Egészen új alapokra kell helyezni a magyar utánpótlás-nevelést, mert az edzésmennyiség és a terhelés nem garancia a sikerre, sokkal komplexebben kell megérteni és motiválni a mai felnövekvő generációkat – hangsúlyozza Mihók Attila vízilabdaedző, fejlesztési szakember, a hazai női utánpótlásképzés egyik meghatározó alakja. Új könyve, az Ad Librum Kiadónál megjelent M-MODEL – Az elit teljesítmény keretrendszere című kötet hasznos sorvezető edzőknek, sportvezetőknek és szülőknek is a szemléletváltáshoz. Az interjúban arról is beszél, milyen külföldi minták és saját tapasztalatok alapján állította össze a fejlesztési keretrendszerét, mennyiben kellene megváltoztatni az élsporttal kapcsolatos társadalmi elvárásokat és tévképzeteket, hogy egészségesebb közegben fejlődhessenek a fiatal tehetségek, és miért mások a mai fiatalok, mint a korábbi korosztályok.
Sikeres edzőként, sportvezetőként és utánpótlás-nevelőként miért érezte épp most szükségét, hogy könyvet adjon ki egy fejlesztési keretrendszerről?
Azért, mert úgy érzem, hogy a magyar utánpótlássport egy fontos határponthoz érkezett. Sokáig azt hittük, hogy a sikeres utánpótlás-nevelés elsősorban a még több edzés, a még több verseny és a minél korábbi eredményesség kérdése. Ma már egyre világosabban látszik, hogy ez önmagában nemcsak kevés, hanem bizonyos esetekben kifejezetten káros is lehet. Az elmúlt években a sport rengeteg tehetséges gyereket veszített el túl korán — sérülések, kiégés, mentális túlterhelés vagy egyszerű motivációvesztés miatt. Közben a világ legsikeresebb sportnemzetei egyre inkább a hosszú távú, életkorhoz és fejlődési szakaszokhoz igazított, komplex fejlesztési rendszerek felé mozdultak el. Az M-MODEL megírásának egyik legfontosabb célja az volt, hogy rendszerbe foglaljam mindazt, amit edzőként, sportvezetőként és utánpótlás-nevelőként az elmúlt évtizedekben szereztem, valamint azokat a modern nemzetközi szemléleteket, amelyek ma már meghatározzák a sikeres sportképzés irányait.
Mi a probléma azzal a szemlélettel, hogy a fiatal sportolók a nagyobb terheléstől, a kemény munkától és az éles versenyhelyzetektől lesznek jobbak?
A probléma nem a kemény munkával van. A sportban nincs fejlődés munka nélkül. A baj akkor kezdődik, amikor a keménység öncéllá válik, és közben elfelejtjük, hogy egy gyerek nem mini felnőtt. Egy fiatal sportoló fejlődése nem pusztán fizikai folyamat. Biológiai, idegrendszeri, hormonális, érzelmi és szociális tényezők egyszerre alakítják. Ezért önmagában az edzésmennyiség vagy a terhelés nagysága nem garancia a fejlődésre. A valódi kérdés mindig az, hogy az adott életkorban, adott érési állapotban és adott mentális terhelhetőség mellett mi az optimális inger.
A túl korai, túl nagy vagy rosszul időzített terhelés sok esetben nem előnyt jelent, hanem sérüléshez, kiégéshez, motivációvesztéshez vagy akár hibás technikai beidegződésekhez vezethet.
Ma már azt is látni kell, hogy a korai eredményesség gyakran elfedi a strukturális problémákat. Egy fizikailag korábban érő gyerek könnyen lehet domináns 13-14 évesen, miközben hosszú távon nem biztos, hogy ő lesz a legsikeresebb felnőtt sportoló. Ezért gondolom azt, hogy a mai edző szerepe sokkal összetettebb lett. Már nem elég jó gyakorlatokat összeállítani vagy kemény edzéseket tartani. A modern edzőnek fejlődési környezetet kell teremtenie. Egyszerre kell pedagógusnak, vezetőnek, kommunikátornak, motivátornak és rendszerben gondolkodó szakembernek lennie.
