Osgood jéghegy-modellje (Mi köze ennek az íráshoz?)


Vissza-visszatérő kérdés az írók körében: mennyire hagyatkozhatunk a fantáziánkra? Vajon jobb arról írni, olyan világról, olyan kultúráról, amit ismerünk? Vagy rendben van, ha mi egészítjük ki, esetleg mi találjuk ki mindezt?
Erre tökéletes válasz a jéghegy-modell. Magát a modellt bizonyára minden olvasó ismeri: arról van szó, hogy amit észlelünk, ami látszik, az csupán a jéghegy csúcsa. A jégdarabok az Antarktiszról leválva ugyanis kicsinek tűnnek – a víz alatt annál nagyobb részük található. Még Freud volt az, aki ezt az igazságot kimondta, bár a jéghegy szót még nem kapcsolta hozzá: az ő nevéhez konkrétan az fűződik, hogy a legtöbb cselekedetünk és döntésünk ösztönös. Ami tudatos, az csupán egy kis része az egésznek.

Hemingway és a jéghegy
Ezt az elvet és modellt sokan sokféle szakmai területre alkalmazták. Hemingway kifejezetten arról beszélt, hogy a szereplőire igaz ez az elmélet. Ugyanis amennyi látszik belőlük egy regényben vagy novellában, az egy apró szelete csupán a teljes személyiségnek, ő sokkal mélyebben kigondolja, kidolgozza őket, mint amennyit aztán a regényeibe beleír.


A kultúra és a jéghegy
Osgood volt az, aki a kultúrára értelmezte a jéghegy-modellt – amiről ebben a cikkben beszélni szeretnék. A vízből kilátszó darab az, amit észlelünk: a tapintható dolgok (tárgyak, személyek) és az emberek megnyilvánulásai (amit és ahogy mondanak, ahogy mozdulnak). A víz alatt van az a terjedelmes rész, amit nem látunk: az emberek miért viselkednek így? Ez a nagy tömb a következő összetevőkből áll: értékek és normák, a nép és az egyén történelme, története, szokásai.
A karakteralkotásban mindenképp legyünk részletesek. Ha nem regényt, hanem csak novellát írunk, akkor is ismerjük alaposan a szereplőnket! Legyünk vele tisztában, hogy a jéghegy-modell miatt ő sokkal komplexebb, mint elsőre gondoljuk.
Másrészt gondoljunk a világra!

A történetünk világa, környezete mindig bonyolult.
Ismernünk kell azt a kort és helyet, ahol a történetünk játszódik, ennek is komplexnek kell lennie a regényünkben. Nem vehetjük az ismereteinket például a viktoriánus Angliáról néhány Jane Austen-filmből. (Akkor elkerüljük az olyan szarvashibákat, mint az új Netflix-film, a Persuasion, avagy Meggyőző érvek szövegírói vétettek, amikor egy hölgy szereplő szájába adták, hogy egy férfi szereplő „tízes” – egyrészt maga a skálázás sem jöhetett szóba az 1800-as években, másrészt az egyének egymással szemben tanúsított tisztelete egy jólnevelt hölgynek nem tette lehetővé, hogy emígy minősítsen. Azt is érdemes tudni, hogy modern szlengnek a történelmi regényekben azért nincs helye, mert az olvasónak kifejezetten elvárása a valamilyen mértékben archaikus nyelvezet és mondatszövés.)
És ez az a pont, amikor megint gondoljuk a jéghegy csúcsára: egy történelmi korról vagy egy másik országról, ahol mi sosem éltünk, nem lehet akkora ismeretünk, mint a mai korról, a minket közvetlenül körülvevő világról. Hitelesen a saját városunkról, szomszédainkról, munkahelyünkről tudunk írni. Aki egész életében multinál dolgozott, természetesen képes írni a céges intrikákról, aki pedig gazdaságban nőtt föl, izgalmas jeleneteket talál majd ki a füstölőkamra árnyékában. Ha nincs meg ez az alapvető és széles ismeretünk, akkor vaktában lődözünk.
Különösen igaz ez az angolszász helyszíneken írott regényekre. Aki ismer engem valamennyire, tudja, mennyire a magyar helyszínt pártolom – és hogy nem lokálpatriotizmusból, hanem a jéghegy miatt. Ha én egy magyar faluban vagy városban nőttem fel, akkor azt tudom, nálunk hogyan kezelték a szülők a gyerekeiket, a nagyszülők mennyire voltak jelen a gyerekeik életében, hová és mennyit jártak el otthonról, milyen rituálé fűződött a napokhoz és napszakokhoz. Akkor azt fogom tudni, nálunk milyen az iskolarendszer, a közlekedés, a munkakeresés és -vállalás, mit kell tenni, ha eltörik a karom vagy meghal egy családtagom.
Még egy bekezdés erejéig kanyarodjunk vissza Osgoodhoz! Ő ugye a látható tartományba tette az emberek viselkedését, reakcióit – és mennyire igaz, hogy ha nem ismerjük egy kultúra alapelveit (a jégtömb víz alatt lebegő részét), nem fogjuk érteni, miért viselkedik valaki úgy, ahogy. És a regényírásban ez fordítva még nagyobb galibát okoz: ha nem ismerem a tőlem idegen, általam nem ismert kultúra részleteit, nem leszek képes az ezen alapulóan hitelesen viselkedő szereplők ábrázolására. Márpedig még a szomszédos népek kultúrája is különbözik a miénktől: más környezetben, más értékek mentén nő fel egy osztrák, egy magyar, egy román kisgyerek, és emiatt másképpen reagáló felnőtt lesz belőle.


