“Hagyjuk, hadd ragadjon minket magával a mű nyújtotta öröm”

“Valamilyen szinten uralnunk kell a képeket, vagyis értenünk kell a képek nyelvtanát” – hangsúlyozza Dr. Támba Renátó, akinek hamarosan megjelenik Gyermekkor a vásznakon című kötete a Storming Brain Kiadó gondozásában. A dualizmuskori gyermekszemlélet az alföldi iskola festészetében alcímű monográfia a szerző doktori disszertációjának népszerűbb, könyv-változata. Az interjúban a szerző beszél arról, milyen feladatot rótt rá a tudományos munka könyvvé alakítása, hogyan viszonyuljunk a modern világunkat elárasztó képek özönéhez, és egy konkrét festmények keresztül ízelítőt ad munkamódszeréből is, vagyis hogyan elemez egy gyermekkor-kutató egy festményt.

Miért alakította át doktori disszertációját könyvvé: úgy érzi, olvasói igény mutatkozik rá, vagy szeretné, ha ez is szerepelne a publikációs listáján, esetleg más oka volt erre?

Doktori értekezésem könyv formában történő kiadásának fő oka a szélesebb körű szakmai közönség általi könnyebb hozzáférhetőség biztosítása volt, hiszen egy már megjelent szakkönyvet könnyebb megtalálni a könyvtárak elektronikus katalógusával és a Google keresőmotorjával egyaránt, mint egy egyetem elektronikus archívumában bujkáló disszertációt. Ugyanakkor célom volt az is, hogy munkám a szélesebb körű olvasóközönséghez is eljusson. Lektoraim szerint munkám olvasmányossága tudományos jellege ellenére sem vész el, s jómagam is úgy gondolom, hogy viszonylag könnyen érthető szöveget formáltam az évek folyamán.

A szigorú szakmai szempontoknak megfelelő dolgozat átalakításakor milyen jellegű szerkesztési, adott esetben átírási feladatokat kellett elvégeznie?

Értekezésem könyvvé alakítása során igyekeztem kiszűrni az esetleges önismétléseket, frázis-ismétléseket, illetve törekedtem arra, hogy – legalábbis stilisztikai szempontból – az egyes fejezetek, alfejezetek is megállják a helyüket önálló olvasmányként. Továbbá ügyeltem arra, hogy átláthatóbb legyen a kapcsolat a szakirodalmi áttekintés és az elemzések között, tehát valamelyest világosabbá tettem az előre- és visszautalásokat. Ezentúl, ahol tudtam, árnyaltam az elemzéseket, kidomborítva a motívumtörténeti és neveléstudományi vonatkozásokat, továbbá egy igen rövid, a pedagógiai gyakorlat számára történő hasznosíthatóság lehetőségeit éppen csak jelző fejezettel toldottam meg munkámat.

Milyen nehézségekkel szembesült disszertációja – és könyve – írása során, s hogyan küzdött meg ezekkel?

Könyvem írásának legfőbb nehézsége kutatási területem interdiszciplinaritásában, tudományos sokrétűségében rejlik, hiszen munkám során a társadalom- és történettudományok több területéből (gyermekkor-történet, gyermekkor- és társadalom-néprajz, társadalomtörténet, művészettörténet, képtudományok, a gyermekkor szociológiája, nevelés- és gyermeklélektan) kellett szintézist alkotnom. Valójában azonban a külső tényezők jelentettek igazi nehézséget, az idő- és pénzbeli hiányosságok, de mindenki, aki valódi szenvedéllyel kezd írásba, kutatásba, a legkevesebb, hogy ezeket vállalja. Sajnos e tevékenységeket elenyésző arányban támogatják.

Kik lesznek neveléstörténeti munkája elsődleges olvasói? És kiket érdekelhet rajtuk kívül az új könyve?

Munkámat elsősorban feltehetően a nevelés- és oktatáskutatók, a művészet- és társadalomtörténészek fogják olvasni. Ám én a pedagógus- és szülőtársadalomnak is ajánlom művemet, azzal a meggyőződéssel, hogy a szemlélődés képességének kifejlesztése – melynek a műalkotások kitűnő eszközei – megkönnyíti számunkra a nevelés problémájához való viszonyulást, hiszen a tiszta kontempláció termékeny táptalajt jelent olyan attitűdöknek, mint az empátia, a feltétel nélküli elfogadás, a tolerancia, s a legfontosabb: a pedagógiai szenzibilitás és intuíció. Továbbá úgy vélem,

munkámnak köszönhetően tanárként, nevelőként ráláthatunk a nevelési folyamatok ideológiai, illetve narratíváktól való meghatározottságára.