Azt írja, ma már az edzők számára nem a másik klub a fő rivális, hanem a képernyő. Hogyan változtak meg a gyerekek?
A mai gyerekek teljesen más inger-környezetben nőnek fel, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Azonnali visszajelzésekhez, gyors vizuális ingerekhez, rövid figyelmi ciklusokhoz és folyamatos digitális jelenléthez szoktak. A videojátékok világában nincs érthetetlen játékvezetői ítélet, nincs honapokig tartó várakozás a pozitív visszajelzésre, nincs monoton ismétlés vagy bizonytalanság. Ha valami nem sikerül, újra lehet kezdeni azonnal. A digitális tér folyamatos jutalmazási rendszert működtet.
A sport ezzel szemben lassú műfaj. Ismétlésből, türelemből, hibázásból, frusztrációból és hosszú távú munkából épül fel. A képernyő azonnali örömöt és sikerélményt ad. A sport viszont csak akkor tud valódi alternatíva lenni, ha az edző olyan közeget teremt, ahol a gyerek érzi, hogy bíznak benne, fejlődik, tartozik valahová, számít, és nem kizárólag az eredményei alapján értékelik. Szerintem a modern edzői attitűd alapja ma már a kapcsolat. Ez nem engedékenységet jelent, hanem megértést és tudatos vezetést. A mai gyerekeket hosszú távon nem lehet pusztán félelemmel, megszégyenítéssel vagy tekintéllyel motiválni. Követelni természetesen kell. De a követelés csak akkor működik, ha közben biztonságot, fejlődési irányt, figyelmet és értelmet is adunk a gyerekeknek.
Miben kellene változtatni a társadalmi szemléleten, hogy kiegyensúlyozottabb sportolókat nevelhessen a szakma?
Magyarországon rendkívül erős az eredményközpontú sportkultúra. Ennek természetesen vannak fantasztikus hagyományai és sikerei, ugyanakkor van egy árnyoldala is: sokszor kizárólag a győzelmet tekintjük valódi sikernek, miközben minden más könnyen kudarcként vagy csalódásként jelenik meg. Ez a szemlélet óriási nyomást helyez a sportolókra, az edzőkre, és sajnos egyre korábban már az utánpótláskorú gyerekekre is. Pedig egy fiatal sportoló fejlődése nem kizárólag az aktuális eredményekben mérhető. Az is óriási érték, ha valaki a sport által egészségesebb, kitartóbb, fegyelmezettebb, mentálisan stabilabb emberré válik.
Az utánpótlásban különösen veszélyes, ha túl korán abszolút mércévé tesszük a győzelmet. Ilyenkor a gyerek nem fejlődési folyamatként éli meg a sportot, hanem állandó bizonyítási kényszerként. Ez hosszú távon könnyen szorongáshoz, kiégéshez vagy motivációvesztéshez vezethet. Szerintem ezen a gondolkodásmódon kellene változtatni. A győzelem fontos része a sportnak, de nem lehet az egyetlen értékmérő. A valódi cél a hosszú távon fejlődő, mentálisan stabil, önazonos sportoló nevelése.
A sport valódi értéke ugyanis maga a fejlődési folyamat.
Ha ezt társadalmi szinten jobban megértjük, akkor talán a rendszerből is eltűnhetne az a hatalmas feszültség, amely ma sokszor már gyerekkorban ránehezedik a vezetőkre, edzőkre, sportolókra. Ugyanakkor őszintén azt gondolom, hogy amíg az utánpótlássport finanszírozási rendszere jelentős részben a korai eredményességhez kötődik, addig nagyon nehéz valódi szemléletváltást elérni. Amíg a rendszer rövid távú sikerekre kényszerít, addig sok szereplő számára a hosszú távú fejlesztés háttérbe fog szorulni.
Mit kellene megérteniük a szülőknek a modern utánpótlás-nevelésből?
