Regényújság / Szarvasgomba és csalánleves ÷ Magyarország 1952–2004

Dr. Tóth Attila regénye nyomon követi egy ember eseményekben nem szűkölködő, több országon, kontinenseken átívelő, rögös életútját. Hite, eszméi miatt nemcsak saját magának, de családjának is szörnyű viszontagságokkal kell szembenéznie. Csak élete alkonyán érzékeli, hogy amiben vakon hitt, az zsákutca volt. A történet valós eseményen alapszik a kommunizmus viharában.

A Rákosi éra alatt Mihály és fia hazakerülnek. Később a fiúi visszamegy Moszkvába egyetemre, és orosz lányt vesz el. Az apa munkát, lakást kap, végül hazaköltözik a szülei házába.

Mihály harmadévszázad elteltével újra itthon volt, Józsika először. A vonat most már magyar földön robogott tovább. Itthon voltak. Tudták, odakint magyarul beszélnek az emberek. Mindketten a vonat folyosójáról nézték a tájat. A szerelvény egy óra elteltével újra megállt. Nyíregyháza, olvasták el az állomás épületén a feliratot. Szolnok előtt már sötét volt, végül este tizenegykor Budapest fényeit pillantották meg. Nemsokára a kerekek enyhén csikorogva fékeztek a Keleti pályaudvaron. Az állomáson egy pártbizottsági munkatárs várta őket.

– Üdvözöljük Önöket Magyarországon. Nagy Gézának hívnak – rázott kezet a jövevényekkel.

– Jó estét – szólalt meg Mihály, és bemutatkozott, majd fiát is bemutatta.

– Egy-két napig egy szállodában fognak lakni, amíg ki nem választják, hogy melyik lakást szeretnék elfoglalni. Jöjjenek velem, elvisszük Önöket a szállodába, a költségeket a pártbizottság állja.

A parkolóban egy Pobeda gépkocsi várakozott sofőrrel. A csomagtartóba csak két bőrönd fért be, Mihály és fia a hátsó üléseken foglalt helyet, a harmadik bőröndöt Nagy Géza nyújtotta be az autóba, és az ölükbe csúsztatta.

Végighajtottak a szinte üres, gyengén megvilágított utcákon. Tíz perc múlva megérkeztek a szállodához.

– Az étteremben a konyha már nem üzemel, de intézkedtünk, hogy Önök még kapjanak vacsorát. Felvisszük a csomagokat a szobába, aztán lekísérem Önöket az étterembe.

A szobában volt két ágy, szekrény, asztal egy székkel, a sarokban mosdó, felette tükör.

– Menjünk is, az étterem tizenkettőkor zár, de azért annyira nem kell kapkodni, egyenek kényelmesen.

Elindultak lefelé az étterem irányába. Egy asztalnál meg volt terítve két személy részére.

– Foglaljanak helyet, a pincér rögtön hozza majd a vacsorát. Aztán pihenjék ki magukat, holnap tízre magukért jövök, addigra reggelizzenek meg itt a szállodában, ez is el van intézve. Jó étvágyat és jó pihenést kívánok.

Nagy Géza ezek után kezet nyújtott mindkettőjüknek, majd távozott.

Húsleves volt cérnametélttel, másodiknak sertéssült, párolt káposztával, pirított burgonyával. Józsika először evett ilyen káposztát, valahogy mindennek más volt az íze, állaga, finomnak találta a vacsorát. Mihály is jóízűen, merengő tekintettel evett. Az asztalon volt egy kancsó víz, de a pincér hozott egy fél liter száraz fehérbort is.

– Ha fröccsöt szeretnének, hozhatok szódát – jegyezte meg a pincér.

Józsika nem tudta, mi az a fröccs.

 

 

Hamar elaludtak, lassan negyvennyolc órája nem feküdtek rendes ágyban.

Másnap a reggeli elfogyasztása után visszatértek a szobába, de nem kellett sokat várniuk, Nagy elvtárs az ígért időben megjelent.

A Pobeda a szálló előtt várakozott, aztán egyenesen a fővárosi pártbizottság egyik épülete előtt állt meg. Felmentek a második emeletre, Mihályék kísérője bekopogott a folyosó közepén lévő ajtón.

– Tessék – szólt ki egy érces férfihang.

Nagy megnyitotta az ajtót, és betessékelte a vendégeket.

– Szabadság, Kelemen elvtárs. Kocsenás Mihály és fia megérkeztek tegnap éjjel, ahogy azt jelezték nekünk.

– Szabadság, elvtársak, üdvözlöm Önöket Magyarországon.

Mihálynak furcsa volt ez az üdvözlési mód, de kissé bizonytalan hangon ő is hasonló módon üdvözölte a férfit, aki felállt íróasztala mögül, és előrejött kezet rázni az érkezőkkel. Józsika is alig hallható hangon köszönt.

– Kelemen István vagyok, a párt részéről az a feladatom, hogy átsegítsem Önöket a kezdeti nehézségeken és az ezekkel járó formaságokon.

– Nagyon köszönjük a velünk való törődést. Reméljük, hogy nem okozunk túl sok gondot.

– Az Önök anyagait az illetékes szervek átvizsgálták, és semmilyen jellegű probléma nem merült fel. A rendőrségről elhoztuk az űrlapokat, amiket kitöltés után az V. kerületi rendőrségnél be kell adni két fénykép kíséretében. A személyi igazolványokat aztán két napon belül átvehetik.

– Köszönjük.

– A másik dolog, amit meg kell oldani, az a lakás kiválasztása. Két lakás közül tudnak választani, mindegyik kétszobás, fürdőszobás, konyhával. Az egyikhez egy kis erkély is tartozik. Az egyik az V. kerületben van, a másik a II. kerületben. Ha itt végeztünk, Nagy elvtárs elviszi Önöket, és eldönthetik, hogy melyiket választják. Mindkettő azonnal beköltözhető. Ráérnek hétfőig dönteni, addig foglaltuk Önöknek a szállodai szobát.

Mihály meg akart szólalni, de Kelemen elvtárs levegővétel nélkül folytatta.

– Állást a Vasmunkás nevű gépgyárban szereztünk Önnek, természetesen ez nem jelenti azt, hogy innen kell nyugdíjba mennie, ha lesz jobb lehetőség, olyan munka, amit szívesebben csinál, bármikor változtathat. De fel szeretném hívni a figyelmét, hogy a Vasmunkás egyik büszkeségünk, ahol kiválóan kamatoztathatja a Szovjetunióban szerzett tapasztalatait, nagyon erős, ütőképes pártszervezettel is rendelkezik. A lakások megtekintése után Nagy elvtárs oda is elkíséri Önt, és bemutatja a vezetőségnek.

– Önök aztán mindenre gondoltak, Kelemen elvtárs.

– Igyekeztünk, Kocsenás elvtárs, egy olyan régi és oly sokat bizonyított elvtársnak, mint Ön, megadunk minden segítséget, és örülünk, hogy újra a mi levegőnket szívja, munkájával, példamutatásával segíti hazánk fejlődését a szocializmus útján, vállvetve testvéreinkkel, Sztálin elvtárs útmutatásai alapján.

Kelemenből egy pillanatra kifogyott a szusz, de aztán rögtön folytatta.

– Még egy dolog, József iskolai problémáival keressék fel Suhajda elvtársat a Művelődési Minisztériumban. Jeleztük, hogy menni fognak, tudnak a fiú esetéről.

– Most pedig intézzék dolgaikat, jó egészséget kívánok. Viszontlátásra, szabadság, elvtársak.

– Szabadság, és mindent nagyon köszönünk – mondta apa és fia szinte egyszerre, miközben kezet ráztak Kelemen elvtárssal.

A két lakás közül a II. kerületi tetszett jobban mindkettőjüknek. Ennek volt erkélye és az ablakok is egy zöld parkra néztek. A közlekedés sem volt rossz innen, igaz, az V. kerületből való közlekedés még jobbnak volt mondható, de ott csak épületek és aszfalt vették körül a házat.

A gyári elbeszélgetésen is túlestek még aznap délután, és abban állapodtak meg, hogy Mihály augusztus 1-jétől kezdi meg a munkát.

Másnap délelőtt áthurcolkodtak a II. kerületi lakásba. A kulcs a házmesternél volt leadva. A házmester kitöltötte a bejelentkezéshez az űrlapokat, kiderült, hogy a személyi igazolványok intézésénél ezekre is szükség lesz. Majd elmentek fényképet csináltatni.

Két nappal később beadták a személyi igazolványhoz szükséges papírokat az V. kerületben. Az ügyintéző tudott róluk, azonban, amikor meglátta, hogy a lakásbejelentőket a II. kerületre vonatkozóan állították ki, közölte velük, hogy ő nem illetékes. Mihály megkérte az ügyintézőt, hogy hadd telefonáljon az ügyben. Felhívta Kelement, aki megígérte, hogy azonnal intézkedik, addig várjanak ott helyben, nem fog sokáig tartani.

