“Ha addig nem volt segítség, a szakadék szélén már teljesen mindegy”

“A lelki karbantartás egyik bevált eleme az, hogy az ember kiírja magából a napi eseményeket ” – idézi pszichológusát Zalay Sándor, alias Gyurkó János, aki a szó szoros értelmében a halál torkából tért vissza, és az élete mellett megírta kálváriája és gyógyulása történetét A szenvedésnek ára van című könyvében. A Könyv Guru kiadó gondozásában a Könyvhétre megjelent kötet szerzője az interjúban egyebek mellett mesél az ember életének legsúlyosabb pillanatairól, a nevek és helyszínek megváltoztatásának szükségességéről és arról, hogyan lehet folytatni egy ilyen gyógyulásregényt.

Betegség- és gyógyulástörténet a regénye. De annál több is, hiszen, mint egy interjúban fogalmazott, a történet kettős életet élő főhőse “eljut a szakadék szélére, és választania kell, ő pedig a szenvedés árát választja, nem pedig azt, hogy leugorjon a szakadékba”. Mi is pontosan a címként is használt “szenvedés ára”, és miből meríthetnek erőt azok a betegek, akik a szenvedésben eljutnak a legmélyebb pontra?

Ha a rossz útra tévedt ember, az adottságainál fogva, vagy tanulás útján bír még annyi mentális erővel a szakadék szélén , hogy ne az ingyen utat válassza, ami maga a megsemmisülés, hanem úgy dönt, hogy hajlandó a megmenekülés útját választani, akkor tudnia kell, hogy ennek ára lesz. Ugyanis függetlenül attól, hogy beteg, vagy viszonylag egészséges emberről beszélünk, a többség hajlamos arra, hogy a biztos, kiszámítható nyomort, vagy éppen a szakadék mélyét válassza, ami nem kerül semmibe – szemben azzal, hogy küzdjön egy kicsit a bizonytalan, de minden képpen jobb jövőért. És az életért. A betegnek tudnia kell, hogy sosem fog teljesen meggyógyulni és a tűrhető életminőségért tenni, fizetni kell. Nem feltétlenül pénzben, pénzért gyógyszereket lehet kapni, amik jók, vagy rosszak. Az igazi fizetség a poszttraumatikus testi és lelki szövődmények elleni küzdelem. És sok esetben fizikai fájdalmak elviselése. De még mindig jobb itt, ebben a világban kicsit fizetni a szenvedésért, mint az olcsó leugrást választani. És, hogy erőt miből lehet meríteni? A döntés pillanatában, mikor a kapcsoló arra vár, hogy merre billenjen, már nehéz befolyásolni. Alapvetően három dolog van, ami az addigi útján úgy alakította a gondolkodásmódját, hogy döntőképes legyen. Az egyik a mentális erő, ami sokszor tudattalan, sőt, genetikai adottság. A másik a beteg környezte. Ha van valaki, aki észreveszi a jeleket és időben közbelép, sokat segíthet, de az esetek túlnyomó többségében nem elég hatásos. A beteg nem szereti, ha mások ítélik meg az állapotát és állandóan intelmekkel élnek. A szenvedélybetegek meg vannak arról győződve, hogy nincs szükségük segítségre, nem is annyira betegek és bármikor abba tudják hagyni az önkárosítást. Itt van jelentősége az említett mentális erőnek, az észnek: a betegnek el kell tudnia ismerni, ki kell mondania, hogy beteg. Ez egyébként a legnehezebb és kulcsfontosságú mozzanat, de óriási megkönnyebbülést okoz és nagy lökést ad a megmenekülés felé. A harmadik pedig az, ami velem is megtörtént: egy olyan súlyos, de szerencsés kimenetelű trauma, ami működésbe hozta a gondolati erőt. Esetemben az elvérzés veszélye, majd a kóma. És hogy mitől volt szerencsés, miért nem vitt el? Hát, ezzel nálam haladottabb elmék hada foglalkozik, de pontosan megmagyarázni nem lehet.

Saját alkoholfüggősége inspirálta a regényt, aminek a fő üzenete, hogy lehet és érdemes is változtatni az életünkön, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Ön ezt hogy tapasztalta meg?