A szülő szerepe ma sokkal nagyobb annál, mint hogy elviszi a gyereket edzésre, kifizeti a tagdíjat és ott ül a lelátón. Egy gyerek fejlődése négy lábon áll: edző, szülő, iskola és a saját belső motivációja. Ha ebből bármelyik sérül, az egész rendszer instabillá válik. Szerintem a szülőknek elsősorban azt kellene megérteniük, hogy az utánpótlássportban nem a pillanatnyi eredmény a legfontosabb. Nem az a döntő kérdés, hogy ki nyer bajnokságot 13, 14 vagy 15 évesen, hanem az, hogy a gyerek hosszú távon motivált, egészséges és fejlődőképes maradjon. Nagyon fontos lenne, hogy a gyerek örömmel menjen edzésre, és ugyanazzal a pozitív kötődéssel jöjjön haza is. Ebben a szülő szerepe elsősorban a biztonságos háttér megteremtése.
A szülő ne kizárólag az eredmény alapján értékeljen. Ne a meccs utáni elemző vagy másodedző szerepébe kerüljön. A sport fejlődési folyamat, ahol nem várható azonnali eredmény minden befektetett óráért. Talán a legfontosabb kérdés sem az, hogy „nyertünk-e?”, hanem az, hogy „milyen élmény volt?”, „mit tanultunk ma?”. Sokszor azt látom, hogy a gyerekekre nemcsak a rendszer, hanem a szülői oldal is óriási nyomást helyez. Pedig a hosszú távú fejlődéshez biztonságra, türelemre és stabil érzelmi háttérre van szükség. Erről sokkal többet kellene beszélnünk.
A saját edzői pályáján mikor jött el az a pillanat, amikor felismerte, más szemléletre van szükség?
Ez inkább egy hosszú folyamat volt, mint egyetlen konkrét pillanat. Edzőként én is abból a sportkultúrából jövök, ahol az eredmény, a fegyelem, a terhelés és a győzelem kiemelten fontos értékek voltak. Ezeket ma sem tagadom meg, és nem is gondolom, hogy önmagukban rosszak lennének. Ugyanakkor az évek során egyre inkább azt láttam, hogy a gyerekek nem feltétlenül attól fejlődnek a legjobban, amit mi edzőként megszoktunk, vagy automatikusan helyesnek gondoltunk. Nagyon fontos felismerés volt számomra, hogy azok közül a hibák közül, amelyekről ma beszélek, sokat én magam is elkövettem. Nem rossz szándékból, hanem a hozott minták, a győzelmi kényszer és a rendszerből fakadó elvárások miatt.
A változás ott kezdődött, amikor már nemcsak azt figyeltem, hogy ki teljesít aktuálisan jól, hanem azt is, hogy hosszú távon ki marad motivált, ki mennyire sérülékeny, ki ég ki, és ki veszti el azt az örömöt, amiért eredetileg megszerette a sportot.
És őszintén: mire ezeket igazán elkezdtem megérteni, addigra már sok tehetséget veszítettünk el. Ebben a saját családi tapasztalataim is nagyon nagy hatással voltak rám. A Waldorf-pedagógián keresztül közelről láttam, hogy a gyerekfejlődésnek létezhet egy egészen más logikája is. Nem az állandó összehasonlításra, külső nyomásra és folyamatos kontrollra épül, hanem a belső motivációra, a türelemre, az életkori sajátosságok tiszteletére és a fejlődési ritmus elfogadására. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: ha az oktatásban lehet másképp gondolkodni a gyerekek fejlődéséről, akkor miért ne lehetne ugyanezt megtenni a sportban is?
Mi az a legfontosabb gondolat, amit saját edzői tapasztalatából tett hozzá a külföldi mintákhoz?
A nemzetközi modellek — például az LTAD, a DMSP vagy a Youth Physical Development szemlélete — rendkívül fontos alapokat adtak számomra. Ezek a rendszerek nagyon pontosan mutatják meg, hogy a hosszú távú sportolófejlesztésnek milyen biológiai, pedagógiai és terhelésélettani törvényszerűségei vannak. Ugyanakkor az én tapasztalatom az, hogy önmagában egyetlen modell sem működik jól, ha nem illeszkedik az adott ország sportkultúrájához, nem reflektál a finanszírozási rendszer visszáságaira, valamint nincs összhangban a mindennapi edzői valósággal. Az M-MODEL egyik legfontosabb hozzáadott értéke az, hogy megpróbálja ezeket a nemzetközi elméleteket egy valóban működő, gyakorlati nyelvre lefordítani — napi edzésmunkára, heti terhelési logikára, éves periodizációra és akár teljes rendszerszintű működésre is.
