Mi kell a kreativitáshoz?
A csapból is az folyik: „hagyd abba a telefonnyomkodást, fókuszálj!” És ugyan én sem mondom, hogy a mobilunkon lógni jó ötlet, de mostanában több forrásból is az jött velem szembe, hogy nem baj, ha elkalandozik a figyelmünk, sőt. Utánajártam hát a témának, és összeszedtem, mi miért történik a fejünkben, és íróként hogyan vehetjük ennek hasznát!
A fókuszálás a kreativitás ellensége
Mindnyájan úgy növünk fel, hogy a szüleinktől, tanárainktól azt kapjuk: „Koncentrálj! Figyelj oda! Hé, fiam, ne álmodozz!” És ahogy egyre nagyobbak leszünk, lassacskán belenövünk, hogy tényleg így tegyünk. A felsőbb tanulmányainkban, a munkánkban megpróbálunk minél jobban odafigyelni, kizárni a zavaró tényezőket. Regényt is így írunk, azt mondjuk a családnak, ne zavarjanak, vagy akár el is utazunk egy hétvégére, hogy fókuszálhassunk. Ez remek dolog, és működő módszer.
Ám… mi van, ha egy szakmai ajánlaton kellene dolgoznunk, és folyton elkalandoznak a gondolataink, a regényünkhöz jutnak eszünkbe új ötletek? Mi van, ha történetet akarunk írni, de akkor meg az agyunk a munkahelyi problémáinkkal foglalkozik?
Ilyenkor feltesszük magunknak a kérdést: hogyan tudnánk rákényszeríteni a figyelmünket arra, amit csinálnunk kellene? Hiszen csak koncentrálással lesz ebből elvégzett feladat, mindegy, hogy az magánjellegű, vagy céges.
Ekkor jön jól az a tudás, hogy az agyunk márpedig így működik. Valamennyi ideig képes fókuszálni, de nem akármeddig. Ez az időtartam sok mindentől függ: a szokásainktól, hogy éppen mivel foglalkozunk és ezt mennyire érezzük kötelezőnek vagy kedvtelésnek, hogy mennyi sürgős elintéznivalónk vagy egyéb feladatunk van, és mennyire vagyunk képesek ezeket figyelmen kívül hagyni és így tovább. Ami a lényeg, hogy amíg korábban az agyunk képes volt rá, hogy minden energiát szó szerint egy adott területre irányítson, addig erre egy bizonyos pont után már nem képes.
Úgy képzelhetjük ezt el, mintha az agyunk egy városka lenne, aminek a főterén tolong az összes ember, mert a városvezetés oda hívta őket. Egy ideig maradnak, figyelnek, de aztán szétszóródnak, hazamennek. Ez nem azt jelenti, hogy már nem hasznosan tevékenykednek – csupán nem egyszerre. És amikor külön utakon járnak, akkor fedeznek majd fel érdekes újdonságokat – nos, Scott Barry Kaufman szerint nagyjából így működik az agyunk.
Tehát a gondolataink elkalandozása nem baj, hanem pusztán egy másik figyelmi állapot. A kreatív embereknek szükségük van olyan időszakokra a napjuk során, amikor ezt megtehetik, illetve minden ember kreativitásának alapja ez a fajta korlátlan agyi koncentrálatlanság. Az egyedüllét és a séta sokaknak volt már eszköze a történelem során, például a filozófus Kant minden nap elment egy órára sétálni, és közben gondolkodott.
Amikor több feladatunk van
Mára azt is bebizonyították, hogy egyszerre több feladattal foglalkozni nem jó ötlet. Ha valaki két területre próbálja irányítani a figyelmét, az oda vezet, hogy egyikkel sem halad annyira jól, mintha egymás után végezné őket. És ez arra is igaz, amikor például telefonálás közben kelünk át a zebrán – vizsgálták, kinek megy ez jobban, és érdekes módon azok teljesítenek jobban, akik edzenek, azaz testileg fittek, illetve akik foglalkoznak agytornával, például keresztrejtvényt fejtenek, nyelvet tanulnak. Erről nemrég a blogomon írtam.
Próbáljunk tehát egyszerre egy dolgot csinálni, és egy dologra figyelni. Amikor fókuszálunk, akkor fókuszáljunk, mert egy adott feladat kivitelezése így hatékony. A mai információáradatban ráadásul nemcsak a multitasking okoz problémát. Óránként (!) átlagosan 17…27-szer váltunk egy feladatról egy következőre. Sokkolóan magas szám, igaz? Rohamosan növeli a hatékonyságunkat, ha ezt csökkentjük.
Ám ez különösen nehéz. A kutatók azt a módszert ajánlják, hogy egyik feladatról a másikra váltáskor tudatosítsuk magunkban, hogy ez történik: akkor kevesebbszer fogunk váltani. Tehát ha leülünk megírni egy beszámolót, akkor írjunk beszámolót legalább 20 percig. Ezen idő alatt ne nézzük meg a leveleinket, telefonunkat, ne keljünk fel enni – ha otthon vagyunk, ne szakítsuk ezt meg háztartási munkával se. Erre a Pomodoro-ciklust beállíthatjuk magunknak: rengeteg telefonos alkalmazás és böngészőbővítmény létezik rá. A 20 percek közti szünetben intézzük az egyéb dolgainkat, akkor engedjük a feladatváltást és a figyelem elkalandozását. Például az e-mailjeink megválaszolását is így tegyük meg: egy húszperces blokkban foglalkozzunk levélírással és -olvasással.
És ha már a telefonnyomkodásnál tartunk, azzal is legyünk tisztában, hogy ez egy nehezen legyűrhető ösztön. Az emberi agy lényegében arra lett kitalálva, hogy az ételt kutassa. És mivel a mai társadalomban ételt lelni nem nehéz, az agyunk másfajta keresést végez: információ után kutat. És amikor információhoz jut, pontosan úgy termel nekünk dopamint, mint préda azonosításakor tenné. Ezáltal utasít minket, hogy ugorjunk rá.
Hogy cselezhetjük ki? Adagoljunk az agynak más információt: a tévézés és telefonnézegetés helyett olvassunk, vagy nézegessünk régebbi fotóalbumokat! Bámulatosan gyorsan le lehet szokni a telefon nyomkodásáról, ha valaki ezt fontosnak tartja. Én magam napi kb. 20 percet használom aktívan a telefonom képernyőjét. Szerintem még ez is sok…
Aki a cikkben írtak tudományos hátterére kíváncsi, annak ezt a kutatási anyagot ajánlom, valamint ezt, amely még több kutatásra tartalmaz linkeket (angol nyelvű). A témához az alábbi két könyv nyújtott különös inspirációt:
Adam Gazzaley, Larry D. Rosen: The Distracted Mind
Scott Barry Kaufman, Carolyn Gregoire: Wired to Create
Konklúzió
Én az a típusú ember vagyok, aki szereti minden percét hasznosan tölteni. Edzés közben hangoskönyvet hallgatok, séta közben olvasok, a buszra magammal viszem a korrektúrázandó anyagot. És erre azt mondják, nem ideális – meg kellene engednem magamnak, hogy csak eddzek, csak sétáljak, csak üljek a buszon. Be kell valljam, nagy kihívás!