Kéktúrázás közben, társai és saját maga szórakoztatására találta ki az első történeteit, történelmi legendáit Bakos László, aki olyan komolyan vette ezt a kedvtelését, hogy azóta közel tucatnyi történelmi regényt írt, köztük a Könyv Guru Kiadásában nemrég megjelent Vér, becsület, szerelem – Szívek a kardok között című történetet. A szerző arról is mesél, miért a magyar történelem egy jól meghatározható korszakában játszódik regényei többsége, honnan merít ihletet az újabb kalandok megírásához, mi a célja a történelem feldolgozásával, és mit tanult meg számos kiadóval való együttműködésből.
Új regénye, a Vér, becsület, szerelem – Szívek a kardok között egyszerre történelmi és romantikus regény is, ha szabad így fogalmazni. A kötet végén neveket, történelmi személyeket, korabeli foglalkozásokat, időrendbe helyezett eseményeket is elmagyaráz. Mennyi a valódi történelmi alapja a regénynek? És a főszereplők: Sámágy lovag, Cserő, a szolgája/barátja, Hanga, a szerelme, ők hogyan születtek?
A regény történelmi alapját elsősorban II. András király keresztes hadjárata és a német lovagok magyarországi története adja. Ezek a valós történelmi események biztosítják a történet keretét, amelyet a korabeli viszonyok, a történelmi személyek és az események hiteles bemutatásával igyekeztem minél életszerűbbé tenni. Természetesen a történelmi tényeket a képzelet is kiegészíti, hiszen mégiscsak regényről van szó, nem történelemkönyvről. A főszereplők megalkotásában a tiszanánai legendák és a település történelmi múltja játszottak fontos szerepet. Sámágy lovag, Cserő, a hűséges szolgálója és barátja, valamint Hanga, a különleges gyógyítóasszony alakja a történelmi ismeretekből, a helyi hagyományokból és természetesen az írói fantáziából született. Nem konkrét történelmi személyek életrajzát dolgoztam fel, hanem olyan szereplőket teremtettem, akiknek a sorsa akár a korabeli Magyarországon is alakulhatott volna így.
Tiszanána múltja különösen izgalmas ebből a szempontból. A hagyományok és a történeti adatok alapján a település nevéhez kapcsolható Nána, akit Aba Sámuel jegyzőjeként, illetve I. András főlovászmestereként is említenek. Személyének és a település korai történetének pontos tisztázása további kutatásokat igényel, de az biztos, hogy a Nána név és a hozzá kapcsolódó hagyományok mélyen gyökereznek a térség múltjában. A leszármazottak a későbbi évszázadokban több helyen is feltűnnek az Árpád-kor történetében. Az történelmi tény, hogy a történettől eltérően korábban kerülnek a környező falvak az egri püspökség birtokába. A regény története tehát valós történelmi eseményekre és helyi hagyományokra épül, de a szereplők személyes sorsa, barátsága, szerelme és tragédiája már az írói képzelet szüleménye. Egy olyan világot szerettem volna megteremteni, amelyben az olvasó nemcsak a történelem eseményeit ismerheti meg, hanem azt is átélheti, hogyan gondolkodhattak, szerethettek és harcolhattak az emberek abban a korban.
Miért kezdett történelmi regényeket írni? Mi adta a legelső lökést, motivációt? Próbálkozott esetleg más műfajokban is?
Egy kis túlzással azt mondhatom, hogy egész életemben írtam. Kezdetben verseket és érdekes történeteket, később pedig már felnőttként beszámolókat arról, hogyan gyalogoltuk körbe az országot az Országos Kéktúra útvonalain. A túrák során gyakran szórakoztattam a társaimat különféle történetekkel és legendákkal. Ezek többsége a történelemhez kapcsolódott. Bevallom, volt közöttük valóban megtörtént eset, de olyan is, amit ott, helyben találtam ki. A túratársaim reakciója annyira biztató volt, hogy a feleségem folyamatosan nyüstölt, miért nem írom meg ezeket a történeteket, kibővítve, alaposabban kidolgozva és egy kis írói fantáziával kiszínezve?
Ez adta meg az első igazi lökést. Így született meg az első történelmi regényem, a Szablya és kereszt. Az alapját egy középkori tudósítás adta, amely egy feltehetően magyar szentről szólt. A hagyomány szerint az avarok számos főemberét térítette keresztény hitre. A történet a kettős honfoglalás elméletéhez is kapcsolódott, így lehetőségem nyílt arra, hogy a történelmi forrásokat, az elméleteket és a saját fantáziámat egyetlen történetben egyesítsem.
