Amikor egy író kiválasztja és megalkotja regényének szereplőit, kétféle hibát követhet el: egyrészt „beleírja” egy az egyben egy (vagy több) ismerősét a történetbe, vagy pedig teljesen a fantáziájára hagyatkozik, és megpróbál kitalálni néhány „érdekes figurát”. Ezekből ritkán születnek igazán emlékezetes karakterek. Érdemes ezért megnézni, hogyan dolgoztak a híres elődök, vagyis milyen módszerekkel alkották meg a szerplőiket a nagy írók. A legfontosabb tanulság, hogy sokan közül elsősorban abból indultak ki, amit már láttak. De nem egyszerűen embereket figyeltek, hanem megtanulták észrevenni azt a néhány apró, különös részletet, amely mögött egy egész személyiség sejlik fel. Nézzünk néhány klasszikus példát arra, milyen típusú megfigyelésekből lehet izgalmas, eredeti karaktereket felépíteni!
Balzac: lépj be az idegen életébe!
Honoré de Balzac szinte írói laboratóriumnak tekintette Párizs utcáit. Egyik híres, rövidebb elbeszélésében, a Facino Cane címűben azt írja le, hogyan figyelte az embereket: a külsejük, a mozdulataik és a beszédük alapján próbált „belépni” az életükbe. Egy alkalommal egy munkást és a feleségét követte este az utcán, mert hallani akarta, miről beszélnek. De nem egyszerűen adatokat gyűjtött róluk: elképzelte, milyen életet élnek, milyen gondokkal küzdenek, mi történhetett velük. Balzac számára az igazi megfigyelés tehát nem az volt, hogy „látok egy kopott ruhájú férfit”, hanem azt próbálta felderíteni, de legalábbis elképzelni, hogy vajon milyen élet vezetett ehhez a kopott kabáthoz? Tőle azt tanulhatjuk meg, hogy ne csak azt nézzük, milyen a külseje valakinek, hanem próbáljuk elképzelni, hogyan lett ilyenné. Balzac Emberi színjátékának figurái azért hatnak gyakran valóságosnak, mert a külső jegyek mögött felsejlik az adott személy társadalmi helyzete, múltja, vágyai, sérelmei.
Tolsztoj: figyeld azt, amit a test elárul!
Vannak, akik nem annyira emberek egész életét próbálták megfejteni, hanem inkább az apró testi jelekre figyeltek. Mint például Lev Tolsztoj, akinek különleges érzéke volt ahhoz, hogyan árulja el az ember teste azt, amit szavakkal nem akar vagy nem tud kimondani. A Háború és béke egyik legszebb példája az öreg Bolkonszkij herceg búcsúja fiától. A mogorva apa szokásos keménységével csak odaveti neki, hogy menjen már, mintha egyáltalán nem érdekelné az eltávozása. De amikor a fiú eltávolodik, az öreg herceg arcának alsó része megrándul. Tolsztoj nem magyarázza el, hogy „valójában mennyire szerette a fiát”, csupán egy akaratlan testi reakcióval mutatja meg az elrejtett érzelmet. Ebből annyit mindenképpen érdemes megtanulnunk: ne nevezzük nevén minden esetben a szereplőnk érzelmeit. Figyeljük meg inkább, hogyan változik meg a hangja, mit csinál a keze, hogyan ül, hová néz – különösen akkor, amikor éppen az ellenkezőjét próbálja mutatni annak, amit valójában érez.
Csehov: gyűjts furcsaságokat!
Tolsztojjal ellentétben Anton Csehov arra tanít minket, hogyan lehet egyetlen furcsa viselkedésből vagy ellentmondásból egész karaktert kibontani. Orvosként rengeteg különböző társadalmi helyzetű emberrel találkozott, és az emberi viselkedést szinte klinikai kíváncsisággal figyelte. Volt egy kis jegyzetfüzete, ami tele van félmondatokkal, embertípusokkal, különös szokásokkal és lehetséges történetekkel. Az apró megfigyelések között szerepelt például ilyen is: „minden vörös kutya tenorszólamban ugat”. Ez a különös megfigyelés később megjelent A sztyepp című kisregényében is. De van például egy különösen érdekes bejegyzés is: „egy komoly, kissé esetlen orvos beleszeret egy jól táncoló lányba, és hogy tetsszen neki, megtanul mazurkázni”. Ez már szinte kész novellaötlet, amelyben nem azt mondja Csehov, hogy „ez egy szerelmes ember”, hanem egyetlen cselekvést jegyez csak fel, ám ebből már az egész ember kezd kirajzolódni. Tőle tehát azt tanulhatjuk el, hogy érdemes olyan apró ellentmondásokat és furcsaságokat, amelyekben már benne van egy személyiség. Sose azt jegyezzük fel valakiről, hogy „érdekes ember”, hanem azt, amitől érdekes.