A modell egyik kulcsgondolata például a formális és az informális rendszer különválasztása. A formális rendszer maga az edzés: a terhelés, a taktika, a periodizáció és a fizikai fejlesztés. Az informális rendszer viszont az a pszichológiai és kulturális közeg, amelyben a gyerek hibázhat, kommunikál, megéli a nyomást, vagy éppen elveszíti a motivációját. Meggyőződésem, hogy hosszú távon sokszor nem a gyakorlatanyag dönti el egy sportoló pályáját, hanem az a környezet, amelyben fejlődik. Ehhez kapcsolódik a neuroendokrin kontroll szerepe is, amely szerintem ma még erősen alulértékelt terület az utánpótlássportban. A gyerekek fejlődését nem lehet pusztán fizikai terhelésként kezelni. Az alvás, a stressz, az érzelmi állapot, az iskolai terhelés vagy a regeneráció ugyanúgy része a teljesítménynek és az adaptációnak. Ezért próbál az M-MODEL olyan kontrollrendszereket is beépíteni — például HRV-, RPE- és biológiaiérettség-monitoringot —, amelyek segítenek valós képet kapni arról, hogy a sportoló hogyan reagál a terhelésre.
Szintén fontos elem a korosztályos multidiszciplináris fejlesztési rendszer, amely nemcsak azt mondja meg, hogy egy adott életkorban mit kell fejleszteni, hanem azt is, hogy milyen arányban, milyen prioritással és milyen idegrendszeri vagy pszichológiai háttér figyelembevételével érdemes ezt tenni. A legtöbb rendszer ma még mindig túl korán specializál, és túl hamar próbál felnőttlogikát ráerőltetni a gyereksportra. Számomra az M-MODEL nem egyszerűen edzésmódszertani kérdés, hanem egy komplex, rendszerszintű fejlesztési szemlélet. Talán ez az a legfontosabb hozzáadott érték, amit a saját edzői tapasztalataimból a nemzetközi minták mellé kiegészítésként hozzá tudtam tenni.
Csak vízilabdára vonatkozik az M-MODEL, vagy más sportágakban is használható?
Az M-MODEL nem vízilabda-specifikus rendszer, még akkor sem, ha az én tapasztalataim, következtetéseim jelentős része a vízilabdából érkezik. A modell alapja ugyanis nem egy sportági technika vagy taktikai rendszer, hanem a gyerek és a sportoló fejlődésének logikája. Éppen ezért az M-MODEL alapelvei más sportágakban is alkalmazhatók lehetnek — csapatsportokban, egyéni sportágakban, állóképességi vagy akár technikai és küzdősportokban is.
Természetesen minden sportágnak megvannak a saját terhelési, technikai és versenyeztetési sajátosságai. Egy tornász, egy evezős, egy atléta vagy egy vízilabdázó napi munkája teljesen más lehet. De a legfontosabb kérdések valójában mindenhol ugyanazok: mikor, mit, mennyit és milyen céllal adagolunk a sportolónak. Az életkori sajátosságok figyelembevétele, a biológiai érés tisztelete, a terhelés és regeneráció egyensúlya, a döntéshozatali képességek fejlesztése, a mentális stabilitás vagy a hosszú távú fejlesztési szemlélet nem sportágspecifikus kérdések, hanem általános emberi fejlesztési alapelvek. Ezért gondolom azt, hogy az M-MODEL nemcsak egy sportági rendszer lehet, hanem egy szélesebben értelmezhető utánpótlás-fejlesztési gondolkodási keretrendszer is.
Van-e, ahol már gyakorlati szinten használják Magyarországon az M-MODEL-t?