Persze nemcsak a történelem, hanem a család is újabb kalandokba sodort. Hét unoka mellett a mesék világát sem lehetett elkerülni – és őszintén szólva, nem is akartam. Karácsonyra eleinte saját készítésű, spirálozott mesekönyvekkel leptem meg őket. Ezekből később kettő nyomtatásban is megjelent. Így aztán több műfajban is kipróbáltam magam: a versektől és az útibeszámolóktól a meséken át a történelmi regényekig. De a történelem különösen közel állt mindig hozzám, mert egyszerre kínál valós eseményeket, izgalmas emberi sorsokat és rengeteg megválaszolatlan kérdést. Ahol pedig a történelmi források elhallgatnak, ott az író képzelete még megszólalhat.
Ha jól számolom, ez a 10. történelmi regénye tíz év alatt. Általában a honfoglalás idején vagy az Árpád-korban játszódnak ezek, esetleg a török korban. Miért nőtt ennyire a szívéhez ez a nagyjából ezer évvel ezelőtti korszak? Mi az, amit ezen a világon keresztül tud megmutatni az olvasóknak?
Az előző életemben a Német Lovagrend nagykomturja voltam, a legutóbbi regényem idején. Természetesen ez csak tréfa, bár egyszer valóban elhangzott rólam ez az állítás. Most, hogy így eszembe jutott, talán még egy csattanós novellát is megérne a történet. Ki tudja, hátha egy következő életemben meg is írom!
Ha viszont komolyan válaszolok, a honfoglalás kora és az Árpád-kor mindig is közel állt hozzám. Hogy miért éppen ez az időszak? Őszintén szólva, nem tudom. Ráadásul a kedvenc gyermekkori olvasmányaim sem ehhez a korszakhoz kötődnek. Gárdonyi Géza két regénye, az Egri csillagok és a Láthatatlan ember állt a lista élén. Talán egyszerűen magával ragadott a magyar történelemnek ez a sok izgalmas, fordulatos és máig számos kérdést felvető időszaka.
De van valami, ami íróként különösen érdekel: mit nem mesélnek el nekünk a történelemkönyvek?
A történelem gyakran igazságtalan. Többnyire a győztesekről, a királyokról, a hadvezérekről és a nagy csatákról szólnak. Pedig mellettük milliók éltek, dolgoztak, harcoltak, szerettek és szenvedtek. Voltak, akik tanácsokkal segítették az uralkodókat, mások megvívták a háborúkat, megint mások művelték a földet, nevelték a gyermekeiket, és igyekeztek boldogulni a maguk világában. Róluk sokkal kevesebbet tudunk, pedig nélkülük egyetlen ország sem maradhatott volna fenn. Számomra a történelmi regény egyik legnagyobb lehetősége éppen ebben rejlik: életet adni azoknak, akiknek a nevét talán meg sem őrizte az emlékezet. Megmutatni, hogyan élhettek, gondolkodhattak, milyen döntések elé kerülhettek, és mit jelentett számukra a hűség, a becsület, a szerelem vagy éppen a hazájuk.
Az új regény főhősének neve – Sámágy – nem először fordul elő a könyveiben. Ugyanarról a személyről lenne szó, vagy csak megtetszett a hangzása? Vannak még ilyen visszatérő nevek, karakterek a könyveiben?
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a regényeim egyfajta, több nemzedéken átívelő történelmi családregénnyé állnak össze. Több könyvemben is visszatér Nána, Sámágy és Hanga neve, és ez nem véletlen: a történeteim szereplői egy közös családi múltba kapcsolódnak. A hagyomány szerint Aba Sámuel jegyzőjéhez köthető család leszármazottainak sorsát követem nyomon, természetesen a történelmi tényeket az írói képzelettel kiegészítve. A visszatérő neveknek tehát jelentőségük van. Nem egyszerűen megtetszett a hangzásuk, és nem is pusztán arról van szó, hogy újra meg újra előveszek egy jól bevált szereplőt. Azt szeretném megmutatni, hogyan öröklődhetnek tovább a családi hagyományok, az értékek, a konfliktusok és olykor még a sorsfordító döntések is nemzedékről nemzedékre. Régen a névadásnak különösen fontos szerepe volt. A királyi és főúri családokban, de a parasztság körében is gyakran nevezték el a gyermekeket szüleik, nagyszüleik vagy más megbecsült családtagjaik után. Ezzel az emlékezésnek és a tiszteletnek adtak hangot, de a családi folytonosságot is kifejezték. A név továbbvitele sokszor azt jelentette: a család története nem ér véget az előző nemzedékkel. A birtokos családoknál a név és az öröklés kérdése is összekapcsolódhatott, bár nem létezett mindenütt egységes szabály arra, hogy az örökösnek az apja nevét kellett viselnie.