Tíz perc sem telt bele, és egy magas férfi lépett be az irodahelyiségbe. Magyarázni kezdett halk hangon az ügyintézőnek, Mihály és fia nem hallott mást, csak sutyorgást. Aztán a magas férfi hozzájuk lépett.

– Kiállítjuk Önöknek az igazolványokat, holnap jöhetnek is értük, de sajnos a lakcímet mi nem írhatjuk be, ezért át kell fáradni a II. kerületi tanácshoz, de átszólok, és Önöket soron kívül fogják fogadni. Elnézést ezért a kis kellemetlenségért, de másképpen nem tudjuk megoldani.

Aznap délután bejárták a főváros főbb látnivalóit. A Várban kezdtek, letekintettek a Halászbástyáról a Dunára, szemben a Parlamentre, átbuszoztak a Gellért-hegyre és a Hősök terén fejezték be a túrát. Józsikának nagyon tetszett minden, lelkendezve kérdezgette apját, miközben a Mátyás pincében vacsoráztak. Mihály mindenre élesen emlékezett, valaha itt volt egyetemista négy évig.

Pár nappal később megérkeztek a teherpoggyászként feladott csomagok. Néhány faliképet is becsomagoltak, ezek most a szobák falaira kerültek. Mihály ágya fölé került egy téli, szibériai tájat ábrázoló festmény, amit Oleg ajándékozott neki az egyik születésnapjára. A bejárati ajtó fölé került a Brazíliából származó indián maszk. De a főhelyre, egy komód tetejére, az a fából faragott, sámánizmussal kapcsolatos szarvas került, amelyet még Hanti-Manszijszkban kapott azon a bizonyos vacsorameghíváson.

Mihály úgy gondolta, hogy a minisztérium felkeresése előtt jobb, ha készíttett egy hivatalos fordítást Józsika bizonyítványáról. Felkereste a hivatalos okmányok fordításával foglalkozó irodát. A bizonyítvány fordítása nem jelentett nagy munkát, és amikor az iroda munkatársa meglátta, hogy miről van szó, azonnal közölte, hogy másnap már jöhetnek is a dokumentumért.

A következő héten mindketten ott álltak Suhajda elvtárs szobájában, aki hellyel kínálta őket. Mihály és Józsika közösen adták elő a problémát, azt, hogy nem világos számukra, az ottani végzettség miképpen passzítható az itteni rendszerhez, jelezve azt, hogy Józsika tovább akar tanulni majd.

– Nem ez az első ilyen esetünk, elvtársak, több olyan fiatallal volt már dolgunk, akik a Szovjetunióból kerültek haza, és ott elvégezték a tízosztályos, középfokú végzettséget adó iskolát. Nálunk ez tizenkét évet jelent, de minisztériumunk, pártunk egyetértésével, az ottani végzettséget ekvivalensnek tartja az itteni négy gimnázium elvégzésével, azzal a kikötéssel, hogy az érettségi vizsgát leteszik. Erre is tulajdonképpen a magyar és a történelem tárgyak miatt van elsősorban szükség, de a matematika sem maradhat ki, meg van egy negyedik, szabadon választható tárgy is. A maga esetében, fiam, kézenfekvő lenne az orosz nyelv érettségi tárgyként való választása.

– Értjük, azt hiszem – szólalt meg Mihály. – Tájékoztat bennünket a részletekről is ugye? Hol és mikor jelentkezzünk érettségi vizsgára, kaphat-e a fiam valamilyen segítséget előtte? Magyar irodalmat, nyelvtant, magyar történelmet nem tanult korábban.

– Mint mondtam, ennek kijárt útja van. Az idei évi érettségiről már lekéstek ugyan, de így van legalább egy év idő a felkészülésre. Érettségi vizsga letételére elvileg az ország összes gimnáziumában van lehetőség. Említették, hogy a fiú tovább kíván tanulni, megkérdezhetném, hogy mik az elképzelései ezzel kapcsolatban?

– Mérnök szeretnék lenni, gépészmérnök – szólalt meg Józsika.

– Nos, akkor minden tiszta, tehetséges fiatalok százai mennek a Szovjetunóba tanulni. Magának még nyelvi előkészítőre sincs szüksége. Van egy iskolánk, Oleg Kosevoj nevét viseli. Ez középiskola, itt készítik fel a Szovjetunióba kerülő ösztöndíjasokat. Az érettségi bizonyítvány itt megszerezhető, konzultációs órákat is biztosítanak az olyanoknak, mint maga is. Gondolja meg, a taníttatás a Szovjetunióban nem jelentene anyagi gondot édesapjának, ösztöndíjat kapna, amiből kint fenntarthatja magát. Aki onnan kerül vissza, fényes jövő előtt áll.

– Köszönjük, nem is számítottunk arra, hogy ennyire mélyen belemerülünk a dologba, tulajdonképpen csak a középiskolai végzettséget akartuk tisztázni.

– Érettségi előkészítőre augusztus 25-éig kell jelentkezni mindegyik tanintézetben, az Oleg Kosevojban is. Az érettségi vizsgák csak jövő év május-júniusában lesznek, utána valamelyik magyar intézményben felvételi vizsgát kell tenni. A Szovjetunióba pályázókkal azonban már korábban, március táján elbeszélgetünk, felmérjük képességeiket, és kiutazásukra az érettségi vizsga eredményétől függően kerül sor.

A dolog első része világosnak látszott, van majdnem egy év az érettségiig, segítséget is nyújtanak hozzá. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy hol történjen a bizonyítvány megszerzése. Az Oleg Kosevoj nevét viselő iskolában, és utána vissza Moszkvába vagy egy másik gimnáziumban, és utána irány a Műegyetem, az intézmény, ahová Mihály is járt egykoron, de amit nem fejezett be. Másfél hónap volt hátra a döntés meghozataláig.

Mihály a hazaérkezést követő harmadik napon táviratot adott fel bátyjának, Ferencnek, hogy megérkeztek, és rövidesen hazalátogat. Természetesen már Moszkvából megírta korábban a rövidesen bekövetkező eseményt, de akkor még a pontos időpont ismerete nélkül. Ferenc expresszlevélben válaszolt, hogy nagyon várja a találkozást, természetesen Józsikát is látni akarja.

A következő péntek reggel került sor az utazásra. Mihályt és fiát az állomáson várta Ferenc.

Harminchárom éve nem látták egymást. Ferenc majdnem teljesen kopasz volt, de Mihály azonnal felismerte. Némán átölelték egymást, hosszú időnek tűnt. Elsőnek Ferenc szólalt meg.

– Isten hozott, öcsém.

– Szervusz, Feri. Hát itt lennénk.

Józsika csak állt egy helyben, rá még nem jutott idő, hogy bemutassák a nagybátyjának. Hirtelen nem tudtak mit mondani egymásnak.

– Na, ne álljunk már itt örökké, menjünk – bökte ki az idősebbik testvér.

Ferenc korán megözvegyült, tizennégy éves fiával élt együtt az egykori családi házban. A gyerek, akit szintén Ferencnek hívtak, most végezte el a nyolcadik osztályt, ősztől szakmunkásképzőbe jelentkezett, autószerelőnek fog tanulni. Nővérük, Judit férjhezmenetelekor másik faluba költözött, ott már az unokák is nagyobbacskák voltak. A családi házat az eltelt idő alatt kétszer is felújították, takaros kis porta benyomását keltette. Mihálynak földbegyökerezett a lába, amikor meglátta rég nem látott otthonát. Kavarogtak benne az emlékek, beleszédült a látottakba.

Leültek, és egyszer csak megindult mindkettőjükből a szóáradat. Egymás szavába vágva próbálták elmondani, hogy mi is történt velük az elmúlt csaknem három és fél évtized alatt.

– Itt maradtok, ugye, legalább egy hétig?

– Hát, én úgy gondoltam, hogy holnap legkésőbb visszamegyünk Pestre.

– Dehogy mentek, hiszen alig láttalak benneteket. Hely van bőven, emlékszel a kamrára, azt átalakítottam a fiamnak, jó kis szoba lett belőle, a másik két szobában meg csak elleszünk valahogyan. Alhatsz Józsikával vagy velem, és akkor neki saját szobája lesz, ahogy akarjátok.

– Hát nagyon kedves vagy, de…

– Semmi de, Juditékhoz is átmegyünk vasárnap, nagyon készül a veled való találkozásra.

Végül Mihály és fia öt éjszakát töltöttek a testvérnél. Ferenc főzött rájuk, első nap házi hurka volt az ebéd vöröskáposztával, hagymás krumplival, amit Mihály régmúlt ifjúkora óta nem evett. Józsika oda volt az új ízektől.

Juditékhoz autóbusszal mentek át vasárnap, náluk voltak az unokák is. Itt is megteltek a szemek könnyekkel a viszontlátás örömére. Húslevest, kacsasültet szolgáltak fel, amit finom házi meggyes rétes követett. Bor is került bőven az asztalra.

– Kár, hogy Sándor szegény ezt nem élhette meg – mondta Judit, miközben folyton-folyvást idézgették a múltbeli eseményeket.

