Történelemszemlélő / Sosztakovics esete Sztálinnal
The Noise of Time (Az idő lármája)
Handi Péter*
Ezerkilencszázharminchét májusában egy férfi várakozik az egyik leningrádi bérház emeletén a lift ajtaja előtt. Éjszaka van. A férfi már három órája vár valaki(k)re, és már az ötödik cigarettát szívja. Neve Dimitrij Sosztakovics zeneszerző, a „Mitsenski Lady Macbeth” című opera szerzője, a zeneszerető Tuhacsevszkij marsall pártfogoltja. Az opera premierjén megjelentek a Politbüró tagjai a két szélső páholyban, míg a középsőben maga Sztálin generalisszimusz foglalt helyet. A drámai hangvételű zenemű a dobok és fúvósok viharokat intonáló dübörgése vonalán áradt, hangtölcséreket keltve. Egy idő után a közönség arra lett figyelmes, hogy a Nagy Vezető páholya megüresedett. A közönség addigi tapsorkánjai egyszeriben lanyhadttá, tétovává váltak. Két nap elteltével megjelent a Pravdában és a zenei szaklapban az első ismertetés az előadásról. A kritikák idézték a a legfelső vezetés véleményét az operáról, miszerint a zeneszerző – aki nem mellékesen a szovjet zene világhírű képviselője – elszakadt a néptől, annak jogos zenei igényétől és öncélú hangzavart, „zenebonát” produkált. A szovjet népnek nem ilyen zenére van szüksége, hanem igazi muzsikára, mely lelkesedéssel tölti el és segíti a munkában, a termelésben.
Sosztakovics tudta, mi következik. Harmadnapja már, hogy éjjel nem alszik felesége mellett az ágyban, hanem felöltözve várakozik a lift előtt, hogy elvigyék. A két, rendszerint bőrkabátos embert várja a lift előtt, mert nem akarja, hogy berontsanak a lakásba és feleségét durvaságukkal felébresszék. De a KGB küldöttei csak nem jönnek. Ehelyett idézést kap a Nagy Házba, ahol egy bizonyos Zakrevszkij elvtárs udvariasan fogadja és afelől érdeklődik, hogy milyen kapcsolatban áll Tuhacsevszkij marsallal. Sosztakovics kitérő válaszokat ad, elismeri, hogy a marsall zenéjének tisztelője, de egyebet nemigen tud mondani róla és környezetéről. Zakrevszkij egyre keményebb lesz,végül 48 óra „gondolkodási időt” ad a zeneszerzőnek és egy újabb időpontot, amikor be kell fáradnia. Sosztakovics megjelenik a Nagy Ház kapujában az adott időpontban, miután csókkal vett búcsút Nitától és Galia kislányától. Bemutatkozik a kapuban álló fegyveres őrnek, aki nem találja nevét a beidézettek listáján. Kétszer-háromszor is végigmegy a listán, végül megkérdi, hogy milyen ügyben jött és kit akar látni. „Zakrevszkij nyomozót” – feleli Sosztakovics. Az őr bólint, majd anélkül hogy felnézne a listáról, mondja: „Hazamehet. Nincs a listán. Zakrevszkij ma nem jött be, úgyhogy senki sem tudja fogadni”.
Julian Barnes könyve, a magyarul még nem olvasható The Noise of Time (Az idő lármája) Sosztakovicsról virtuóz teljesítmény; mondhatnám, hogy a főhős belső monológja, magán- és közéleti vívódásai a Hatalom (Sztálin) valós problémájának függvényei: hogyan lehet manipulálni, fenyegetni, kényszeríteni, sakkban tartani egy felhasználandó emberanyagot, aki, noha ellenség és „normális” ügymenetben főbelövendő, de ugyanakkor a szovjet kultúra becsületének szimbóluma a burzsoá világban, tehát alkalomadtán szükség van rá. Ezek az alkalmak; szovjet kulturális küldöttség tagjaként megjelenni Amerikában, cikkeket írni a szovjet zenéről, „öntudatosan” válaszolni nyugati újságírók kérdéseire. A szerep látszólag keresztülvihető, kényszeríthető és a diktatúra gyakorlatában bevált, de Sosztakovics esetében problematikus. A Zeneszerző olyan, mint a síkos pikkelyű hal; már megfognák, de legtöbbször kicsúszik a Hatalom kezéből, látszólag ártatlan indokok bevetésével. Az Ő egyetlen létérdeke a családja és a Zene. Az operák és szimfóniák komponálása és előadhatósága. Eme utóbbinak a gyeplője valóban a Hatalom kezében van: műveinek előadása tilos. Egy alkalommal az ideológiai fullajtárok látogatása helyett maga a generalisszimusz hívja telefonon és közli, hogy a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként Amerikába küldik egy kulturális delegációval. Sosztakovics vonakodik, nem érzi jól magát, beteg. „A legjobb orvosokat küldjük Önhöz, Dimitrij Dimitrovics” – nyugtatja Sztálin a már többszörös Sztálin-díjas művészt. „Van-e egyéb panasza?” Mire Sosztakovics nekibátorodik: „Operámat már négy éve nem adják elő”. Sztálin így reagál:
„Ugyan, ugyan, Sosztakovics elvtárs, ez lehetetlen… valami adminisztrációs hiba történhetett. Majd utánanézünk…”
Végül – tévedés ne essék – Sosztakovics mindent aláír, mindenhol megjelenik ahol kívánják és aláírja az előregyártott cikkeket. Barnes nem hagy illúziókat az emberi tartást illetőleg. A zeneszerző ellenállása nem politikai-ideológiai magatartás, hanem egy élhető emberi-művészi lét érdekében és elérésére vágyakozó indulat. Elkeseredésében többször is foglalkozik az öngyilkosság gondolatával. Sztálin ettől retteghet, pedig megszokta, hogy tőle rettegnek. (Barnes könyvében erre szemléltető adalék kínálkozik: Kreml-beli dolgozószobája melletti kis helységben két izmos férfi ápoló „fogadja” az onnan kilépőket, akik legtöbbször a szó szoros értelmében összecsinálják magukat a generalisszimusz jelenlétében. E fogdmegek „tisztába teszik” a látogatót, kimossák és megszárítják nadrágját, így engedik a Kreml falain kívülre). Összekapcsolnám Barnes könyvét a nagyjából egyazon korszakban bonyolódó Spiró György-könyvvel a Diavolina-val, a – mondjuk úgy – „sosztakovicsi” helyzetben lavírozó Maxim Gorkijról és környezetéről szóló munkával. Ám míg Gorkij házvezetőnőjének politikai pletykatárában a zsarnokság eredendő jellege nyíltan a felszínen van (a terjedelmes háztartásban mindenki tudja mindenkiről, hogy csekás), addig Barnes könyvében pulzál a dráma, a diktatúra atmoszférája úgy csavarodik a zeneszerző köré, mint a fojtogató folyondár egy kiszáradó fa derekára. Éppen ezért nehezen tudnám megmondani, hogy számomra a The Noise of Time főszereplője maga Sosztakovics, a Hatalom, vagy annak az atmoszférája.
(Az év elején angolul megjelent kötetről számos kritika jelent meg a világlapokban, melyekből itt, itt és itt is olvashat.)
* A szerző Melbourne-ben élő lapszerkesztő, újságíró.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!