Különös vándorút ez. Eleinte kudarcokkal, romba dőlő illúziókkal teli. Az ember úgy érzi, hogy meg sem érte erre fordulni. Óriási megdöbbenés, mikor az ember szembesül a múltjával – már amire emlékszik belőle -, emellett rájön, hogy semmi sem működik magától. Egy csomó dolgot újra kell tanulni. Ne értsen félre, az ember addig is családszerető, dolgos, szorgalmas, mások szemében példamutató volt. Elismert és szeretett. Csakhogy most másképpen kell ezt csinálni. Ennek az új életnek más az íze. De lassan rá lehet jönni, hogy sokkal jobb. Még a fent említett nehézségek ellenére is. Persze, a fej fölött örökké ott lebeg a fizikai összeomlás veszélye, mert a legyengült szervezet stabilitása vékony mezsgyén egyensúlyoz. De higyje el,

meg lehet oldani gyógyszerek nélkül, csupán okos életvitellel.

Ami éppúgy tartalmaz pihenést, kikapcsolódás és – munkát is. Észszerű egyensúlyban. A legnagyobb kihívás pár év után, mikor már kicsit jobban érzem magam, az, hogy próbáljak meg úgy pihenni a munka mellett, hogy közben ne idegeskedjeka a tennivalók miatt.

A fájdalom legmélyebb pontján mennyire van egyedül az ember a változtatásra irányuló döntésével? Mennyit tud segíteni ilyenkor a család, a környezet?

Ha addig nem volt segítség, a szakadék szélén már teljesen mindegy. Ott az ember teljesen magára van utalva. Nem hat sem szép szó, sem fenyegetés. A fent említett három tényező közül kettőnek meg kell lennie. Tehát ész, odafigyelés, szerencsés trauma. Ebből minimum kettő kell. Sok betegnél egy sincs meg. Pontosabban a végén megvan a trauma, de akkor már késő. És meghalnak. Fájdalmasan fiatalon. Többen, mint gondolnánk.

A saját élettörténetét írta meg, megváltoztatott nevű szereplőkkel és helyszínekkel. Mire kellett ügyelnie a valóságos szereplők megjelenítésekor? Hogyan igyekezett kivédeni az esetleges sértődéseket, pereket?

A legfontosabb az időtényező. Ügyeltem arra, hogy azok az ügyek, amelyek felszínre kerülése ilyen következményekkel járna, már régen elévültek legyenek. A hivatalos eljárások lehetősége ezzel ki lett lőve. Polgári pert persze bárki bármikor indíthat, mert senkit nem kíméltem, de minden úgy van megírva, hogy ha valaki magára ismer és a leírtak alapján támad meg, akkor saját magát teszi nevetségessé. Másrészt pedig, ahogy máshol is nyilatkoztam már, nem bánom, ha egyesekben feltámad az ellenszenv. Így legalább kiderül, hogy ki a hű- és ki az álbarát. Amennyiben az előbbiek vannak kevesebben, az nem baj. De azok legalább oroszlánok. A sok nyúl meg nem érdekel innentől fogva. Ez Dobó István várvédő hősünk szlogenjének újra gondolása: “inkább legyen kevés oroszlán, mint sok nyúl”.

Mennyi idő telt el a regény ötletének a megszületésétől a szöveg elkészültéig? Mi volt a legnehezebb ezalatt az idő alatt? Hogyan lendült át rajta?