A regényeimben a visszatérő nevek ezt a folytonosságot jelképezik. Amikor az olvasó újra találkozik Nánával, Sámággyal vagy Hangával, nemcsak egy ismerős névvel találkozik, hanem egy hosszabb történet újabb fejezetébe lép be. Így a különálló regények lassan egy nagyobb történelmi mozaik darabjaivá válnak.
Hogyan talál ihletet egy-egy új történethez? Olvas korabeli forrásokat, történelemkönyveket, vagy a fantáziáját hívja segítségül?
Néha elég egyetlen szó, egy mondattöredék, máskor egy régi történet, amelyet valakitől hallok. „Emlékszem, azt mesélték, hogy…” – sokszor így kezdődik egy új regény gondolata. Aztán a történet nem hagy nyugodni, egyre több kérdést vet fel, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már a szereplők sorsán töröm a fejem. Azt vallom, hogy aki írni akar, olvasson sokat! Én is szeretek olvasni, kutatni, keresgélni. A korabeli források és a történelmi szakirodalom nélkülözhetetlenek a munkámhoz. Szeretném tudni, mi az, amit biztosan ismerünk a korról, mi az, amit csak feltételezünk, és hol vannak azok a hézagok, amelyeket már csak a képzelet tölthet ki. Mert a történelmi regényíró számára a fantázia éppolyan fontos, mint a kutatómunka. Hiába ismerjük az évszámokat, a csatákat és az uralkodók nevét, ha nem tudjuk elképzelni, hogyan éltek, gondolkodtak, szerettek vagy éppen gyűlöltek az emberek. Ugyanakkor a képzelet sem szárnyalhat teljesen szabadon, ha hiteles történelmi világot akarunk teremteni. Úgy gondolom, a történelmi regényíró a történelem és a fantázia határmezsgyéjén mozog. Néha a történelmi tények húzzák az egyik irányba, máskor a képzelet lendíti át a másik oldalra. A történelem adja a keretet, a fantázia életre kelti a szereplőket, a többit pedig az olvasó képzeletére bízom.
Mennyire hitelesek általában a regényei történelmi szempontból (személyek, helyszínek, csaták, ruhák, életmódbeli szokások stb.)? Milyen jellegű kutatásokat végez egy-egy történet megírása előtt, és mennyit számít, hogy már a sokadik regényét írja ebben a korszakban?
Az engem leginkább érdeklő korszak több mint hatszáz évet ölel fel: a kettős honfoglalástól az utolsó Árpád-házi uralkodóig tart. Bár elsősorban ehhez az időszakhoz kötődöm, a későbbi korokból is időről időre felkelti az érdeklődésemet egy-egy izgalmas történet vagy feldolgozásra érdemes téma. Ez a hosszú történelmi időszak még ma is számos megválaszolatlan kérdést tartogat a kutatók és az írók számára. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy a regényeim történelmi alapja a lehető leghitelesebb legyen. A kutatást mindig az adott kor feltárt tényeivel, a történelmi forrásokkal és a szakirodalommal kezdem. Ezekre építem fel a saját történetemet, amelyben a képzeletnek is fontos szerepe van. A célom, hogy az olvasó úgy merülhessen el a múlt világában, hogy közben a történet emberi és érzelmi szálai is magukkal ragadják.
Természetesen előfordul, hogy a történet érdekében tudatosan eltérítek egy-egy részletet a bizonyítható történelmi tényektől. Ezt azonban csak olyan esetekben teszem, amikor a változtatás nem módosítja lényegesen a korszak jellegét vagy a történelem fő eseményeit. Erre jó példa a Nána család birtokainak sorsa. A család által birtokolt falvak a történelmi adatok szerint már Szent László király korában az egri püspökség tulajdonába kerültek. A regényeim történetének folyamatába azonban jobban illeszkedik, ha ez a birtokátadás az utolsó regényem idején történik meg, a család felajánlásaként. Ezzel nemcsak a történet ívét tudom egységesebbé tenni, hanem azt is bemutathatom, hogyan gyarapodtak az egyházi birtokok újabb és újabb adományok révén. Az, hogy már több regényt írtam erről a korszakról, természetesen sokat segít a munkámban: egyre jobban kiismerem magam a kor világában, szokásaiban és gondolkodásmódjában. Mégsem jelenti azt, hogy minden új történet megírása könnyebb lenne. A hatszáz évnél is hosszabb időszakban ugyanis gyakran évtizedeket, sőt évszázadokat ugrok előre vagy vissza.
