyelmezések” egy részét, operettkatonaságnak tartották az elavult eszközökkel különösebb ütőképességre nem alkalmas szervezetet. Mit tud mondani, ha olyanokkal beszélget a sorkatonai szolgálatról, akik másként élték meg ezt az időszakot?
Mivel nem volt két egyforma katonai szolgálat, sem időben, sem térben, sem állományban, így az átélt élmények alapján eltérőek a vélemények is. Voltak könnyebb, kevésbé szigorú és voltak kifejezetten barátságtalan, sokszor kellemetlen, igen szigorú fegyelmet követelő szolgálati helyek. Megfigyelhető, hogy a nehezebb körülményekről megértőbb, együttérzőbb, míg az enyhébb, lazább elvárások az elutasítóbb, ellenszenves következtetések, vélemények alakulnak ki.
A férfivá válás egyik lépcsőfokának tartotta annak idején a sorkatonai szolgálatot. Hogyan tudna emellett érvelni a mai fiataloknak? Jó ötlet lenne-e (és ha igen, miért) visszaállítani valamilyen formában a sorkatonai szolgálatot, amiről a közelmúltban politikai viták is folytak?
Évszázadokon át tisztelet övezte a katonákat, a katonaságot. Az utóbbi időben változott ez a nézet. Pedig régebben a felnőtté válás, a férfivá érés kapuja volt a katonaság, népiesen szólva „ember lett a gyerekből”, nagyobb köztisztelet övezte azt, aki letöltötte a katonaidejét. Ma ennek nincs megfelelője, nincs egy vízválasztója a felnőtté válásnak, tisztelet a kivételnek, sok fiatal gyakran negyvenévesen is gyerekként viselkedik. Van, amit a család nem tud helyettesíteni, és éppen a család az, ami ebben a folyamatban nem segítheti a fiatalt. Vannak példa értékű országok, ahol komoly szellemi és fizikai tartalommal működtetnek sorkatonasághoz hasonló intézményt, úgy, hogy minimális a fiatalok ellenkezése. Persze országonként változik az elképzelés. Nálunk sokat változtak a körülmények, így nemzetközi elvárásoknak megfelelő nagyobb felkészültségű hivatásos katonai rendszer van, ami nem teszi szükségszerűvé visszaállítani a sorkatonaságot.
Név szerint is megemlít sokakat egykori katonatársai közül. Kért tőlük engedélyt ehhez, esetleg elolvastatta velük a visszaemlékezéseit megjelenés előtt?
Akikkel tudtam, beszéltem erről, örömmel értesültek a tervemről, hozzájárultak a „szereplésükhöz”. Sajnos sokan már nincsenek köztünk.
Mi az, amit a könyve legfontosabb „üzenetének”, tanulságának tart? Miért érdemes elolvasnia egy mai huszonévesnek?
Talán legfontosabb, hogy legyen elképzelésük arról, hogy voltak nemrég más körülmények is, amikor nem volt telefon sem, nemhogy mobil telefon vagy internet. Hogy jobban értékeljék, amijük van, amit ma kapnak, tiszteljék a múltat, a helyén értékeljék.
Lesz esetleg folytatása a Határőrmundérban kötetnek? Vagy kedvet kapott élete más korszakának a felelevenítéséhez?
Életem egy rövid, változatos, színes két éves részlete a Határőrmundérban története. A civil életben történt folytatás sem volt másként. Ihletet kaptam a megírásához, bár még meglehetősen kezdetleges állapotban van egy újabb önéletrajzi ihletésű könyv, nagyon képlékeny az ötlet is. Talán a közeljövőben megvalósul, de nem merem biztosra mondani.