Sándor a középső fiú volt, akit a háborúban bombatalálat ért.

– Az a szörnyű háború, jól emlékszem szegény Sándor testvéremre… Judit, most, hogy mi Pesten lakunk, igazán felhozhatnátok néha az unokákat. Elvinnénk őket a Vidámparkba, az Állatkertbe, biztosan nagyon élveznék.

– Nem zavarnánk Titeket?

– Nem zavartok, van két szoba, az egyikben mi elvagyunk Józsikával, a másikban meg ellesztek ti a kicsikkel.

– Majd meglátjuk.

Másnap Judit jött át a férjével, de unokák nélkül. Megint átbeszélgették az egész napot.

Aztán kedden Ferenc és Mihály egyedül maradtak. A kis Feri meg Józsika bementek a moziba, a városba, oda, ahová valaha Mihály járt gimnáziumba.

– Na, Feri, beszéljünk egy kicsit a jelenről is. Hogy gondolod, jobb lett az élet?

– Nem is tudom, mit mondjak. Nézd, te a testvérem vagy, őszinte leszek veled. Az oroszok sok szörnyűséget követtek el. Kiűzték a németeket, de itt maradtak. Volt itt minden, nehéz erről beszélni. Tudom, te mindent másképpen gondolsz. Először volt földosztás, most meg újra el fogják venni a földeket, kollektív gazdaságokat akarnak, kolhozokat, mint az oroszoknál, de te ezt úgyis jobban tudod.

– Kollektíven többet lehet termelni.

Mihály tudatán azért átfutott a háború előtti nagy éhínség, ami igen tragikus helyzetet teremtett a Szovjetunióban.

– Látod, tudtam én, hogy nem értjük meg egymást igazán. Aztán itt vannak a kitelepítések, deportálások. Emlékszel Kovács Andrásra, őt tavaly elvitték, senki nem tud róla semmit. A városból a volt jegyzőt valami távoli faluba telepítették ki családostul. Nincs jól sok minden, Misikém, sajnos.

Mihály csak hümmögött, megpróbálta védeni a rendszer igazát, de már nem olyan hevesen, mint azt korábban tette volna, aztán át is tértek semleges vizekre, és családi dolgokról kezdtek beszélgetni. A viszony nem romlott meg közöttük, másnap azzal váltak el, hogy rövid időn belül most a két Feri fog ellátogatni Budapestre.

Mihály augusztusban megkezdte a munkát, de előtte volt nála két napig a bátyja a fiával, és egy másik alkalommal Judit az unokákkal. Judit férje nem élt a meghívással. A gyerekek nagyszerűen érezték magukat.

 

Mihály a munkakezdéssel egy időben kérte felvételét az MDP-be, a párt 1956-ig a Magyar Dolgozók Pártja nevet viselte. Egy hónap múlva átvehette tagkönyvét. Mihálynak a rendszer igazságosságába vetett hite valamelyest megingott, de elveit nem adta fel. Úgy képzelte, hogy az ellentmondások majd idővel letisztulnak, és ha már az élete így alakult, akkor a nyugodt, jó élet reményében mindenképpen tovább kell haladnia a megkezdett úton. Korára való tekintettel már nem is kell magát annyira aktivizálnia talán, el fog járni a pártértekezletekre, javaslataival időnként segíteni fogja a munkát, de nem lesz szószóló, zászlóvivő. Ha nem muszáj, funkciót sem vállal.

– Akkor hogyan lesz ősztől? – szólt oda Mihály egyik este fiának.

A kérdés inkább csak költői volt, hiszen a válasz szinte egyértelműen adta magát, Józsi Moszkvában fog tanulni. Az ott szerzett diplomával együtt járó előny, karrierlehetőség a napnál is világosabb volt, továbbá nyelvi problémákat sem jelentett, és Józsikának a barátai Moszkvában voltak. Az már csak hab a tortán, hogy az egyetem elvégzése nem kerül szinte egy fillérbe sem, igaz, tandíjat itthon sem kellett volna fizetni, de így az ott kapott ösztöndíj a megélhetést is, bár szerényen, de fedezni fogja.

Augusztus végén jelentkeztek az Oleg Kosevoj nevét viselő intézménynél. Kiderült, hogy három másik fiú és egy lány is hasonló cipőben jár, ők is hazatelepültek, kint végezték a tíz osztályt, és csak érettségizniük kell. Mind a négyen a Szovjetunióban készültek diplomát szerezni. Szeptembertől heti három alkalommal szerveztek nekik külön, öt fő részére, érettségire történő felkészítőt, magyarból, történelemből és matematikából. A magyar és a történelem jelentett nagyobb gondot, matematikából inkább csak a fogalmak magyar nyelvű elsajátítása hatott az újdonság erejével, bár voltak olyan anyagrészek, melyekről Józsika korábban nem hallott. Még volt egy kis idegen akcentusa, ha magyarul beszélt.

Ez a tanév Józsika számára meglehetősen lazán telt el a nem túl sok elfoglaltság miatt. Barátságot kötött az egyik kurzustársával, Péterrel. Kezdtek eljárni együtt ide-oda, moziba, vasárnaponként ötórai teákra, télen korcsolyázni a műjégre, jó időben strandolni a Margit-szigetre. Az egyik táncmulatságon ismerkedett meg Évával, aki ebben az évben érettségizett, és most gép- és gyorsíró iskolába járt. Elkezdtek randevúzgatni. Évának volt egy barátnője, akit bemutattak Péternek, így sokszor négyesben szerveztek programokat. Éva elkezdte Józsikát Jozsónak becézni, ez a név aztán rajta is maradt, a fiatalok mind ezen a néven szólították.

Mihály sokat volt egyedül, amikor a munkából hazaért, fia általában nem volt otthon, programjai voltak új baráti társaságával. Mihály fejében megfordult, hogy esetleg megnősülhetne újra. A boltban, ahová vásárolni járt, megismerkedett egy elvált asszonnyal. Kezdetben csak köszöntötték egymást, de egyszer Mihály felajánlotta, hogy hadd segítsen hazavinni a boltban vásárolt holmit. Egy-két hét után a véletlenszerű találkozások rendszeressé váltak, ugyanis mindketten néhány perccel hat óra után érkeztek minden nap a boltba. Mindketten tudták, hogy az időpont megválasztása szándékos a másik fél részéről, azért jöttek egyszerre, hogy találkozzanak. Ezt azonban nem vallották be egymásnak.

Eltelt több mint egy hónap, amikor Mihály a szatyrokkal ismét megállt a bejárat előtt, a háznál, ahol a nő lakott.

– Meghívhatom egy csésze kávéra, Mihály?

– Szívesen elfogadom, ha nem zavarok.

– Már hogy zavarna, egyedül élek, a lányom Debrecenbe ment férjhez tavaly, azóta senki sem nyitja rám az ajtót. A lányom azért három-négyhavonta fellátogat hozzám.

Irma egy másfél szobás lakást tudhatott magáénak. A vendéget hellyel kínálta, majd kiment a konyhába, hogy lefőzze a kávét.

– Hány cukorral issza? – kiabált be a konyhából.

– Kettővel, ha szabad.

Az asszony a kávé mellé hozott egy kis aprósüteményt is.

– Szóval itt lakik?

– Igen itt éltem a férjemmel és a lányommal, amíg el nem váltunk. Aztán, mint mondtam, a lányom is továbbállt. Úgy néz ki, hogy jól megvan a férjével.

– Mit dolgozik a lánya?

– Adminisztrátor az ottani egyetemen. A férje lakásügyi előadó. Így szerencséjük volt, hamar lakáshoz jutottak.

– Az bizony nagy szó.

– Láttam egyszer egy fiatalemberrel, ő a fia?

– Igen, Józsika. De ősszel ő is elmegy, Moszkvában fog tanulni.

– Tud oroszul, vagy előbb még azt is meg kell tanulnia?

– Ez hosszú történet.

Mihály dióhéjban elmesélte az életüket, kihagyva azt, hogy tizenkilencben miért is kellett elhagynia az országot. Irma figyelmesen hallgatta partnerét. Már régen meg szerette volna hívni magához, csak mindig elbátortalanodott. Most azonban furcsa érzés vett rajta erőt. Olyan jó volt eddig ezzel a férfival társalogni, de a most hallottak nem voltak igazán ínyére. Igyekezett idegenkedését titkolni, de Mihály is megérzett valamit. Valahogy a légkör feszültebbé vált. Az okát is sejtette. A testvérével meg tudta valamennyire beszélni a kényesebb dolgokat, de Irmával ezt lehetetlennek tartotta.

A férfi távozása után Irma sokáig töprengett, milyen jó is lenne egy társ, akivel el lehetne oszlatni a magányt, valaki, akivel időnként el lehetne menni egyet sétálni, netán színházba, moziba. Irma nem származott előkelő vagy gazdag, úri családból, így a rendszerváltozás kezdetén, közvetlenül a háború után még hitt abban, hogy jobb idők következnek. De aztán, igaz csak áttételesen, ő is érzékelte a Rákosi-korszak szörnyűségeit. Mihályt kedvelte, a múltját nem. Találkoztak még egy párszor, de a sorompó, ami leereszkedett közéjük, többé nem akart felnyílni. A későbbiekben is, ha összefutottak, mindig leálltak beszélgetni, de közelebbi kapcsolat nem alakult ki közöttük. Mihály továbbra is egyedül maradt.