Remélem, hogy könyvem a szülőkhöz és gyakorló pedagógusokhoz is eljut.

Hogyan tudná néhány mondatban összefoglalni tudományos megalapozottságú kötetének legfontosabb mondandóját a nagyközönség számára?

A műalkotások vizsgálata közelebb vihet minket a különböző korok mentalitásának, jelen esetben a gyermekről való gondolkodás megértéséhez. Mindaz, amit a nagy gondolkodók, filozófusok, költők, írók munkáiban olvashatunk, az visszaköszönhet egy-egy képen is, sőt, egy tudatosan alkotó művész munkáin nagy valószínűséggel megállapítást tehetünk egy-egy nagy gondolkodó, irodalmár hatásáról. A könyvben vizsgált alkotásokon működésbe lépnek a gyermeknevelésről – és az ahhoz kapcsolódó problémákról – folytatott társadalmi diskurzusok, s az ábrázolt gyermekeket övező miliőben érvényesülő társadalmi tudat- és tapasztalatformák is érzékelhetők a képeken keresztül. A műalkotások egy társadalomtörténeti, jelen esetben gyermekkor-történeti indíttatású kutatómunka során óhatatlanul dokumentumként jelennek meg, amelyek tanúskodnak az adott kor gyermekség-attitűdjeiről, ám ez nem jelenti ezt, hogy megkerülhetjük a szokványos művészettörténeti analízist, hiszen a stílusanalízis, kompozícióelemzés stb. nélkül az eredmény felületes, félrevezető volna.

Miben segítheti a neveléstörténeti kutatásokat a festmények vizsgálata?

A gyermekkor-történeti kutatások során a képelemzés általában kiegészítő céllal jelenik meg, a teóriák alátámasztásaként; tehát a kutatók általában a szövegből indulnak ki, s így jutnak el a képhez. Ezzel szemben munkámban a képből indulok ki, innen próbálok eljutni a következtetésekhez, többek között arra a kérdésre keresve a választ, hogy a képek testébe ivódó szöveges tartalmak milyen hangsúlyeltolódásokat mutatnak az irodalmi, eszmei forrásokhoz képest egy-egy társadalmi problémakörrel kapcsolatban. Kutatásom középpontjában a narratívák sokféleségének feltérképezése áll, s ez ma a neveléstörténet-írásnak is fontos törekvése.

Mi az, amit kifejezetten a festmények vizsgálata révén tudott hozzátenni a vizsgált korszak gyermekképéhez és gyermekfelfogásához?

Rámutattam arra, hogy a gyermekszemlélet képzőművészeti reprezentációja külön vizsgálatra érdemes témakör, hiszen más és más hangsúlyokat tapasztalunk a különböző festőiskolák gyermekábrázolási gyakorlatában, mind a tematikai arányokat, mind a gyermekkép és gyermekfelfogás mintázatait illetően. Jelen munkámban az alföldi iskola gyermekreprezentációs tendenciáival kapcsolatban sikerült egymástól elkülönítenem a jellemző gyermekségretorikai, gyermekideológiai szólamokat a jellemző gyermeklét-motívumok felismerését követően. Így például elmondhatjuk, hogy a vizsgált képanyagban a gyermek megjelenik munkaerőként, vagyis a családi gazdaság folytonosságának zálogaként, a felnőtti öröm forrásaként, valamint a megújulás szimbólumaként (pl. a tankönyv és az olvasás motívuma révén), a leánygyermek pedig mint a paraszti életideál megtestesülése (ld. Koszta leányábrázolásai) és mint a termékenység hordozója, a férfiuralom alávetettje.

A gyermekképet illetően a képeken kiolvasható a „szófogadó, engedelmes gyermek” és a „miniatűr felnőtt” képe. A nemi szerepeket tekintve megkülönböztetjük egymástól a „hallgatag, szemérmetes leánygyermek” képét és az „életrevaló fiúgyermek” konstrukcióját. A képi interpretációkon a gyermekkor nem a kortárscsoporti élményekben, a tevékeny felfedezésekben gazdag kora volt – a gyermekvilág nem vált el hangsúlyosan a felnőttvilágtól.

