“Nem csupán én írtam a regényt, hanem a regény is önmagát”

Miért nincs hatalma egy hadseregnek minden bevonult ember felett? Mi a helyzet ezekkel a “lázadókkal”? Végső soron ezekre a kérdésekre kereste a választ Tóth István Gábor, amikor megírta katonaélményeit felidéző regényét, A birsalma ízét. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent történet azonban nem csupán bakasztori, hanem egy erőteljes szerelmi szál is kibomlik benne, amiről a szerző is csak utóbb vette észre, hogy azzal kaput nyit a női olvasók felé. De hogyan lehet biztosítani, hogy ne legyen belterjes, csak egykori honvédek számára érdekes egy ilyen történet? És hogyan lett a 600 oldalas kéziratból 400 oldalas kiadott regény? Az interjúból ezekre a kérdésekre is fény derül.

Szinte meg sem merem kérdezni, hogy a saját katonaélményeit öntötte-e regénybe, mert annyira egyértelműnek tűnik. De vajon tényleg így van-e, és ha igen, miért döntött úgy, hogy ezeket a távoli élményeket most könyvbe foglalja?

Igen, a saját élményeimet próbáltam regénybe önteni, de ugyanakkor igyekeztem modellálni az akkori valóságot. És azért fogtam bele, mert számomra ma sem távoliak egykori eszmélésem évei, amelyek a hadsereg célkeresztjében kaptak végül tartalmat és formát.

Közel fél évszázad távlatában elhalványulhatnak az emlékek. Hogyan segített magán a részletek felidézésében, beszélgetett-e egykori katonatársaival, illetve hol és mennyire volt szüksége a fantáziájára, hogy kerekké váljon a történet? (voltak-e esetleg régről feljegyzései, naplója?)

A hadseregben semmiféle naplót nem vezettem, de eltávozáskor néha papírra vetettem az élményeimet, amelyeket a regény megírásakor már nem találtam, a sok-sok költözés és viszontagság következtében. A hadseregben figyelni kezdtem magamat, társaimat és környezetemet. Ennek következményeként rögzültek az emlékeim, a magam számára is meglepő alapossággal. Hogy a történet mennyire kerek, azt nem tisztem megítélni, de nem csupán én írtam a regényt, hanem a regény is önmagát. Az „A” után jönnie kellett a „B”- nek stb. A regény írásakor egyre inkább eltávolodtam saját történeteimtől, és egyre inkább szükségesnek tartottam, hogy „modelláljam a valóságot”, amely a fantázia segítségével igyekezett tükrözni az akkori társadalmi valóságot.

A katonaélmények felidézése veszélyes műfaj, mert akiknek nem volt része bennük, azok könnyen kirekesztettnek érezhetik magukat, vagy esetleg magamutogatónak, “háryjánoskodónak” tarthatják a mesélőt. Mennyire érezte munka közben ezt a veszélyt, és hogyan próbálta mindenki számára élvezhetővé, átélhetővé formálni a történetet?

A katonatársakkal természetesen sokat beszélgettünk az élményeinkről, és megfigyeltem a hosszú évek alatt velük kapcsolatban, hogy

mindenki kicsit másképpen emlékezik az egykori, közös történeteinkre.

Ezért e közös alapot inkább megkerültem, és a konkrét szereplőket modellként alkalmaztam. De például figyeltem arra is, hogy a katonaszlenget ne erőltessem, miként megszűrtem a káromkodásokat is. Kis közösségünk néhány nyelvi leleményét inkább zárójelben megmagyaráztam.

Az egykori néphadsereg laktanyáiról keményebb sztorikat is hallhatott (vagy élhetett át) az olvasó, mint amik A birsalma ízében megtörténtek. Mit gondol, az itt olvasható katonaélmények mennyire mutatják meg a korabeli valóságot? Mennyire igyekezett, hogy minél szélesebb kör tapasztalatait tükrözzék a regény eseményei?

