„Köszönöm, most már jól alszom”
„A gyermekeimnek nem győzöm hangsúlyozni, hogy a család az első, a legfontosabb. Lehet civakodni, vitatkozni, de ha baj van, összeállunk és együtt segítünk annak, akinek kell.” Így fogalmazza meg az 1986-os jemeni polgárháborúban átélt vészterhes hetek tanulságait Szabó Zsuzsi, aki kisbabájával átélt felkavaró történetét Túsz voltam Ádenben. Jemeni napló címmel adta közre. A Személyes Történelem kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője mesél arról, miért ennyi évtizeddel a történtek után adta ki a naplót, milyen szempontból érezte terápiás munkának a kiadási folyamatot, miért nem írt történelmi regényt a véres eseményekből, és mi volt számára a legkilátástalanabb pillanat a polgárháború alatt.
Könyvében 36 évvel ezelőtti véres eseményeket elevenít fel: a jemeni polgárháborút, amelynek szemtanúja volt 1986-ban. Miért épp most érezte úgy, hogy meg kell írnia ezt a kötetet?
Napjaink aktuális eseményei felelevenítették az én személyesen átélt történetemet. 2022 tavaszán a Váci utcán mentem, amikor észrevettem egy anyát, aki két tizenéves fiút húzott maga után. Mindkét kezén szatyrok lógtak, a gyerekek hátán tömött hátizsák. Kellemes napos idő volt, a járókelők kigombolt kabátban, napszeművegben sétáltak a kirakatokkal telezsúfolt belvárosi utcán. Ők ezzel szemben meleg pufidzsekiben voltak, kötött sapka, síkesztyű és hótaposó volt rajtuk. A nagyjából negyvenéves anya a két gyerekét szorosan maga mellett tartva, meggörnyedve nézte a kapualjak számozását. Odaléptem hozzájuk és angolul megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni. Ijedten nézett rám, a szemei iszonyú félelmet tükröztek, és kiszáradt szájjal nehezen válaszolt, hogy address, vagyis cím. Gondoltam megkérdezem oroszul is, hátha úgy jobban megértjük egymást. A fiúk a mamához húzodva némán figyeltek engem, sápadtak voltak, szemük köré a fáradtság sötét karikát rajzolt és a szájuk cserepes volt a szomjúságtól. A fiatalabb fiú kezében egy műanyag kalitka volt, amelyből egy szürke tengerimalac nézett rám csillogó, fekete szemekkel. Az anyuka nagyon megörült az ismert szavaknak és egy gyűrött lapot húzott elő, Budapest, V. Szarka utca 1. volt a papírra írva. Együtt odasétáltunk a kapuhoz, ahol már várták a csonka családot, szállást, fürdőt, nyugalmat kaptak arra az éjszakára. Én hátraléptem és ők eltüntek a kapuban. Nem néztek vissza, nem hálálkodtak, nem köszöntek meg semmit, ez nem az ő választásuk volt. A turistáktól nyűzsgő, napfényes Váci utcán állva végtelen szomorúság éreztem. Magamat láttam harminchat évvel ezelőtt, szatyrokkal, gyerekkel bolyongani, és akkor én sem néztem vissza, nem hálálkodtam, nem köszöntem meg semmit, mert a háború nem az anyák döntése.
Napokig hatása alatt voltam ennek a szomorú találkozásnak. A hírek egyfolytában a harcokról szóltak, háborús képeket, videókat láttam mindenhol. Nem volt nyugodt éjszakám, az én menekülésemre gondoltam, amit annak idején már naplóformában leírtam és egyelőre az íróasztalfiókban lapult. Mind a négy, már felnőtt gyermekem olvasta az anya és a tesó történetét. “Anya, ezt add ki!” – mondták lelkesen. Az egyik álmatlan éjszakámon arra gondoltam, hogy itt az ideje és kiadom a történetemet, olvassa el a világ. Valamit talán tehetek, felhívom a figyelmet arra, hogy mennyire védtelenek vagyunk, kiszolgáltatottak a szörnnyel szembe, amit úgy hívnak, hogy politika.
Saját naplóján kívül mások feljegyzéseit és korabeli jelentéseket is felhasznált az egykori események felidézéséhez. Miért volt szükség többféle forrásra? A saját naplója nem volt elég részletes?
Szerintem elég részletes volt az én naplóm, néha túl részletes is. Édesapám, aki a magyar nagykövet volt Ádenben, a harcok idején sok órát töltött a nappaliban táviratok, jelentések írásával, feldolgozásával. Édesanya meg szorgalmasan gyűjtötte a sajtóban megjelent híreket. Mivel nem egyedül éltem át ezeket az eseményeket, voltak ott többen is, úgy gondoltam, akkor teljes a könyv, ha mások történetét is bemutatom. A magyarok naplóját, feljegyzéseit pár évvel az események után édesanyám segítségével tettem be az én jegyzeteim közé. 2022 nyarán pedig felvettem velük a kapcsolatot és megbeszéltem, hogy az ő visszaemlékezéseik is bekerüljenek a könyvbe, majd időrendben azokat is beszerkesztettem. Nagyon izgalmas volt számomra, ahogyan ugyanazt a tényt, például az Áden hotel melletti lőszerraktár felrobbantását, különböző helyszínekről, mások visszaemlékezései alapján újraéltem. Úgy gondoltam, így izgalmasabb, érdekesebb a történet, hogy mások megélései alapján is bemutatom. Egyértelmű volt számomra, hogy ne csak én szemszögemen keresztül lássuk a történetet. Igen, ez egy terápia is volt, feldolgozni az átélt szörnyű pillanatokat, és úgy teljes a lelki gyógyulás, ha lezárom, kiadom könyv formájában a történetemet. Köszönöm, most már jól alszom.