Minden korszaknak megvannak a maga sajátosságai, ezért a korábbi ismereteim mellett minden új regényhez külön kutatómunkára is szükség van.
Hogyan ajánlaná egy történelem iránt érdeklődő fiatal olvasónak a könyveit: mit tanulhatnak belőlük a kalandos sztorin túl?
Röviden: szórakozva tanulhatsz! A történelmi regények kalandos történeteken keresztül hozzák közel a múltat. Megmutatják, hogyan éltek, öltözködtek, gondolkodtak, szerettek és küzdöttek elődeink. A csaták, cselszövések és emberi sorsok mellett segítenek megérteni a korabeli szokásokat, a történelmi események hátterét, sőt azt is, hogyan hat a múlt a jelenünkre.
Az eddigi könyvei közül melyik a személyes kedvence?
Nehéz választani, és igazából nem is szeretnék. Valamennyi könyvem a saját gyermekem, mindegyiket szeretem, még ha másért is. Tudom, hogy vannak köztük különbségek, de ma már ez nem igazán számít. Olyanok, mint a már felnőtt gyermekeink, büszkék vagyunk rájuk. Velük kapcsolatban is úgy érezzük ma, hogy amikor kicsik voltak, néhány dolgot csinálhattunk volna másképpen is, esetleg jobban. De hát ilyen az élet, a valóságban nem tudunk visszamenni a múltba, és így van ez a könyvekkel is.
Milyen módszerrel dolgozik? Készít vázlatot a cselekményhez, vagy hagyja az alapötletet „kibomlani”? Mikor van ideje írni a hétköznapi feladatai mellett? És mennyi idő alatt áll össze ilyen körülmények között egy pár száz oldalas regény?
Először készítek egy vázlatot, amelyre aztán fokozatosan felépítem a történetet. Ezután következik a színezés, a részletek kidolgozása, a csiszolás, míg végül összeáll a regény. És hogy mikor jut időm az írásra? Azt szoktam mondani, hogy arra van ideje az embernek, amire igazán akarja, hogy legyen. Hogy mennyi idő alatt készül el egy könyv, az már más kérdés. Van, amikor néhány hónap alatt elkészül a kézirat első változata, máskor viszont valamiért félreteszem a történetet, és csak évek múlva veszem elő újra. Nincs tehát két egyforma regény, ahogyan az írásukhoz szükséges idő sem egyforma.
Több kiadónál jelentek meg már a művei, a self-publishingtől a nagyobb kiadókig. Milyen tanulságokat szűrt le magának a kiadókeresés rögös útjai kapcsán? Mit tanácsolna kezdő szerzőknek, hogyan keressenek kiadási lehetőséget első regényüknek?
A legfontosabb a türelem. A szerző legszívesebben már tegnap a kezében tartaná a nyomtatott könyvét, de a kiadás lassabb folyamat. Ha túl gyorsan akarunk eredményt elérni, könnyen elszalaszthatunk egy igazán jó lehetőséget. Előfordulhat ugyanis, hogy az egyik kiadó lassabban dolgozik, mert alaposabban megvizsgálja a kéziratot, és végül éppen ő kínálja a legjobb lehetőséget. A kezdő szerzőknek azt tanácsolom, hogy keressenek meg több olyan kiadót, amely az övékhez hasonló művekkel foglalkozik, és ne adják fel az első visszautasítás után. Ne a leggyorsabb kiadást keressék, hanem azt a kiadót, amelyik valóban hisz a könyvükben!
Alighanem nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, máris készül a következő regényére. Arról mit szabad elárulni előzetesen? Abban is a megszokott történelmi kulisszák közé kalauzolja majd a szereplőit?
Igen, sőt, lényegében már el is készültem vele. Reményeim szerint egy igazán különleges, formabontó könyv születik, amely eltér az eddig megszokottól. Négy kisregény kapcsolódik össze benne egyetlen gondolat mentén: öröklődhet-e az átok nemzedékeken át? Egyébként pedig abban is különleges, hogy a tervezett könyv legalább fele kilép a megszokott korból. A történet a honfoglalás korában kezdődik, és a 20. században, a vietnami háború zöld poklában ér véget. Több mint ezer év, négy történet, egyetlen kérdés. Vajon el lehet menekülni a múlt elől, vagy a felmenőink tettei akkor is utolérnek bennünket, ha már azt sem tudjuk, mit követtek el?