Csak azt írtam meg, ami velünk történt meg, s amit előzőleg ellenőriztem, így a regény írásakor ritkán veszítettem el abbéli hitemet, hogy nem modellálom a tőlem telhető legnagyobb alapossággal – a minket akkor fogva tartó – operett-katonaságot. Persze, keményebb sztorik is akadtak a hadseregben. Az egyik halálos történetet megírtam. Jómagam inkább keretnek tartottam a minket körülvevő körülményeket, s azt helyeztem a mű középpontjába, hogy a kamaszkorukat alig elhagyó katonák milyen válaszokat adnak a kihívásokra. Egyfajta lelki fejlődéstörténetet szerettem volna írni, s erre az alcímre is gondoltam, mert a belsőben játszódó történések legalább annyira voltak fontosak számomra a férfivá érés útján, mint a külső, az objektív körülmények. Lev Tolsztoj: Háború és béke című kötetének egyik mondata így szól: „A katonaság általában megrontja a fiatalembereket, mert az általános emberi jogok és kötelességek helyett az uniformis nagyon is viszonylagos tiszteletét adja, s ezáltal korlátlan hatalmat ad az emberek nagy része felett.” Régóta motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon a maradék rész felett miért nincs hatalma a hadseregnek? Az úgynevezett lázadók felett miért nincs korlátlan hatalma? Erre a kérdésre is kerestem a választ a regényben.

A szerelmi szál az eredeti események minél hitelesebb visszaadása miatt van a történetben, vagy tudatosan nyitott ezáltal a női olvasók felé is?

A szerelmi szál vagy annak hiánya minden hadseregben meghatározza a katonák mindennapjait. A személyes érintettség okán került kezdetben az én regényembe, de később rájöttem, hogy az események minél finomabb árnyalása miatt többszörösen is fontos az elbeszélésben. A regény végefelé pedig arra is rájöttem, hogy ezáltal nyitottam a női olvasók felé. A kötet hátsó borítóján elhelyezett szöveg utolsó mondata több női olvasót is vásárlásra késztetett. [“A könyv végére a főhős lelkileg és szellemileg megerősödve távozik a hadseregből, önmagában és jövőjében bízva, s tudja jól, munkás hétköznapok és évek következnek albérletében, egy mindent elsöprő szerelem bűvöletében.” A szerk.]

“A birsalma: nem csupán kemény, de rettenetes ízű” – hangzik el a regény elején a kulcsmondat, ami a címre is reflektál, ám a katonatörténet korántsem ilyen negatív kicsengésű. Miért ezt választotta címnek, és milyen jelentésrétegei vannak a “birsalmának”?

A kötet címe valamennyire tükrözi a főhős nem mindig reményteli küzdelmeit, amelyek mégsem válnak sorsfordítóan tragikussá. A harsány, katonás címet igyekeztem elkerülni, hiszen a mi operett-hadseregünk inkább az elátkozott helybenjárás groteszkjét mutatja, de a sokak számára elvesztegetett két év, s az alig vánszorgó élet-idő az ép idegzeteket is kikezdte.

Milyen nehézségekkel szembesült az írás során? Hogyan oldotta meg ezeket? Van-e valami, amit másként csinálna, ha ma újra kezdhetne egy regényt írni?

Ötször kezdtem hozzá, míg a végleges változat megszületett.

Ha újra kezdeném, sem tudnám jobban megcsinálni.

Amikor kiadtam kezemből a kézirat, ezzel tisztában voltam.

Mennyi időt vett igénybe a 400 oldalas regény megírása az ötlet megszületésétől a kiadókeresésig? Milyen rendszerességgel írt, és milyen körülmények között ment a legjobban az alkotómunka?

Két évet vett igénybe a regény megírása. A Covid-időszak alatt készült, és nagyjából kétezer munkaórám van benne. Az elkészült 600 oldalnyi kéziratot végül 400 oldalnyira karcsúsítottam. Egyébként napi rendszerességgel írtam 6-8 órát, és volt napi minimum-penzumom. E munka fegyelmet és fokozott kitartást kívánt.

A regény vége nyitott, akár folytatható is – immár a civil élet alakulásával, a szerelmi szál folytatásával. Tervezi a folytatást? Ha igen, hol tart most a megvalósításban? És milyen irányba menne a cselekmény?

Igen, már írom a folytatást. Ebben majd az 1980-as éveket veszem górcső alá. A leendő mű eleje és vége már végleges. A munka elején vagyok, így még sok változás és változtatás lehetséges.