Elmúlt a tél, megjelent a tavasz első hírnöke, hóvirágot árultak az utcán. Március 5-én néhány percre mindenütt leállt az élet. Néma vigyázzállásba merevedett mindenki a munkahelyeken. Meghalt a világ proletáriátusának vezetője, a bölcs és tévedhetetlen vezér. Sztálin elvtárs, alias Joszif Visszarionovics Dzsugasvili nincs többé. A Sztálin név felvett név volt, az acél szóból származik. A névválasztás tökéletesnek mondható, hiszen a generalisszimusz valóban acélkemény akarattal rendelkezett.

Mihályban a hír kavargó érzéseket váltott ki. Nemrég még ő is úgy gondolkozott, ahogy az most a rádióból, az újságokból ömlött. Mi tagadás, saját fia nevének megválasztásában is szerepet játszott a teljhatalmú bolsevik vezér. Most azonban úgy gondolta, hogy a haláleset talán hozzá fog járulni a kinti körülmények javulásához, következésképpen idehaza is enyhülni fog a szigor. Ebben tényleg nem tévedett.

Józsika rendben abszolválta az érettségit, és felvételt nyert Moszkvába, gépészmérnöki szakra. Pétert Harkovba irányították, a két barát nem nagyon örült, hogy elszakadnak egymástól. Következett egy gondtalan nyár, Jozsó két hetet a Balatonnál töltött Péteréknél, akiknek volt itt egy kis nyaralójuk. A nagybátyjához is kétszer ellátogatott édesapjával a nyár folyamán. Évával eljártak táncolni, strandra, egyszóval jól telt az idő. Augusztus 29-én édesapja és Éva kikísérték a Keleti pályaudvarra, és a vonat elindult Moszkva felé. Kijevig Péter is a vonaton volt.

Mihály teljesen egyedül maradt, azt leszámítva, hogy havonta egyszer meglátogatta Ferencet. Ilyenkor a szombat éjszakát ott töltötte, és sokszor találkozott nővérével is. Az élet viszonylag eseménytelenül haladt a maga útján.

Jozsó könnyen beilleszkedett az egyetemen, a januári vizsgák után hazajöhetett, a nyarakat is itthon töltötte. A karácsonyok kimaradtak, de ő ezt már megszokta. Annyi azért történt, hogy egy koordináló tevékenységet végző munkatárs a Követségről rendezett egy szerény kis megemlékezést a kint tanuló magyar diákok részére. Mindenki vett valami szerény ajándékot, pl. hamutartót, töltőtollat vagy valami ilyesmit, és egy kis fenyőfa felállítása után kisorsolták, hogy ki kit ajándékoz meg.

A második évében történt egy kellemetlen eset. Az egyik magyar hallgató magával hozott otthonról egy rossz minőségű fekete-fehér fotót, ami egy nőt ábrázolt fedetlen felsőtesttel. Az orosz évfolyamtársaknak ez hatalmas élményt jelentett, a fénykép kézről kézre járt, de az eset kitudódott, és a diákot azonnali hatállyal hazaküldték. A pornográf jellegű dolgoknak még a csíráját sem tolerálták. Ugyanakkor senki nem törődött vele, hogy a koedukált kollégiumokban ki hogyan oldja meg a szerelmi együttléteket. A lányok minden nehézség nélkül mehettek a fiúk szobáiba és fordítva.

Jozsó, Joszif tartotta kapcsolatait régi moszkvai barátaival, de új barátok is akadtak az egyetemen. Erős volt a mozgalmi, Komszomol tevékenység, ez a szó a kommunista ifjúsági szövetséget jelölő szervezet neve volt, mozaikszóként meghonosodva. Társadalmi munkára is el kellett járni, az őszi félév egy egyhetes mezőgazdasági jellegű munkával indult.

Idehaza megindult az enyhülés, a kitelepítettek lassan visszatérhettek otthonaikba. A szibériai kényszermunkáról is hazajöttek az életben maradók.

Aztán pár év múlva történt valami. A Műegyetemen a diákok gyűlést tartottak. Az ott elhangzottak futótűzként terjedtek tovább az egész országban. Kitört a forradalom. Követelték, hogy a ruszkik menjenek haza.

Mihály megrettent. Ezekben a napokban csak a boltig ment ki az utcára. Nem akart találkozni senkivel. Félt. Még az is átfutott elméjén, hogy el kéne menekülni, Nyugat felé, kint új életet kezdhetne, ott nem tudnának semmit a múltjáról. De már hatvanegy éves, mit kezdene ott?

Józsika meg Moszkvában van, vele mi lesz? Maradnia kell, vállalni kell, akárhogy is alakuljanak a dolgok. Rettegett a csengőtől, szerencsére csak kétszer csengettek november 4-éig. Egyszer a postás, és egyszer a villanyszámla-leolvasó. A rádiót hallgatta egész nap, újságért nem ment, mert azért ellenkező irányba kellett volna mennie a bolthoz képest. Nem ment be dolgozni sem, majd azt mondja, ha ezt számon kérik, hogy vidéken volt, és az események miatt nem tudott visszajönni. Esténként borral és a bátyjától hozott házi pálinkával nyugtatgatta megtépázott idegeit. A fiáról semmilyen híradás nem érkezett. Később kiderült, hogy Moszkvában azt fontolgatták, hogy a magyar diákokat hazaküldik, de erre az idő rövidsége miatt nem került sor.

A tiszavirág életű magyar szabadság hamar elbukott. A szovjet tankok rendet csináltak. Mihály megnyugodhatott. Néhány nappal később megtudta, hogy unokaöccse, Ferenc fia elhagyta az országot. Lám, a saját hozzátartozói közül is van olyan, aki a másik oldalon áll. A fiú alig múlt tizennyolc éves. Bátyjával később kerülte a róla való kimerítő beszélgetést. Annyit azért tudott, hogy néhány hetes bécsi menekülttábor után Kanadába került, és ott kapott a szakmájában állást.

A megtorlások megint csak nyugtalanították Mihályt. Nem értett egyet a kegyetlen leszámolásokkal, de elvetni sem tudta igazán azokat. Kezdte minden idegesíteni. Egyre többet gondolt arra, hogy ha majd nyugdíjba megy, visszaköltözhetne a falujába. Ferenc is egyedül maradt, de valószínűleg együtt lakni nem lenne teljesen jó ötlet, még ha el is férnének a két és fél szobában kényelmesen. Mi lenne, ha hozzáépítene a régi házhoz egy másfél szobás lakrészt? Józsika is jól járna, végzés után itt lenne neki a pesti lakás, akár meg is nősülhetne. Ő meg ott elkertészkedne, állatokat tartana, elbütykörészne a ház körül.

Ferenc az ötletet szívesen fogadta, felajánlotta, hogy akár építkezni se kell, elég nagy a ház. De Mihály ragaszkodott az elképzeléséhez, jobb külön, de mégis együtt.

1958 tavaszán vett egy Skoda 440 Spartak személygépkocsit, persze a párt segítette, hogy hozzájuthasson. Ekkor jelent meg egy új rendelet, amely már nem kötötte engedélyhez magánszemélyek részére a gépkocsitartást. Ezen túl már nem kellett vonatoznia, ha hazament falujába. Furcsa volt a volán mögött ülni ismét, utoljára Amerikában vezetett személyautót, na meg a háború előtt még Moszkvában, amikor kiképezték teherautó vezetésre a polgári védelemmel kapcsolatban, amiből aztán nem lett semmi a Nyizsnyij Tagilba való áthurcolkodás következtében. Csak kiváltságosok jutottak ebben az időben új autóhoz.

Jozsó negyedéves korában ismerkedett meg Galinával. Galina tanárszakon tanult biológiát. Özvegy édesanyjával élt együtt szerény körülmények között. Édesapja azon szerencsétlenek közé tartozott, aki a hadi fogságból Sztálin munkatáborainak egyikébe került, és nem élte túl a megpróbáltatásokat. De Galina erről csak évekkel később számolt be Jozsónak. Egyre több időt töltöttek együtt, a nyári szünetben nagyon hiányoztak egymásnak. A lány édesanyja is kedvelte a magyar fiút, bár kissé aggasztotta, hogy lányának idegen udvarlója akadt. A beidegződött reflexek nehezen engedtek. Évával a kapcsolat már két évvel korábban megszakadt, a fiú távolléte alatt új udvarlója akadt, és rövidesen férjhez is ment hozzá.