A mából visszatekintve hogyan látja akkori önmagát, amint 11 hónapos kisfiával kell átélnie ezeket a bizonytalan, életveszélyes napokat? Mi tartotta Önökben a reményt, hogy túlélhetik a polgárháborút?
Édesapám volt mindennek a kulcsa. Teljes bizalmat éreztem felé, soha nem kérdőjeleztem meg a döntéseit, pedig kamaszként én is sok nehéz pillanatot okoztam neki. Ebben a kritikus helyzetben a nyugodtsága, a figyelme, a szavai olyan erőt adtak nekem, hogy nem volt bennem rettegés. Apa a kisfiam körüli gyakorlati teendőkre írányította a figyelmemet: etetés, tiszta ruha, altatás. Végig biztos voltam abban, hogy én és Marci túléljük, csak a szüleimet féltettem, akik ott maradtak a háborús Ádenben.
A kötet végén azt írja, nem akar már semmit sem túlélni, hanem megélni szeretné az életet. Ettől függetlenül milyen tanulságokat szűrt le önmaga és a családja számára ezekből a vészterhes napokból? Mi az, amit emlegetni szokott a családja vagy barátai körében ennek kapcsán?
Úgy gondolom, egy ilyen megváltozott, vészterhes helyzetben, fogadjam el a családban vagy a közösségben, hogy szerepek alakulnak ki, mindenkinek van feladata. Az a fontos, hogy én elvégezzem a rám háruló feladatot, és maximálisan bízzak a többiekben. Édesapám a Valahol Európában című film bármelyik szereplője lehetne, az a történet róla is szól. Ő tízévesen és árván a II. világháborúban egy gyerekbandát irányított Esztergom környékén. A cél a háború túlélése volt. A gyerekek közül volt, akinek sikerült, de volt, aki felrobbant. Azt láttam édesapánál, hogy ez a túlélési mechanizmus az első órákban bekapcsolt és eszerint cselekedtünk. Egyszer láttam csak őt vesztes, bizonytalan arckifejezéssel. Az első evakuációnál, amikor az Abiján beachen, a másfél méter mély tengerben állva nem sikerült kisfiammal a csónakba másznom. Akkor láttam apa arcán a kétségbeesést, amikor elázva visszafordultam a part felé, és a tengervízzel megtelt csomagjaimat magam után vonszolva kibotorkáltam. Apa átölelt és azt suttogta a fülembe, hogy sikerülni fog, és én ebben biztos voltam. De magamban is hihetetlen erő, biztonságérzés volt, sokszor veszélyes kalandnak éreztem az eseményeket. A gyermekeimnek pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy a család az első, a legfontosabb. Lehet civakodni, vitatkozni, de ha baj van, összeállunk és együtt segítünk annak, akinek kell.
Csak egykori, írott forrásokból dolgozott, vagy a saját emlékeit is felhasználta a szöveg összeállításakor? Esetleg változtatott utóbbiak alapján a naplókon, visszaemlékezéseken? Kellett-e valaminek utánanéznie menet közben?
Gyakorlatilag az említett naplókat, a táviratokat, a jelentéseket és a sajtóanyagot húsz évvel ezelőtt időrendi sorrendbe már megszerkesztettem. A kétezres évek elején este lefektettem a gyerekeket, és az első számítógépünkön, ha jól emlékszem Windows 97-es volt a szoftver, éjszakákon keresztül gépbe írtam a jegyzeteket, táviratokat, naplókat, cikkeket. Nem változtattam azóta semmit, minden már akkor készen volt a könyvkiadásra.
Miért döntött úgy, hogy napló- vagy dokumentumkötet formájában adja közre ezeket az emlékeket, és nem ír olyan könyvet, amit ezen források alapján maga ír meg?
Ez az én személyes történelmem, amiben sem fikció, sem kitalált személy nem szerepel. A polgárháborús események óráról-órára zajlottak körülöttünk. Ha átírom a naplót történelmi regény formájába, úgy érzem, elvesztette volna a hitelességét, a ritmusát és a drámai erejét. A napirendek követése, a konkrét adatok az 1986-os évről szerintem érdekesebbé tették a könyvet.
Mi volt a legnehezebb, legfélelmetesebb emlék ebből a kéthetes periódusból?