Nem a felfedezésektől örömteli, lírai utánérzésű gyermekvilág jelenik meg, hanem az a kor, amely mögött már letagadhatatlanul munkálkodik a nehéz paraszti élet regulája.

A gyermekfelfogás vonatkozásában beszélhetünk a „szeretetre méltó”, gyámolításra szoruló gyermek felfogásáról, mint a felnőtti életvilágtól átmenetileg elkülönített, érzékeny életszakaszról (anya-gyermek kapcsolat, testvérkapcsolat). Azonban a gyermekkor gyakran „hiánylény-állapotként” jelenik meg, e felfogás szerint a gyermekkor a „beavatatlanság” szakasza (a gyermek a közösségben, az anya-gyermek kapcsolat). Ugyanakkor a gyermek „miniatűr felnőttként” is megjelenhet a műveken (munkavégzés, leányportrék).

Képanyagunkban fellelhetők a paraszti polgárosulás bizonyos jelei is, mint pl. díszek és képek a falon, vándortanítás, a tankönyv és olvasás motívuma, módosabb, polgárias ruházat. Továbbá ilyen jel a gyermek alakjának közel hozása a szemlélőhöz (szemben pl. a felnőtt kontrollt érzékeltető felülnézeti nézőponttal), így érzékeltetve a paraszttársadalom bizonyos köreiben kiformálódó gyermek-centrikusabb pedagógiai attitűdöt, mely ugyancsak a paraszti polgárosulás irányába mutat. A gyermek módosabb ruházata, magabiztosabb testhasználata is utalhat a tárgyalt folyamatra, de a gyermektanulmányi mozgalmak már korábban említett közvetett hatására is, különösen Fényes Adolf képein.

Milyen konkrét szempontok alapján elemezte a vizsgált festményeket? Be tudná mutatni a megközelítési módszerét egy ismertebb, vagy a téma szempontjából revelatív képen?

Fényes Adolf: Bölcsőt ringató
Fényes Adolf: Bölcsőt ringató

Fényes Adolf „Bölcsőt ringató” („Fiatal anya”) című festménye (1902 k.; olaj, vászon, kartonon, 57×45 cm) ugyancsak a szegényember-periódus első ciklusából való. Roppant szűkszavú állapotkép ez, mely festői felfogásában távol áll a részletező kedvű anekdotikus zsánerrealizmustól, de feszültségteremtő képessége miatt a finomnaturalizmus vagy a társadalmi felelősségét nyíltan vállaló, agitatív irányú naturalizmusok hagyományaitól is, ugyanakkor a paraszt-tematika révén megidéződik itt Munkácsy, az ecsetkezelés és a kolorit okán pedig Joseph Isräels és Rembrandt, esetleg Velázquez hatása. Bár ekkortájt nagy hatást gyakoroltak felfogására olyan festők is, mint Zorn vagy Bastida, e képén mégis erőteljesebben érződik a holland realizmus hatása. Ugyanakkor a natualizmus olyan sajátosságai, mint a töredék-szerűség és a társadalmi determinizmus, itt is nyugtázhatók, hiszen e kép aktorai a mindennapi élet cselekvésfolyamából kiragadva, ösztönvalójukat előtérbe állítva, mintegy ösztönrugóiknak kiszolgáltatva jelennek meg. Ezt húzza alá a teknő motívuma is, mivel e tárgy a paraszti kultúrában meglehetősen „multifunkcionális” volt, ugyanis a gyermek ringatásától és fürdetésétől a ravatalozásáig és a hústárolásig sok mindenre használták. Ez már önmagában is utal a gyermekélet anyagi meghatározottságára, a gyermek emberi létfolyamba vetettségére, hiszen érzékelteti „az emberi lét körforgását”, akárcsak a teknő „színeváltozása” Pálfi György „Taxidermia” c. filmjében (2005). Mindemellett a „Hatalmas Népi Teknő” jelenléte révén a kép óhatatlanul bekapcsolódik a „túlérett magyar későfeudalizmus” kontextusába.