Galina anyja gyakran meghívta a fiút ebédre vasárnap. Jozsó most már két helyen is ehetett háziasabb kosztot, Zsukovék is gyakran hívták. Mihály meg minden félév elején, amikor Józsika visszatért Moszkvába, küldött valamit a baráti házaspárnak, téliszalámit, gyulai kolbászt, kecskeméti barackpálinkát. Levelezés útján is tartotta a kapcsolatot, nemcsak velük, hanem Olegékkel is Nyizsnyij Tagilból, amely továbbra is zárt város maradt. Levelezni nem volt tilos, de személyes találkozásra gondolni sem lehetett. A forradalom leverése utáni évben, ígéretéhez híven meghívólevelet küldött Zsukovéknak, akik a kiutazási engedélyt ekkor még nem kapták meg.

Ami Jozsót és Galinát illeti, az események felgyorsultak, ezt nem csak a szerelem, hanem az események is kikényszerítették. Ha össze kívánták kötni sorsukat, dönteniük kellett, addig, amíg Józsika kint tanult, utána ezt már sokkal bonyolultabb lett volna intézni. 1958 márciusában megvolt az esküvő. Hat év után Mihály ismét kiutazott Moszkvába, hogy részt vegyen a sorsdöntő eseményen. Az esküvői ebéd egy étteremben került lebonyolításra, amelyen, Galina édesanyján és Mihályon kívül részt vettek az ifjú pár barátai és Zsukovék is. A fiatalok nászútja egy Moszkva melletti dácsába vezetett, amit Galina egyik barátnőjének a szülei engedtek át egy hétvégére a fiataloknak.

Mihály az esküvő előtt, januárban ismét kiküldte a hivatalos meghívólevelet Zsukovénak, és ezúttal sikerült megkapniuk a vízumot – ahogy odakint nevezték az érvényes útlevél megadását. Moszkvából, Leningrádból valamivel könnyebben ment az engedélyezés, mint máshonnan, feltéve, hogy az illető munkahelyét nem ítélték meg veszélyesnek a kiutazás szempontjából az erre illetékes szervek, nehogy valamilyen nem kívánatosnak tartott információ kijusson, még ha egy baráti országról van is szó. Attól is függött a dolog, hogy ki intézte éppen a papírokat, és az illető milyen kedvében volt. Mihály június hónapra tervezte a meghívást, ekkor még Józsika kint volt, és így kényelmesebben elfértek a lakásban.

Aljosa és Nagyezsda először jártak külföldön. Bejárták Budapestet, mindent megnéztek, Mihály egy vállalati üdülőben szerzett két szobát a Balatonnál, egy hetet itt töltöttek. A Skodával járták az országot. Esténként hosszas beszélgetésekre került sor.

– Te Misa, tudod te azt, hogy Hruscsov kezdetben nem akart beavatkozni nálatok?

– Nem tudtam, de hát jobb, hogy így alakult – Mihály válaszában azonban érződött némi bizonytalanság, zavar.

– Tudod, én egy kicsit bűntudattal gondolok erre. Az ördög tudja, hogy mi lett volna a jobb.

– Tudod, itt szépen haladunk előre, bár kétségtelen, hogy sokan nagy árat fizettek ezért. Talán pár év múlva azt mondhatjuk, hogy minden rendben. Aki vadrózsát irt, annak tövis megy a kezébe. Nekünk a fiammal biztos, hogy így jobb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mások baja engem hidegen hagy. Öregszem már, szeretnék semmire nem gondolni, nyugodtan leélni, ami még hátravan.

– Nálunk is jobb lett azért, aki a rendszert becsülettel építi, annak nem kell már félnie.

Zsukovék elutazása előtt két nappal Jozsó is hazatért, diplomával a zsebében. Galina még néhány hónapig nem jöhetett, az áttelepüléshez szükséges engedélyek csak november végére készültek el.

Mihály úgy döntött, hogy belevág az építkezésbe a családi telken. Az építési engedélyt ekkorra már megkapta, maga a falusi tanácselnök sürgette meg személyesen a dolgokat.

Július 15-étől nyugdíjaztatta magát, ekkor már hatvanharmadik évét taposta. Úgy gondolta, hogy eleget dolgozott életében, meg is fáradt már kicsit, különben is a fia felesége rövidesen megérkezik, szükségük van a pesti lakásra. Munkahelyén ünnepélyes keretek között, étteremben megrendezett vacsorán búcsúztak el tőle. Így a nyár folyamán már részt vehetett a segédmunkákban, amibe Ferenc és Józsika is jócskán besegített.

A nagy házhoz épített másfél szobás lakrész szeptember közepére lakhatóvá vált. Október 1-jén Mihály beköltözött. Közben Jozsó szeptember 1-jén egy gyár tervezőrészlegénél kapott munkát.

Mihály tehát visszatért oda, ahol gyerek- és ifjúkorát töltötte. A ház berendezése után a kertet kezdte el gondozni, sokat már ebben az évben nem tehetett, hiszen közeledett a tél, de előkészített mindent a tavaszi veteményezésekhez. Mihálynak lett az orvos és a tanácselnök után a faluban harmadikként televíziója, vagy ha úgy tetszik, negyedikként, ugyanis a bátyját is meglepte egy készülékkel. A tél folyamán tovább csinosítgatta a lakást, a fából faragott szibériai szarvas most a televízió tetejéről szemlélte a világot, az indián maszk és a szibériai téli tájkép is a falra került. Időnként nagy sétákat tett a friss levegőn, sokszor egészen az erdő széléig kigyalogolt. Hetente egyszer vagy kétszer betért egy fröccsre a falusi kocsmába is. A faluban sokat beszéltek róla az emberek, rendkívüli személynek számított, mivel annyi helyen élt, megfordult. A kocsmában mindig akadtak beszélgetőpartnerek, akik szívesen tettek fel kérdéseket múltjával kapcsolatban. Az embereket érdekelte Mihály sorsa, életútja, ugyanakkor érződött valamiféle tartózkodás is vele szemben. A falusiak nem mertek mindenre nyíltan rákérdezni, ami érdekelte volna őket, különösen a szovjet évekkel kapcsolatban voltak óvatosak. Csodálkozva hallgatták, de egyben kicsit féltek is, nehogy valami nem kívánatos kicsússzon a szájukon az oroszokkal vagy a fennálló rendszerrel kapcsolatban. Mihály is érezte, hogy vele szemben a bizalom nem maradéktalan. Ez bántotta, de semmit nem tehetett ellene. Úgy gondolta, hogy ha majd az emberek alaposan kiismerik, nem fognak tartani tőle.

Jozsó természetesen felvételét kérte a pártba, amit most már MSZMP-re kereszteltek át. A munkahelyén sikerült beilleszkednie. November végén megérkezhetett Galina. Felmerült a kérdés, hogy milyen munkakörben helyezkedhetne el, hiszen a nyelvet nem tudta, végzettsége alapján biológiatanárként így nem volt lehetséges munkába állnia. De volt pedagógiai végzettsége, az orosz pedig az anyanyelve volt.

A Lenin Intézet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Tanszékéből jött létre 1952-ben önálló intézményként, majd 1957-ben ismét visszakerült a tanszék égisze alá. Feladata a marxista-leninista oktatás és orosznyelv-szakos tanárok képzése volt. József és Galina rövid idő alatt egyetértésre jutott abban, hogy a legkézenfekvőbb tevékenység számára orosztanárnőként működni. Abban az évben már nem lehetett bekapcsolódni, de a következő őszön Galina felvételt nyert, és mivel a nyelvet és a többi pedagógiai jellegű tárgy túlnyomó részét kinti diplomája alapján elismerték, egy év alatt diplomás orosztanár lett. A munkakezdésig, több mint másfél évig tehát nem járt el dolgozni, idejét intenzív magyar tanulással töltötte. Először két évig általános iskolában tanított, majd egy jó nevű gimnáziumban sikerült elhelyezkednie. Férje igyekezett vele magyarul beszélni, hogy ezzel is segítse felesége nyelvtudásának fejlesztését, de a társalgás gyakran váltott át oroszra, főleg, ha a téma bonyolultabb volta miatt a kommunikáció akadozva ment. Galina már egészen jól beszélt magyarul, amikor munkába állt. Helyesen ragozni azonban soha nem tanult meg igazán és a kiejtése is idegen maradt. Szinte minden tetszett neki Magyarországon, az élet sokkal kényelmesebb volt, az áruválasztékról nem is beszélve.

– Te, Jozsó, olyan jó, hogy itt nálatok nem kell annyit sorban állni, ha venni akarsz valamit.

– Nem mondom, ez kicsit kényelmesebb, mint odaát.

– Meg több mindent is lehet kapni a boltokban, sokszor nehéz ellenállni a kísértésnek.

Ezt persze csak Galina érezte így, a boltok még meglehetősen szerény és silány árukészletekkel rendelkeztek, persze minden relatív.

– Majd nálatok is javulni fog a helyzet, meglátod.

– Te Jozsó, szeretném egyszer meghívni a mamát. Menjünk ki hozzá egy kicsit, ha vége az iskolának, télre meg meghívhatnánk két hétre hozzánk.

– Persze, már gondoltam erre én is.

– Tudod, nagyon jól érzem magam itt, de néha azért hiányzik Moszkva, főleg anyuka.