Amit a filmekben látunk, az csak a jéghegy csúcsa!
Nagyon fontos, hogy sose tájékozódjunk a filmek alapján, mert ezek nem hitelesen írják le például a mai észak-amerikai társadalmat vagy a második világháborús Angliát. A YouTube kifejezetten tele van olyan videókkal, amelyekben történészek vesézik ki a népszerű filmeket, hol rontották el például a ruházatokat. (Megjegyzem, egy ilyen videóból sokkal többet tanulunk egy adott korról vagy helyről, mint több kosztümös filmből.)
Nap mint nap találkozom olyan külföldi helyszínű kéziratokkal, amelyek halmozzák a magyar szólásokat, közmondásokat – oly módon, hogy a szereplők ezt el is játsszák, gondolok itt például a sánta kutyával kapcsolatos szólásra, ami egy sánta kutyáról jut a szereplő eszébe – és szokásokat, mint például a vasárnapi húsleves. De olvastam már nadrágban járó, egyetemista grófkisasszonyról is, vagy szekeres közlekedéssel bíró korszakban történt balesetről, mely után a sérültet kórházban tartották mesterséges kómában.
A hitelesség nem mindössze azt jelenti, hogy utánanézünk, mi lehetséges ott és akkor.
Inkább azt tartsuk szem előtt, hogy a mi ismeretünk mekkora része a jéghegynek? Ha csak a csúcsa, akkor vagy keressünk más témát, más hátteret, vagy vágjunk bele az alapos kutatásba, és abba se hagyjuk, amíg úgy nem érezzük, hogy a következő könyv, amit olvasunk (vagy dokumentumfilm, amit végignézünk), már semmi újdonsággal nem szolgál számunkra.
Ha fantasyt írunk, írjuk meg a hely történelmét, a fizikáját, rajzoljunk térképet, fessünk hangulatképeket az utcákról, épületekről, tájakról, emberekről!
És ne csak a nagy dolgokat nézzük! Ne csak arról legyen szó, kétszáz éve létezett-e már szemüveg, hanem ha a hősünk társastánctanfolyamra iratkozik be a mai Szegeden, akkor egyrészt menjünk el néhány foglalkozásra mi magunk (abban a városban, ahol élünk), másrészt látogassunk el Szegedre, és kukkantsunk be egy ottani táncstúdióba, ahová a hősünket képzeltük, és engedjük, hogy hasson ránk a hely atmoszférája.!
Írjunk arról, amit ismerünk – ha még nem ismerjük, hát megismerésre fel!

Nádasi Krisz író, szerkesztő