A festményen kopár falak előtt, az előtérbe előre helyezve látunk egy fiatal anyát, aki egy sámlin ülve vigyázza teknőben szundító apró gyermekét. A békésen alvó csecsemő semmit sem érez a nehéz körülményekből, amit anyjának ebben a pillanatban is nehéz szívvel kell elviselnie. A kép mélybarna-sötétvörös háttere drámai hangulatot eredményez, akárcsak az asszonyalak vállkendőjének vöröse, a tárgyakban fukarkodó környezet (sámli, kis tálka, teknő, kis asztal rajta talán cipóval) pedig szintén hozzájárul a nyomorúságos körülmények között élő, nélkülöző emberek nehéz sorsának érzékeltetéséhez. A kép drámai hangulatát és koncentráltságát az enteriőr szegényességén túl fokozzák a vaskos, zsíros, hevesen felrakott ecsetvonások is. Ugyanakkor az édesanya hátat fordít nekünk, ami megnehezíti a befogadó érzelmi ráhangolódását, illetve a részvét és a szánalom érzésének kialakulását, így tartva fenn a szemlélődés feszültségét a kép nézőjében.

A falak barnás tónusai – a földszerűség képzete révén – szintén kifejezésre juttatják a szegénység és a beletörődés élményét, ugyanakkor a földművelő emberek – és általában a szegényparaszti társadalom – kitartására, szívósságára is utal, valamint az anyai öl biztonságát is kifejezésre juttatja. Csupán az asszonyalak szoknyájának világoskékje hoz a képbe némi nyugalmat, esetleg derűt, ezzel is érzékeltetve, hogy az anya jelenléte a gyermek – és a család – életébe képes némi könnyűséget hozni. Ezzel együtt

az asszony szoknyájának kékje a nyomorúságban is bizakodó, reménykedő ember fojtott, „sztoikus” optimizmusát jeleníti meg.

A kép atmoszférája ettől még nem lesz felszabadult, de reménytelenséget sem érzünk. Az asszony szoknyájának kékje felidézi bennünk a Madonna-ikonográfia olyan jelentéseit, mint a szeretet, a békesség, a remény, illetve az erkölcsi tisztaság. Ezen értékek egyúttal a falusi anyák életérzését is megszólaltatják, de utalnak a paraszti világ, „egyszerű”, „puritán” életfelfogására is, különösen az utóbb említett erény.

Az asszony testtartásából a törődés és a gondoskodás gesztusa árad, ezzel juttatva kifejezésre az oltalmazó-vigyázó anya képét. Mindenesetre érezzük, a gyermek biztonságban van, s kifejezésre jut a gondozásra, törődésre szoruló, gyámoltalan gyermek felfogása is, s ezzel összefüggésben a már említett nevelői attitűd. Talán az anyai aggodalom élményéből és a gyermekvigyázás gesztusából következtethetünk a paraszti társadalom valóságának azon elemének leképződésére is, miszerint a gyermek a családi folytonosság zálogaként tételeződött.

Tervezi-e, és ha igen, milyen irányba kutatásai kitágítását?

Könyvem egy tágabb horizontú kutatás része, a továbbiakban a dualizmus utolsó negyedszázadának más festőiskoláit (pl. Hollósy-iskola, nagybányai és gödöllői művésztelep, Nyolcak) is vizsgálat tárgyává teszem a gyermekkor-történeti ikonográfia-ikonológia szemszögéből. Jelenleg a Lyka Károly által műcsarnoki festőknek nevezett piktorok gyermekábrázolási gyakorlatával foglalkozom. Ebben a körben már nemcsak a paraszt-tematikájú életképekkel és gyermekportrékkal foglalkozom, hanem a polgári gyermekek, úri leányzók élete, az őket illető szemléleti mintázatok, s az ezek következtében bensővé vált viselkedésformák, önreprezentációs gyakorlatok és formaiságok, identitás-motívumok is vizsgálhatók az ábrázolásokon. Továbbá szeretnék kicsit elmélyülni a szocreál gyermekszemléletében, a Maria Lactans képtípus ó-egyiptomi gyökereiben, a hellenisztikus nagyszobrászat gyermekreprezentációja mögött megbúvó filozófiai áramlatok feltérképezésében, valamint a digitális gyermekkor, a cyberbulliing és a serdülőkori szuicid hajlamok filmes reprezentációjában. Ez a felsorolás talán csapongónak tünteti fel személyemet, ám az itt felsorolt témák már nagyon régóta foglalkoztatnak.