– Jól van, persze, hogy kimegyünk hozzá, meg őt is szívesen látjuk majd nálunk.

Galina tényleg jól érezte magát, szerette férjét, élvezte a nagyobb szabadságot, a több lehetőséget. A hatalmas távolságok miatt Moszkvából nehéz és körülményes volt valahová elutazni egy kis kikapcsolódásra, az infrastruktúra hiányáról nem is beszélve. Pestről három óra alatt lent voltak a Balatonnál, szálláshoz is könnyen hozzá lehetett jutni.

Az iskolaév végeztével a fiatalok kiutaztak Galina édesanyjához. Mihály is velük tartott, Zsukovék miatt ment elsősorban, de a meghívót Galina mamája küldte mindegyiküknek. Mihály Zsukovéknál lakott, fia anyósánál el sem fértek volna.

– Hát, itt vagy megint, de örülök – mondta Aljosa.

– Nekem is jólesik, hogy viszontlátlak titeket. Hogyan tengetitek napjaitokat?

– Jövőre nyugdíjba megyünk mind a ketten, nem tudom, hogy leszünk meg aztán, a nyugdíjból nem lehet ugrálni, de jövőre azért még egyszer el szeretnénk menni nyaralni, Szocsiba, ha lehet.

– Ott én sem jártam, a Krímben voltunk egyszer, ha emlékszel.

Mihály felidézte a krími nyaralást, aztán beszélgettek a háborús évekről is.

– Olyan kár, hogy Oleg barátommal nem sikerül találkozni. Viszonylag gyakran írunk egymásnak, de nem hiszem, hogy látni fogom még valaha.

– Miért nem hívjuk meg ide őket, amíg itt vagytok? Hátha el tudnának jönni. Szállást tudnék szerezni nekik pár napra.

– Nem megy az olyan hirtelen, előbb kellett volna gondolni rá.

– Ne problémázz, küldünk egy táviratot, aztán meglátjuk, itt vagytok még két hétig, legfeljebb a vonatjegyekkel lehet probléma.

A távirat még aznap elment Nyizsnyij Tagilba. Már másnap jött válasz, hogy Oleg mindent megpróbál. Két nap múlva újabb távirat érkezett, hogy öt nap múlva, azaz következő kedden érkeznek Moszkvába. Olegék rendben meg is érkeztek, Aljosa némi utánjárást követően szerzett egy szállodai szobát részükre.

Egyik este Nagyezsda nagy vacsorával rukkolt elő, Galina édesanyját is meghívták. A fiataloktól elnézést kértek, de annyi embert nem tudtak volna leültetni.

A vacsora után Jozsó anyósa hamar távozott, hiszen Mihályon kívül nem ismert senkit.

Valahogy ismét felvetődött Aljosáék terve a jövő évi, Szocsiba tervezett nyaralásra vonatkozóan.

– Szocsiba én is szívesen elmennék – szólalt meg Oleg felesége.

– Misa, te nem jönnél el, megszervezhetnénk, hogy mind az öten ott találkozzunk. Eltölthetnénk ott két kellemes hetet együtt.

– Tudod, hogyha meghívsz, az csak Moszkvába érvényes, én nem utazhatok csak úgy el innen… De várj csak, eszembe jutott valami. Az IBUSZ egy utazási iroda nálunk. Olvastam az újságban, hogy szervez nyaralásokat ide, a Fekete-tengerhez. Talán úgy meg lehetne oldani, hogy én otthon befizetek, ti meg igazodtok ehhez az időponthoz, és akkor ott találkozhatnánk.

– Úgy legyen – szólalt meg Oleg. – Ami minket illet, mi megpróbálhatjuk a szállodafoglalást, ha meg nem megy, magánháznál is megszállhatunk.

– Talán lenne annyi összeköttetésem, hogy nektek meg magunknak is tudnék ott szerezni vagy szállodát, vagy valamilyen szakszervezeti üdülőben szobát – gondolkozott hangosan Aljosa.

Mihály arca hirtelen gondterheltnek tűnt.

– Mi van, Misa, nem jó ötlet? Olyan búskomor lettél, mintha foghúzásra várnál egy rendelőben.

– Tudjátok, az jutott eszembe, hogy kiutaznék ide, és meg sem látogatnám Katalin sírját.

Mihály az itt töltött néhány nap alatt már háromszor volt a temetőben, a sírt Zsukovék szépen rendben tartották. Már régen foglalkoztatta a gondolat, hogy Katalin földi maradványait haza kéne vinni, és ott helyezni örök nyugalomra. Józsika is így gondolta, és megígérte apjának, hogy majd utána érdeklődik ennek a lehetőségnek. De ő egyelőre mással volt odahaza elfoglalva.

– Megértelek– folytatta a beszélgetést Nagyezsda. – De, azért igazán eljöhetnél Szocsiba is. Látod, szegény Katalin nyughelyéről mi gondoskodunk.

Végül abban maradtak, hogy Mihály otthon utána érdeklődik a lehetőségnek, és majd megírja levélben.

Mihály még kétszer ment ki a temetőbe ottléte alatt. Józsika mindig vele ment, de egyik alkalommal elkísérte Galina és az édesanyja, korábban, egy másik alkalommal meg Olegék látogattak ki a sírhoz.

Oleg és felesége két nappal Mihályék hazautazása előtt tértek vissza Nyizsnyij Tagilba.

– Viszlát jövő nyárig, reméljük sikerül – integettek a vonatablakból.

– Jó utat és vigyázzatok magatokra – kiáltott vissza Mihály, és a vonat elindult.

 

Hazatérése után Mihály látta, hogy Ferenc szépen gondját viselte a kertnek, az állatoknak. A tavasz folyamán ugyanis Mihály zöldséget ültetett, gyümölcsfákat telepített, baromfitartással is elkezdett foglalkozni, disznót hizlalt. A kis háztájiból szépen jutott Józsikáéknak is. A tél eleji disznóölésre ők is leutaztak, mindkettőjüknek nagy élmény volt az esemény, először láttak ilyesmit. Galina az állat kivégzésén nem vett részt, ágyban maradt, és csak később kapcsolódott be a munkába.

Mihály az újév beköszöntével úgy döntött, hogy az autóját odaadja fiának és menyének, neki nincs rá nagy szüksége itt a faluban, ha meg néha Pestre utazik, el tud menni vonattal is. Legfeljebb időnként visszakéri az autót, ha mégis szüksége lenne rá. Így legalább a fiatalok gyakrabban meglátogatják őt, és könnyebb lesz Pestre vinni a kertben termelt dolgokat.

Jozsó így 1960-ben autótulajdonos lett, keveseknek volt még autójuk, pláne ilyen fiatal korban.

A városi IBUSZ irodában Mihály sikerrel járt, volt lehetőség Szocsiba utazást befizetni. Az ügyintéző azonban nagyon elcsodálkozott, és zavarba jött, amikor megtudta, hogy Mihály egyedül szándékozik utazni.

– Tudja, a szállodában kétágyasak a szobák. Nem is volt még ilyen esetem, szerintem csak akkor tudnánk elfogadni a jelentkezését, ha akadna még valaki, aki egyedül utazna, és Önöket egy szobában helyeznék el. A másik lehetőség, amit látok, hogy kifizetné az utat két személyre, esetleg ebben az esetben talán le lehetne vonni a repülőjegy költségét. De elég bonyolult lenne mindenképpen. Nem tudna egy útitársat szerezni maga mellé? Ketten érdekesebb is lenne a nyaralás.

Mihály agyán átfutott, hogy mi lenne, ha rábeszélné Ferencet, úgyse járt még soha külföldön.

– Visszajövök hamarosan, megpróbálom rávenni a bátyámat.

Ferencet először meglepte az öccse elképzelése, most hatvankilenc évesen utazzon, szálljon repülőre? Kora ellenére Ferencnek semmilyen egészségügyi panasza nem volt. Pénze is volt szépen, hiszen alig költött valamire, őt is eltartotta a kert. Meggyőzte magát, hogy egyszer ő is elmehetne nyaralni.

Mihály július első felére foglalta le az utat. Megírta a pontos időpontot Aljosának és Olegnek is. Most már csak rajtuk múlott a közös nyaralás. Eltelt egy kis idő bizonytalanságban, de öt hét után Aljosától megérkezett a híradás, hogy sikerült egy vállalati üdülőben két szobát szereznie, így Olegéknek is van helyük.

Moszkván keresztül utaztak, ahol a csoport egy éjszakát töltött, és városnézésre is sor került. Ennek a nem várt fejleménynek Mihály nagyon örült. Némi nehézség árán sikerült leválnia a csoporttól. A kinti idegenvezető először hallani sem akart róla, de Mihály erőszakos fellépése következtében, miután elmagyarázta, hogy ő hosszú éveket élt itt, elment telefonálni. Amikor visszajött, közölte, hogy rendben, de a holnapi reggelinél legyen ott időben, mert onnan már a reptérre mennek egyenesen. Aljosáék már két nappal előbb elutaztak Moszkvából vonattal. Mihály útja a temetőbe vezetett, Ferenc először vele akart menni, de miután észlelte, hogy nem olyan könnyen megy ez, a csoporttal maradt. Tulajdonképpen örült is, hogy így alakult, így legalább lát Moszkvából valamit, öccse pedig úgyis egyedül akar maradni.