Flaubert: az árulkodó panelek
Gustave Flaubert még tovább ment. Őt nemcsak az egyes emberek, hanem a visszatérő társadalmi típusok érdekelték. Éveken át gyűjtötte a „Közhelyszótárában” (Dictionnaire des idées reçues) a kor kliséit, kommunikációs paneleit: mit mond az a művelt ember, akinek mindenről van egy kész, közhelyes véleménye? Mit tart „illendőnek” mondani? Mit kell gondolni a művészetről, a politikáról, az irodalomról, a pénzről? Flaubert számára ezek a gépies mondatok az emberi természet megfigyelésének eszközei lettek, hiszen végső soron azt kutatta: hogyan árulja el az embert az, amit gondolkodás nélkül mond. Utolsó, befejezetlenül maradt művében a két címszereplő, Bouvard és Pécuchet éppen az ilyen „készen kapott” gondolatokkal leplezi le szellemi korlátoltságát, kispolgári gondolkodását. Példaként elég csak elképzelni három embert, akik épp elveszítték az állásukat. Az egyik azt mondja: „Manapság már csak a kapcsolatok számítanak.” A másik így reagál: „Az ember negyven fölött már nem kell senkinek.” A harmadik: „Talán ez kellett ahhoz, hogy végre azt csináljam, amit mindig is akartam.” Sokszor ezek az ösztönösen feltörő, közhelyes mondatok többet elmondanak egy személyről, mint egy féloldalas jellemzés.
Dosztojevszkij: figyeld meg az embert szokatlan helyzetben!
Megint más módszerrel – és igencsak más körülmények között – tanult meg embereket figyelni Dosztojevszkij. Ő szibériai kényszermunkája idején a rabtársain „gyakorolt”, hogy aztán a Feljegyzések a holtak házából című kötetében a narrátor figyeljen hasonlóképpen: bár ő maga is rab, de mint egy idegen világ kutatója, mint egy antropológus, kíváncsian nézi szokásaikat, beszédüket, különös gesztusaikat és reakcióikat. Leginkább a szokatlan reakcióik érdekelték. Vagyis az, hogyan beszélnek a rabok egymással, hogyan viselkednek a társaságban, ki hogyan viseli a büntetést, milyen furcsa szokásaik vannak, hogyan változik valaki, amikor szabadságot kap, mit csinálnak, amikor senki nem figyeli őket. Számunkra is ebből fontos tanulságot lehet leszűrni: az ember valódi természetéről gyakran nem a megszokott viselkedése árulkodik a legtöbbet, hanem az, amit egy szokatlan helyzetben tesz.
Anne Tyler: egy beszédes részlet
De nézzünk egy közelebbi példát is. Anne Tylert, akit a magyar olvasók leginkább a Légzőgyakorlatok és Az alkalmi turista című regényeiről ismerhetnek, egyszer arról kérdezték, hogyan találja ki a szereplőit: inkább úgy, hogy megfigyeli az embereket, vagy inkább a képzeletéből indul ki. A válasza nagyon tanulságos: amikor karakteren dolgozik, az emlékezetében keres olyan jellegzetes gesztusokat, amelyeket teljesen véletlenül vett valamikor észre másokon. Rögtön szolgált is egy konkrét esettel. Nemrég találkozott egy kissé szétszórt nővel, akinek egy hatalmas, szinte egy bagel méretű műanyag karkötő volt a csuklóján. Amikor a nő le akart írni valamit, a karkötő olyan vastag volt, hogy a keze egyszerűen nem fért rendesen a papírhoz. Tyler számára ez az egyetlen tárgy és az abból következő ügyetlen mozdulat „rengeteget elárult” a nőről. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a jó író nem feltétlenül érdekesebb embereket lát, mint mások, hanem érdekesebb részleteket vesz észre ugyanazokon az embereken. És egy ilyen részlet megosztása ugyancsak jellemábrázolásként működhet.
Írógyakorlat
Gyűjtsünk egy héten át furcsa emberi részleteket, viselkedéseket, szóhasználatot! Olyanokat, amelyek többet árulnak el a személyről, mint a külsejük, a foglalkozásuk, a ruházatuk. A hét végén válasszunk ki ötöt a legérdekesebb „találatok” közül, és mindegyikből próbáljunk felépíteni egy-egy karaktert. Gondoljunk arra, milyen jellemvonásokat árulhatnak (vagy leplezhetnek) el ezek a jellemzők! Ha úgy izgalmasabbnak tűnik, egy-egy rövid jelenetet is alkothatunk velük, kis párbeszédet, amelyben felhasználjuk a karakterábrázoló részletet.