A második evakuáció volt számomra a legfélelmetesebb. Apával várakoztunk a parton, majd a közeledő tankok elől odafutottunk a szovjet nnagykövetség kapujához, ahol rimánkodtunk, hogy nyissák ki, engedjenek be minket különben végünk. A következő éjszaka is ijesztő emlék, amikor kisfiammal a szovjet nagykövetségen, egy ablaktalan sötét alagsori teremben negyven vagy ötven ember között várakoztunk. Ott az idő nagyon lassan telt, reménytelenül lassan. Néha lőtték a nagykövetség épületét, fejünk felett folyt a rombolás, potyogott a vakolat. A szagok: erős izzadság, a félelem szaga. A hangok: sirdogálás, mormogás, a kétségbeesettek dala. A látvány: emberek egymás mellett mozdulatlanul fekszenek a földön. A gondolat: bizonytalan minden, kilátástalan, kiszámíthatatlan a következő óra.
Akadt-e valami nehézsége a kötet összeállítása során, és ha igen, hogyan birkózott meg vele?
A nehézséget én okoztam magamnak. A végleges, kiadás előtti hónapok érzelmileg voltak nehezek, sokszor érztem torokszorítónak a perceket. Elkalandoztak a gondolataim, meg kellett állnom, napokig rá sem tudtam nézni a szövegre. Kerestem a 24 éves Zsuzsit, újra a kisfiammal és a szüleimmel szerettem volna lenni a békés Ádenben. Édesapám halála után minden vele kapcsolatos történet, fénykép, videó nagyon felkavart, szerettem volna lezárni a gyászt, de sehogy sem sikerült. Már tízenkét éve, hogy nincs közöttünk, és még mindig könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. A könyvfesztiválon, amikor elkezdtem a dedikálást, jöttek a rokonok, a barátok, az ismerősök, az ismeretlenek, és akkor úgy éreztem, ott áll apa a hátam mögött, ráteszi a kezét a vállamra, és erő, nyugalom, biztonság áramlik újra bennem. Ennek így kellett történnie! Ki kellett adni annak a két hétnek a történetét, hogy megismerje a világ.
Milyen tanácsot tud adni azoknak, akik Önhöz hasonlóan egy régi, meghatározó emlék felidézéséből szeretnének könyvet írni? Milyen tanulságai voltak ennek a kötetnek? Mi az, amit másképp csinálna, ha újra kezdhetné?
Ez egy önismereti folyamat. Nagy bátorság kell elindulni ezen az úton. Nekem terápia is volt: egy tragikus esemény és édesapám hiányának feldolgozása. Nagyon mélyre kellett lemennem a döntéshez, hogy kiadom-e a személyes történetemet. Vajon olvashatják-e idegenek a gondolataimat és érzéseimet? Beengedhetem-e a privát családi életembe őket? Vajon érdekli-e ez a napló az embereket? Többször elbizonytalanodtam, és abba akartam hagyni az egészet. Azonnal feltettem a családomnak és a barátaimnak is a kérdéseimet, és megerősítést kaptam tőlük: Ki kell adni! Bizonytalan voltam abban is, hogy érdekesen írok-e, le tudom-e kötni az olvasó figyelmét. Sikerült! A barátnőm anyukája végigizgulta a könyvet, hogy vajon túlélem-e az ádeni polgárháborút. Az unokatestvérem innen tudta meg, hogy megmentettem egy csecsemő életét. Szóval semmit nem csinálnék másképp! Ennek így és most kellett befejeződnie, hazaértem a MALÉV-járattal.
Hogyan választott kiadót? Milyen tapasztalatai voltak a kiadókereséssel kapcsolatban?
Az internet volt segítségemre, a könyvkiadók kézirat-befogadásai között keresgélve találtam rá az Ad Librum, Személyes Történelem publikálási lehetőségére. Miután láttam a weboldalukon az Afganisztánban járt katona naplóját és egy sváb család történetéről szóló könyvet, úgy gondoltam, ebbe az én történetem is beleillik. Ettől a perctől kezdve felgyorsultak az események, email-váltás, szerződés, korrektúra, fényképek keresése. Fantasztikus, lendületes munka volt a kiadóval, minden kérdésemre hamar jött a válasz, biztonságban éreztem a kéziratomat.
Nem kapott esetleg kedvet, hogy életének más eseményeit is felidézze egy további kötetben? Ha igen, azt milyen formában tervezi?
Tervezek egy másik, izgalmas országot megismertetni a világgal. Édesapám 1975-1980-ig Észak-Koreában, Phenjánban volt nagykövet. Édesanyám, a három lány: Kata, Zsuzsi és Piros, és a nagymamám ott voltunk vele. Szerencsére polgárháború ott nem tört ki, de sok érdekes élményem volt abban a távoli, titokzatos, szélsőséges országban. Ez a visszaemlékezés mindenképpen regény formájában jelenne meg. Az első könyvemet, a Dobókocka meséjét 2015-ban adtam ki, a második könyvem, a Túsz voltam Ádenben pedig 2022-ben került az olvasók kezébe. Vajon hét év múlva mi lesz a következő könyvem címe: Találkozásom Kim Ir Szennel?