A szakszervezeti üdülő nem volt túl közel a szállodához, úgy két kilométerre lehetett, de ez az itteni lépték szerint a szomszédban volt. Olegék csak másnap reggel érkeztek meg. Nagy volt az öröm, hogy ismét látják egymást.

Megfürödtek néhányszor a tengerben, de egyikük sem volt igazi strandoló. A napra csak a két feleség feküdt ki időnként, ők sem hosszú időre. Ferenc először nagyon élvezte az idegen környezetet, a látnivalókat. Később azonban kezdte magát kicsit kényelmetlenül érezni, hiszen egy szót sem értett a társalgásból. Mihály szorgalmasan tolmácsolt, de látszott rajta, hogy egy idő után őt is fárasztja a helyzet. Ferenc rájött, hogy feltalálja magát egyedül is, nem kell mindig a társasággal lennie. Hosszú tengerparti sétákat tett, jól elvolt egyedül. Az étkezéseken a szállodában, persze, mindig együtt volt Mihállyal.

A két hét hamar elrepült. Mihály ekkor még nem tudta, hogy utoljára járt a Szovjetunióban.

 

Az élet csendes mederben folyt tovább. Mihály kertészkedett, állatokat nevelt, esténként általában a televíziót nézte, vagy átment bátyjához traccsolni. Néha megivott egy-két fröccsöt a kocsmában. Nővére látogatásai megritkultak, ő is ritkán buszozott át hozzájuk, de azért évente ötször-hatszor találkoztak. József és Galina kétévenként utaztak ki a mamához, a közbeeső években ő jött ide, egészen 1969-ig, aztán már fárasztó lett neki a hosszú utazás, ettől kezdve a fiatalok jártak csak ki egészen 1980-ig, amikor Galina édesanyja meghalt.

 

1966 nyarán megjött Ferike Kanadából a feleségével, aki egy szót sem tudott magyarul. Volt már egy kislányuk, de őt nem hozták magukkal, rábízták a kinti nagyszülőkre. 1962 táján enyhülés állt be a politikában: „aki nincs ellenünk, az velünk van” – jelentette ki az ország első embere, Kádár János. Akik nem vettek részt az ötvenhatos eseményekben, most már hazalátogathattak. Ferike már egy évvel korábban haza akart jönni, de akkor még nem mert. Úgy döntött, hogy eljön Bécsig, édesapja meg kérjen útlevelet, és ott kint találkozhatnak. Ferenc ekkor járt másodszor és utoljára külföldön, egy hetet töltött Bécsben, itt ismerte meg a menyét. Simán megkapta az útlevelet, ilyen öregember már nem marad kint úgyse, ha meg mégis, legalább nem kell az államnak a nyugdíjat fizetnie tovább.

Ferike Bécsből hazatérve Kanadába beszélt egy szintén ötvenhatos, kint élő magyarral, aki azon a nyáron itthon volt Magyarországon, és nem esett bántódása. Felbátorodott. A következő nyáron már hazajött ő is a feleségével, teljes életnagyságban.

A családból csak Mihály volt képes beszélgetni Patríciával. Ő is nehezen, csak lassan jöttek elő a szavak angolul, 1933 óta egyáltalán nem használta a nyelvet. Három hétig maradt a kanadai rokonság, de nem végig otthon a faluban töltötték az időt, közben elmentek Pestre és a Balatonra is néhány napra.

 

Mihály miután unokaöccse és felesége elutazott, sokszor a gondolataiba mélyedt. Ez a Ferike milyen jól él, van saját házuk, autójuk, tavaly is, idén is átjött a feleségével Európába. Az élet ugyan itt is elviselhetővé vált, mi lettünk a szocialista világ legjobban élő polgárai, de hol van ez a nyugati lehetőségektől. Miért is küzdött ő tulajdonképpen? Az elképzelt eredmények, úgy tűnik, csak nagyon lassan valósulnak meg, ha egyáltalán valaha is megvalósulnak. De hát nem lehet az embernek teljesen feladni az elveit. Valahogy úgy volt Mihály a kommunista eszmékkel, mint a vallással. Isten létezését a vallás keretei nélkül elfogadta, mert gyermekkorában szülei ezt belénevelték. Ifjúkorában magába szívta a kommunista eszméket, egész eddigi életét ezek az eszmék vezérelték, most pedig, így öregen nem tudja már megtagadni teljesen a múltját önmaga előtt sem, nem bújhat ki a saját bőréből. A legnagyobb lelki terhet a kommunizmus rengeteg áldozata jelentette számára. Miért kellett emberek millióinak meghalni a börtönökben, munkatáborokban? Miért volt ez Magyarországon is így az ötvenes években? Azzal tudta valamennyire megnyugtatni magát, hogy ő nem vett részt a kegyetlenkedésekben. Tizenkilencben kicsit nyers, durva és erőszakos volt, de senki nem halt meg miatta, nem is hurcoltak meg senkit az ő közszereplése következtében. Az is többször eszébe jutott, hogy bizony ő is, családja is könnyen pórul járhatott volna, az emigránsok többsége soha nem tért haza a szabadság országából. Sokszor végiggondolta életét, gyermekkorát itt a faluban, a gimnázium éveit a városban, az egyetemi éveket Pesten, Brazíliát, az Amerikában töltött időt, aztán Moszkvát, a Nyizsnyij Tagilban töltött ínséges éveket, a hazatelepülést. Volt még egy dolog, ami nagyon megkeserítette mindennapjait. Felelősnek érezte magát felesége korai haláláért, ha nem kellett volna elviselnie annyi nélkülözést, hideget, Katalin valószínűleg még most is élne.

Egyébként egészen érdekes élete volt, eseményekben nem szűkölködött. Érezte viszont, hogy az emberek nem bíznak benne, hogy a faluban sokan megvetik, még akkor is, ha ezt nem mutatják ki. Elhatározta, hogy nem gondol többet ezekre a dolgokra, van más, amire gondolhat, amivel elfoglalhatja magát. Itt a kert, az állatok, itt van Ferenc, a fia, a menye, a nővére. Kell egyéb az egészségen kívül? A lelkét mardosó gondolatok azonban gyakran visszatértek esténként elalvás előtt. De az egészség se volt már a régi. Mihály szívpanaszokkal küzdött, rendszeresen kellett gyógyszert szednie orvosi utasítás alapján.

Az élet pedig csordogált tovább, különösebb események nélkül. Mihályt az is kezdte aggasztani, hogy miért nincs még unokája. A dolog csak 1967-ben oldódott meg, amikor Galina végre egészséges kislánynak adott életet kilencévi házasság után. A gyermek az Anna nevet kapta, mivel ez a név mindkét nyelvben használatos volt. Mihály boldogságban úszott, de már nehezére esett Pestre feljárnia. Azért évente kétszer megtette még az utat. Józsefék viszont gyakran lelátogattak. Mihály ilyenkor hosszasan nézte unokáját, bár nem igazán értett a gyerekekkel való bánásmódhoz. Amikor a kislány elmúlt hároméves, megesett, hogy csak az apjával ketten érkeztek. Kézen fogta unokáját, és ha volt éppen érőben lévő gyümölcs, együtt szedték a fáról. A kicsi kezdetben jobban beszélt oroszul, mint magyarul, de aztán az óvodában a magyar tudása is tökéletes lett.

Mihálynak egyre többet kellett a kerti munka közben leülnie egy kis pihenésre. Az ásót egyre nehezebben nyomta be a talajba, különösen, ha a föld szikkadt volt. Az orvos újabb gyógyszerek adagolásával próbálkozott, de a szívműködés csak nem állt helyre tökéletesen. A fáradékonyság pedig mind jobban erőt vett az idős férfin.

Mihály és Ferenc között régóta volt egy megállapodás. Egyik nap egyikük készít reggelit, a másik pedig ebédet. A következő nap aztán fordítva. Aki nem volt éppen soros, átment a másikhoz enni. Két emberre gazdaságosabb készíteni, és gyakorlatilag fele annyi munkát jelent összességében. A vacsorát mindegyikük maga oldotta meg, rendszerint ettek valami hideget, mindkettőjük a saját konyhájában.

1971 tavaszán Mihály nagyon rosszul lett. Az orvos erősítő injekciót adott be, és újabb gyógyszereket írt fel. Ferenc úgy döntött, hogy nem hagyja öccsét magára éjszakára. Rábeszélte, hogy jöjjön át hozzá, így ha valami baj lenne, ő azonnal tud segíteni. Mihály szabódott egy kicsit, de aztán engedett a rábeszélésnek. Már egy hete a nagy házban lakott, igen gyakran és egyre erősebben jelentkeztek a rosszullétek.