Az M-MODEL gondolkodásmódja több területen is megjelent már a munkámban. A Dunaújvárosi női vízilabda-képzésben, az utánpótlás-válogatottaknál, valamint az MVLSZ THG bajnoki rendszerének szakmai szemléletében is alkalmaztunk olyan elemeket, amelyek ebbe az irányba mutatnak: terheléskontroll, mentális és kognitív modulok, életkori sajátosságokra épített edzésfelépítés, illetve a technikai és taktikai fejlesztés integrált kezelése.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az M-MODEL nem egy egyik napról a másikra bevezethető „csomag”. Nem arról szól, hogy hétfőtől mindenki teljesen más edzéseket tartson, mint korábban. Ez sokkal inkább egy fokozatos szemléletváltás. Egy hosszú tanulási és kulturális folyamat. Először az edzői gondolkodásnak kell változnia. Ezt követi az edzésstruktúra, majd a versenyeztetési logika, a szülői kommunikáció és végül maga a teljes klubkultúra. Hosszú távon pedig mindez csak akkor tud valódi hatást gyakorolni, ha nemzeti stratégiai szinten is megjelenik a gyermekközpontú, hosszú távú sportolófejlesztési szemlélet.
Az eredmény természetesen nem az, hogy jövő héten több góllal nyerünk egy utánpótlás-mérkőzésen. A valódi siker az, ha évekkel később több sportoló marad a rendszerben, kevesebb sérüléssel, stabilabb mentális állapottal, pozitív motivációval és magasabb szintű felnőtt teljesítménnyel.
Milyen fogadtatásra számít a szakma részéről? Nem tart attól, hogy sokan nem akarnak változtatni?
A változás minden területen lassú folyamat. Minden rendszer védi a saját megszokásait, működési logikáját és szakmai pozícióit. Sok edző rendkívül értékes munkát végez, ezért teljesen érthető, ha nehezen fogadja azt az üzenetet, hogy bizonyos dolgokon változtatni kell. Én azonban nem azt mondom, hogy mindent ki kell dobni, amit eddig csináltunk. Az M-MODEL nem a múlt tagadása. Sokkal inkább egy továbbfejlesztési kísérlet. Azt próbálja mondani: ami működik, azt tartsuk meg, de egészítsük ki azzal a tudással, amit ma már a gyerekek fejlődéséről, az idegrendszerről, a motivációról, a regenerációról, a mentális terhelésről és a hosszú távú sportolói pályáról tudunk. Ráadásul ma már nem fordíthatjuk el a fejünket a nemzetközi példák láttán sem. A legdinamikusabban fejlődő sportnemzetek közül több ország — például Hollandia, USA vagy Norvégia — már évekkel ezelőtt rendszerszinten kezdte el beépíteni a gyermekvédelmi, hosszú távú fejlesztési és sportolóvédelmi szemléletet az utánpótlásképzésbe. És közben nem romlottak le a felnőtt eredményeik — éppen ellenkezőleg.
Szerintem nagyon fontos megérteni: ez a modell nem elvesz az edzőktől, hanem segíteni próbál nekik. Nem kevésbé felkészült sportolókat akarunk nevelni, hanem olyanokat, akik hosszabb távon is fejlődőképesek, mentálisan stabilak és fenntartható módon terhelhetők. A magyar sporttudomány egyébként rendkívül magas szintű szakemberekkel rendelkezik. A probléma inkább az, hogy a modern tudományos és pedagógiai gondolkodás sok esetben még nem épült be a mindennapi edzői gyakorlatba. Erre mondtam azt korábban, hogy a mai magyar utánpótlássport sokszor egyéni túlélési stratégiák sorozataként működik. És hosszú távon ez szerintem nem fenntartható.
Mennyi időt vett igénybe a könyv összeállítása, és mi volt a legnehezebb része?
A könyv mögött valójában nemcsak az írás időszaka áll, hanem több évtized edzői tapasztalata, és folyamatos szakmai önkritika is. Érdekes módon azonban a folyamat nem is klasszikus könyvírással kezdődött. Először azt a képzési szisztémát próbáltam rendszerszinten megfogalmazni és egyfajta „algoritmussá” fejleszteni, amelyet az elmúlt években a saját munkám során alkalmaztam. Ennek a rendszernek lett később a neve: M-MODEL. Maga a könyv tulajdonképpen ennek a modellnek a szakmai, emberi és tudományos hátterét próbálja közérthetően bemutatni. A teljes folyamat körülbelül egy évet vett igénybe, de ebben nemcsak az írás szerepelt, hanem a nemzetközi szakirodalom rendszerezése, különböző sporttudományi modellek összevetése, valamint annak végiggondolása is, hogyan lehet ezeket valóban működő gyakorlati rendszerré alakítani az M-MODEL-en belül.