Mikor úgy fél év telt el az utolsó trauma után, és már nem állt fenn a veszélye annak, hogy nagy veszély fenyeget, kíváncsiságból elkezdtem rendszerezni az orvosi papírjaimat, amelyek amúgy is eléggé egyben voltak. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy miken mentem keresztül és hány orvossal, ápolóval, természetgyógyásszal és egyéb segítővel volt dolgom (köztük mentősök, betegszállítók, stb.). Ráadásul kb. egy év után orvosi szempontból nem várt javulást mutattak a belső szerveim, legfőképpen a májam. Az ultrahangon vették észre és a doktornő örömében körbetáncolta rendelőt. Azt mondta, ez a jelenség ellene megy minde orvosi protokollnak. Ő volt az egyik ember, aki szinte kérte, hogy írjam meg a történetemet. A másik a pszichológus volt, aki azt mondta, a lelki karbantartás egyik bevált eleme az, hogy az ember kiírja magából a napi eseményeket. Minden este, akár a kukának is. A harmadik a hepatológus főorvos volt, aki két év életet jósolt nekem, mikor elengedett. Amikor három év múlva meglátogattam, ezt visszavonta és azt mondta, már biztos, hogy nem ettől a betegségtől fogok meghalni. Ő is inspirált az írásra. Mellesleg közölte, hogy hosszú prakszisa alatt én vagyok a harmadik (!), akit mint túlélőt fel tud jegyezni a naplójába. A többi jött magától, mert írással már addig is foglalkoztam gyerekkoromtól fogva. A szekrényem tele van kiadatlan dolgokkal, de már nem érdekesek. Most már csak néhány verset, újságcikket és dalszöveget írok a regények mellett, no és a helyi újságot szerkesztem. Szóval nem volt igazán nehéz elkezdeni ilyen támogatottság és adottság mellett. Végül is a könyv gyorsan elkészült, annak ellenére, hogy bőven túlnőtte az eredeti koncepciót és nem csupán az utolsó néhány kemény évről szól, hanem gyerekkoromtól indul, mert úgy láttam jónak, hogy a folyamat ábrázolásához nagyobb időtartamot kell átfogni.

Ritkaság az, hogy egy író már a következő regényére gondolva válasszon álnevet. Önnél milyen más szempontok játszottak (még) szerepet ebben a döntésében?

Utólag rájöttem, hogy csupán az itthoni kiadás nem indokolta volna ezt, mert akárhogy bűvészkedek, előbb-utóbb úgyis minden kiderül. Az viszont jó volt, hogy közben elkezdtem írni a következő regényt, amely új követelményeket támasztott az író és a szereplők nevének megválasztásánál. Olyan nevek kellettek, melyek más nyelvterületeken is könnyen kimondhatók, megjegyezhetők, ráadásul a magyar változatban – lehetőleg – kötőjel nélkül ragozhatók legyenek.

Hogyan talált a regényének kiadót, és milyen tapasztalatokat tudott leszűrni a kiadókeresés folyamatából?

Az interneten találtam több lehetséges partnert és nem szégyelltem telefonon is megkeresni őket. Nem a legolcsóbbat választottam, hanem a legszimpatikusabbat, bízva az emberismeretemben. Mellesleg ez az ár-érték arány pont megfelelő volt számomra. Azt kínálták, amire szükségem volt és annyiba került, amennyit rászántam. Egyelőre elégedett vagyok.

Említette, hogy készül valamiféle folytatással is. Mi lenne annak a témája, és hogy áll a tervekkel (esetleg már a szöveggel)?

Szöveg, de még vázlat sincs. A cetlik már gyülekeznek és a naplóban szaporodnak a sppontán bejegyzések. Félreértés ne essék, ez nem a következő könyvem lesz, hanem – jó esetben – az azt követő. Idő kell hozzá, hogy az élet teremtsen hozzá témát és érleljen bölcsességet. A címe valami ilyesmi lesz: A boldogságért nem kell fizetni. Ez ugye, “A szenvedésnek ára van” ellenpárja.

És a másik, Amerikában játszódó könyvével hogy áll? Annak mi lesz a fő motívuma?

Ez az a regény, aminek kapcsán felmerült a névválasztás problémája. A gond a kérdésével az, hogy ha csupán a motívumot elárulom, akkor már lelőttem a poént. Nehéz lesz a fülszöveget is jól megírni. A regény két ember életének drámája. Tele tragédiákkal, szerelmekkel, küzdelmekkel – és egy életveszélyes balesettel, amely során meg is hal valaki, de hogy valójában mi történt, az csak a végén derül ki. A történetet azért helyeztem Amerikába, mert a drámai hatás fokozásához kellett a távolság. Amúgy könnyen megtehetem, hiszen az összes helyszínen megfordultam. Titokban persze azt is remélem, hogy kapcsolataim révén sikerül a tengerentúlon is kiadni. A regény fele meg van írva, de egyre nehezebben haladok, mert ügyelnem kell az összefüggésekre, a cselekmények logikájára és a terminusokra. Ráadásul vannak mozzanatok, amelyek nem várt kutatást, utána járást igényelnek, mert mindenben korhű szertnék lenni. A címét elárulhatom: California Zephyr. Ha utánanéz, mi ez tulajdonképpen, akkor kiderül, mi adja a regény tengelyét.