Egyik reggel Ferenc elkészítette a közös reggelit, és várta öccsét, hogy felébredjen. Általában hat és fél hét között szokott erre sor kerülni. De Mihály ma nem jött ki a szobájából. Ferencnek rossz érzése támadt. Fél nyolckor aztán nem várt tovább. Odament az ajtóhoz, és először halkabban, majd erősebben megkopogtatta az ajtót. Válasz nem jött. Benyitott.

Mihály ott feküdt mozdulatlanul, nyitott szemei üres tekintettel bámultak a semmibe. Ferenc megérintette a homlokát, az jéghideg volt. A falon a hajtogatós naptár 1971 áprilisánál volt nyitva. Elrohant orvosért, bár tudta, hogy hiába.

Misi – Miguel – Micky – Misa – Mihály hetvenhat éves korában távozott az élők sorából. Ott halt meg, ahol született, ugyanabban a szobában, még az ágy is ugyanabban a sarokban állt, ahol édesanyja a világra hozta, pedig micsoda hatalmas utat járt be a kezdet és a vég között.

A temetésen a család tagjain kívül részt vettek sokan a faluból is. Ferenc egyházi temetést rendelt öccsének. József nem szólt egy szót sem, bár valószínű, hogy ha ő intézi a dolgokat, pap nem lett volna, ő már egyáltalán nem hitt Istenben. Mihály a családi sírba került, szülei és másik bátyja mellé. Az volt a terv, hogy majd Katalin is itt fog nyugodni egyszer, de erre nem került sor. József halogatta a dolog intézését, így végül sohasem történt meg a maradványok hazahozatala. Katalin örök álmát a moszkvai temetőben fogja aludni az idők végezetéig.

 

Józsefet nem a legjobb mérnökök között tartották számon, elvégezte ugyan munkáját, de nem mindig az elvárható legnagyobb precizitással. Párttagsága, előélete és a gyűléseken történő felszólalásai miatt azonban soha nem maradt ki a fizetésemelésekből, jutalmakból, prémiumokból.

Anna 1985-ben leérettségizett, és középfokú nyelvvizsga bizonyítványt szerzett angolból, a felsőfokú orosz mellé. Felvették a Külkereskedelmi Főiskola üzletkötői szakára, amit három évvel később sikeresen elvégzett. Végzés után azonnal elhelyezkedett.

 

1989-ben megszűnt a kötelező orosznyelv-oktatás a tanintézményekben. Az igazgató Galina gimnáziumában úgy döntött, hogy a harmadik és a negyedik osztály még fusson ki úgy, hogy a tanulók az orosz nyelvet tanulják tovább, nem lett volna ért-elme a hátralévő rövid idő alatt egy új nyelv oktatásába belefogni, meg hát nyugati nyelveket oktató tanár sem állt még kellő számban rendelkezésre. Az első éven is meghirdették az orosz nyelv választásának a lehetőségét, de szinte senki nem jelentkezett, így nem lehetett oroszos osztályt beindítani. A másodikosok sem akarták folytatni e nyelv tanulását. Így az ellátandó orosz órák száma a felére csökkent szeptembertől, majd két év múlva teljesen meg is szűnt a nyelv oktatása. Az orosztanároknak lehetőséget adtak gyorsított formában arra, hogy átképezzék magukat valamelyik másik idegen nyelvre. Galina a szabályozás életbe lépésekor ötvennégy éves volt, a következő évben jogosult öregségi nyugdíjra. Az igazgató behívatta magához. Galina sejtette, hogy miért hívják. A tanévet még végigdolgozhatta, a következő évben nyugdíjba kellett mennie. Megértette a helyzetet, nem háborgott. Különben is lehet, hogy elment volna, belefáradt a sikertelenségbe. Huszonkilenc évet tanított, és ez alatt az idő alatt aligha volt összesen huszonkilenc diák, akivel tényleg érdemes volt foglalkozni. A többség az iskolából való kikerüléskor gyakorlatilag semmit nem tudott, volt egy pár eminens tanuló, aki az orosz órákra is felkészült, az aznapi leckét tudta, ha a tanár nem zavarta meg kérdésekkel, de ők sem tanulták meg a nyelvet. Négy-öt diákkal, akik az összes évfolyamról verbuválódtak össze, folyt szakköri tevékenység is, ez jelentette Galina számára az egyetlen sikerélményt tanári munkájában.

József, apjához hasonló módon, szintén átélte a lelki vívódásokat. A nyolcvanas évek közepén már egyértelműen látszott, hogy bizony, a lenini út sehová nem vezetett. Ő azonban cinikusabb volt apjánál, úgy gondolta, nem olyan nagy baj, ha a gazdaságban bajok vannak, és nem lehet anyagi értelemben legyőzni a nyugati országokat, a szovjet fegyverektől való félelem úgyis fenntartja a társadalmi rendet. Pártértekezleteken mindig harcos kiállást tanúsított, de azért érezte az idők szavát is. Nem tudta elképzelni, hogy a rend összeomoljon, mint ahogy senki más sem tudta ezt elképzelni akkor még.

1989-ben aztán megdöbbent, amikor az ötvenhatos eseményeket népfelkeléssé nyilvánították, majd a forradalom évfordulóján kikiáltották a köztársaságot. Megszűntek a munkahelyi pártszervezetek, nem volt többé mibe kapaszkodnia. József még csak ötvenhat éves volt, maradt még négy év a nyugdíjba menetel lehetőségéig. Aztán egy év múlva kicsit megnyugodott, a munkahelyén nem bántották, szürke eminenciásként maradhatott. Éreztették vele, hogy előrejutásra már nem számíthat, de dolgozhatott tovább. Munkahelyét csak később privatizálták, kihúzta a nyugdíjig, hatvanéves korában tette le a lantot.

A tanácsi lakást sikerült jóval áron alul megvennie az önkormányzattól, és most már mindkettőjük számára beköszöntött a nyugdíjas élet. Anna természetesen eljárt dolgozni.

Nem messze a lakástól, ugyanabban az utcában, volt egy kis bárszerű söröző. A tulajdonos nem túl sok gondot fordított a külcsínre, elég sötét kis lyuk volt, az egész nem haladta meg a harminc négyzetmétert. Az egyik oldalon három boksz helyezkedett el keskeny ülésekkel és asztalokkal, hogy faltól falig valahogy elférjenek. A másik oldalon a bárpult volt található, előtte három forgó bárszékkel. A tulajdonos beszédes, jó humorú ember volt.

Idegen csak ritkán nyitotta ki az ajtót, viszont kialakult egy törzsközönség, akik napi rendszerességgel bejártak egy-két italra. A törzsközönség két részre oszlott. Az egyik társaság a közeli irodákból jött, és az asztaloknál foglalt helyet. Azok, akik között barátinak nevezhető viszony alakult ki, a bárszékekre ültek vagy körülállták a pultot.

Nos, Józsefnél is kialakult egy szokás, délután négy-öt óra tájban megjelent a vendéglátóhelyen. Mindig egy pohár sört kért és egy vodkát. A vodkát azonnal kiitta, a stampedliből pedig gondosan kirázta az esetlegesen megmaradó cseppeket, rá a sör habjára. Ne vesszen semmi kárba. Természetesen megismerkedett a többi, a bárpult körül lebzselő, vendéggel is. Ha érdekesnek találta a társalgást, és nem sietett, a kört megismételte, de túl sokáig sohasem maradt. A korkülönbség is nagy volt, a társaság tagjai negyven-ötven évesek voltak, ő már ekkor hetven felé járt.

Esett itt szó politikáról, nőkről, mindenről. Az itt lévő társaság inkább jobboldali beállítottságúnak volt mondható, divat volt az elmúlt időket pellengérre állítani, visszásságaiból gúnyt űzni. Persze, ahogy az ország dolgai kezdtek nem jó irányba haladni, a kritika ezzel kapcsolatban sem maradt el, sőt felerősödött, nem csak az úgynevezett utódpártra vonatkozóan, hanem annak ellenlábasa tekintetében is. József igyekezett oly módon hozzászólni, hogy az ott lévőkből az ne váltson ki visszatetszést. Kifejtette, hogy a szovjet rendszernek nem volt létjogosultsága, de valahogy a beszédéből kiérződött, hogy nem teljesen őszinte.

Ugyanakkor nem tagadta le múltját, részletesen elmesélte édesapja kalandos életútját és saját történetét is. A részletekre más alkalmakkor is időnként visszatért.

Aztán József egyszer csak elmaradt a kocsmai társaságból. A kocsmáros néhány nap múlva megtudta, hogy rákos beteg, nem sok ideje van hátra. Egyszer-kétszer a vendégek még látták az ablakból, lehorgasztott fejjel haladt az utcán, oda sem pillantva törzshelyére. Szintén a kocsmárostól tudtuk meg pár héttel később, hogy József meghalt. 2004-et írtunk. Joszif – József hetvenkét évet élt.

Felesége nem maradt egyedül, mivel Anna nem volt férjnél.

 

Lakásukon, Galina szobájában a sámánszarvas tekintete a szemközti falon függő indián harcos maszkjára esik, az ágy fölött pedig a szibériai tájkép látható szemben a bejárati ajtóval.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.