Talán a legnehezebb feladat az volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt a tudományos megalapozottság és a gyakorlati érthetőség között. Nem egy klasszikus tudományos szakkönyvet szerettem volna írni, hanem egy olyan anyagot, amelyet egy edző, sportvezető vagy akár egy szülő is tud értelmezni, miközben a szakmai mélység sem vész el. Nehéz feladat volt az is, hogy az elméleti modelleket valódi napi gyakorlatra fordítsam le mikro-, mezo- és makroszinten. Vagyis ne csak elvek jelenjenek meg a könyvben, hanem konkrét rendszerszintű gondolkodás a terhelésről, regenerációról, neuroendokrin kontrollról, életkori sajátosságokról vagy akár a formális és informális fejlesztési környezet különválasztásáról is.
A könyv nem kritizálni akarja a rendszert. Én magam is ennek a közegnek a része voltam és vagyok.
A könyvben szereplő problémák jelentős részével edzőként én magam is találkoztam, sőt sok hibát én magam is többször elkövettem a pályafutásom során. Az M-MODEL egy felelősségvállalási és opcionális változtatási kísérlet.
Hogyan tovább? Lesz folytatása az M-MODEL-nek?
Igen. Számomra az M-MODEL egyáltalán nem egy befejezett téma, hanem egy hosszabb szakmai folyamat kezdete. Maga a könyv tulajdonképpen egy keretrendszer alapjainak lefektetése volt, de a valódi cél az, hogy ez a gondolkodás a gyakorlati megvalósítás szintjén is egyre könnyebben alkalmazhatóvá váljon. A következő lépések között fontosnak tartom, hogy az M-MODEL ne csak elméleti háttéranyag maradjon, hanem konkrét, a mindennapi gyakorlatban is alkalmazható szakmai eszközzé fejlődjön: edzőképzési anyaggá, klubszintű fejlesztési programokká, utánpótlás-stratégiákká, valamint szülői edukációs rendszerekké.
Szerintem a modern sportban egyre kevésbé elég általános elvekről beszélni. Talán ez a mai sporttudomány egyik legnagyobb problémája is. Az edzőknek érthető, működő és adaptálható rendszerekre van szükségük. Rendkívül fontosnak tartom a szülők szerepét is. Az egyik legnagyobb problémának azt látom, hogy sokszor az edzők, a vezetők és a szülők teljesen eltérő fejlődési logika mentén gondolkodnak. Ez klubonként, illetve szakszövetségenként is nagyon különböző lehet. Márpedig valódi kultúraváltás csak akkor történhet, ha a sportoló körüli teljes környezet ugyanazokat az alapelveket valja és támogatja. Véleményem szerint ez a valódi nemzeti sportkultúra alapja.
Ezért szeretnék egy közérthetőbb, kifejezetten szülőknek szóló változatot is készíteni. A következő nagy lépés ugyanakkor az, hogy az M-MODEL nemzetközi közegben is használható formát kapjon. Jelenleg ugyanis a könyv erősen kapcsolódik a magyar sportkultúrához és a hazai rendszerszintű problémákhoz. A célom az, hogy ezt a tartalmat egy nemzetközileg is értelmezhető szakmai anyaggá dolgozzam át, és angol nyelven is megjelentessem. Úgy érzem, hogy azok a kérdések, amelyekről a könyv szól — a korai specializáció, a túlterhelés, a mentális nyomás, a neuroendokrin kontroll, a hosszú távú fejlesztés vagy a sportolói megtartás problémája — nemcsak magyar, hanem nemzetközi kihívások is. A legfontosabb azonban továbbra is az, hogy az M-MODEL ne egy újabb könyv legyen a polcon, hanem hogy elinduljon egy valódi szakmai párbeszéd — akár vita is — arról, milyen utánpótlássportot szeretnénk a következő generációk számára.