„Mai, képek tömegével elárasztott kultúránkban rá vagyunk kényszerülve, hogy komolyan vegyük a képekből kinyerhető információtartalmakat, s azt a törekvést, miszerint meg kell próbálnunk dekódolni a kultúránk (…) szöveges tartalmaitól átitatott vizuális objektumokat. Ha nem így teszünk, képeink lassanként mindent magukba ölelnek, s végül megfosztatunk az értelmezés lehetőségeitől.” – Írja az előszóban. Mit gondol, átlagemberként hogy küzdhetünk a minket elárasztó képek özöne ellen, és hogyan tanulhatjuk meg hatékonyan dekódolni azokat, vagy legalábbis a fontosabbakat? Mit kéne ehhez tanítani például az iskolákban?

Nem kell küzdenünk a képáradat ellen, hanem meg kell tanulnunk a képek folyamában élni. Az európai ember máig nem bízik meg kellőképpen a képekben, részben éppen a tömegmédia termékei miatt. Ám addig, amíg nem bízunk meg bennük, nem tanuljuk meg azokat kezelni, így továbbra is félrevezethetőek, vizuálisan naivak leszünk. Bár nem ez a végső cél, de valamilyen szinten uralnunk kell a képeket, vagyis értenünk kell a képek nyelvtanát, sőt, eszmei, irodalmi meghatározottságát. Tudnunk kell, hogyan jutunk el a jeltől a jelentésig, s hogyan fakadhat látszólag ugyanabból a jelből több, egymástól teljesen eltérő jelentés.

Ami a dekódolást illeti, talán erről a szó szoros értelmében nem is beszélhetünk, hiszen a mű értelmezése szüntelen utazás a műalkotás nemlétező középpontja felé. Ezért a legfőbb, amit tanácsolhatok a műértelmezéshez, hogy hagyjuk, hadd ragadjon minket magával a mű nyújtotta öröm. Ha kellőképpen elengedtük magunkat, a többi – a mű „értelme”, „magja” utáni végtelen nyomozás – szinte már magától jön.

Talán felületes válasznak tűnik, de

korunk egyik legfőbb problémája, hogy nem vagyunk képesek elengedni magunkat, s megállni, „elidőzni” az igazán nagy műértékek előtt.

Ezért aztán könnyedén magukkal ragadnak minket a média tudatszilánkjai, hogy a mi tudatunkat is fragmentálttá, darabossá tegyék. Véleményem szerint úgy tanulhatunk meg napjaink képáradatában élni, s nem elveszni, ha közelebb kerülünk a különböző korok műalkotásaihoz, irodalmi műveihez, s ehhez az iskolákban hiteles irodalom- és művészettörténet-tanítási szemléletre volna szükség, s persze arra, hogy felejtsük végre már el az „alapműveltség” roppant kártékony fogalmát… Ahogyan Kukorelly Endre is vallja, én sem tudok azonosulni azzal, hogy az irodalmat a tudomány logikája és az illendőség („illik tudni”) éthosza szerint tanítják; projekt módszerrel, interaktívan, élmény- és érdeklődésközpontúan kellene oktatni ezeket a tárgyakat, s így a diákok valószínűleg megnyílnának a kultúra örök értékeinek befogadására, s újra felfedeznék, milyen öröm lubickolni, alámerülni a képek és szövegek véghetetlen narrativitásában.

Hogyan keresett kiadót a könyvének, és milyen ez irányú tapasztalatokat tud megosztani a szakmunkákat kiadni vágyó szerzőkkel?

A kiadóválasztás elsődleges szempontjai a tudományosság igénye és a költségvetés voltak. Az Ad Librum Kiadónál már számos elismert kutató tudományos munkája jelent meg, illetve a kifizetendő hozzájárulás is kevés ahhoz képest, amit a legtöbb kiadó kér a kis példányszámú tudományos művek megjelentetéséért.. Ha tudományos művet szeretnénk kiadni, mindenképpen fontos, hogy járjunk utána, hogy az adott kiadónál milyen minősítésű szakemberek publikáltak már korábban, ugyanis a doktorált, habilitált kutatók nagy valószínűséggel nem fogják egy sokadrangú, tudományosan nem elszámoltatható kiadónál megjelentetni sok éves munkájukat. Véleményem szerint igen kevés olyan kiadó létezik Magyarországon, ami a fenti két szempontnak egyszerre megfelel.

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál