„Engem is meglepett, hogy egyszerre angolul kezdtem írni”

Toulouse-Lautrec, Gulácsy Lajos, Csernus Tibor, Ingmar Bergman és Hamvas Béla is ihletői voltak Sue Kis-Jókai Szakall, alias Szakáll Zsuzsanna új kötetének, a Persona non grata-nak. A Könyv Guru Kiadónál megjelent mű alkotójával egyebek mellett beszélgettünk arról, hogyan állt össze festményeiből, verseiből és prózáiból a kötet, miért jelenik meg három „elbeszélő” is a szövegben, mi célból tűzdelt angol nyelvű részleteket is a képek közé, és miért kell ismerni az olvasóinak az „örök láng vivője” kifejezést.

Olyan zavarbaejtően rendhagyó a kötete (egyszerre költészet, próza és képzőművészet), hogy mindenekelőtt meséljen egy kicsit arról, miként születtek meg azok az alkotások, amelyek most egyetlen egésszé álltak össze?

Természetesen a versek, a próza, és a képek is egymástól függetlenül születtek. Mostanában kezdtem el gondolkodni, hogy írjak egy könyvet vagy novellát, amiben minden szerepel: néhány versem, próza is, sokszor angolul, meg a képeimből jó néhány. A képeimmel önálló kiállításon is részt vettem 1999-ben Kecskeméten. A verseimet meg főleg az ELTE BTK angol tanszékén publikáltam, mikor még egyetemista voltam. A prózai részek kötik össze a verseket a képekkel, így alkotnak egy nagy egészet, magát a könyvet.

A kötet három részében három „elbeszélő” jelenik meg, a „persona non grata”, a vándor és a szerző. Kik ők, és a milyen a viszonyuk az „igazi” szerzőhöz?

A három szereplő természetesen én vagyok, váltogatom szerepeimet. Kissé tudathasadásosnak tűnhet ez a rövid történet, ami inkább tudatáramlat, ennek a rohanó világnak a leképződése. A történet végén Shakespeare-t hívom segítségül, ő teremt rendet a szereplők között, mondván, hogy a „fellépők” csak kísértetek voltak, és mindenha szándék, most jön az alvás, és befejezi a történetet. Valahol mindhárom szereplő én vagyok, csak más megvilágításból nézve. Mint a színpadon.

Mióta fest, és kiknek a képi világa hatott leginkább a művészetére?

Az 1990-es évektől festek, rajzolni már hamarabb elkezdtem. Festészetemre legnagyobb hatást Henri de Toulouse-Lautrec gyakorol, de említhetném Gulácsy Lajost, vagy Csernus Tibort is. A művészet tengere nagy, én mégis megpróbálom a saját utamat járni. Egyedi az egyéniségek között. A posztimpresszionizmus az, ami talán a legközelebb áll hozzám, de világok ezreit tudom magamba fogadni. Például Ingmar Bergmant is. Írásaimat sok tekintetben Hamvas Béla művészete ihlette.

Hogyan határozná meg saját magát? Inkább képzőművészként vagy költőként?

Az írás és a festészet is egyaránt közel áll hozzám. A kettőt nem tudom szétválasztani, mert véleményem szerint egymást egészítik ki. Sok képem ihletett már meg, és rengeteg novellám született a képeket nézve.

A prózai szövegrészek alapján merülhet fel az olvasóban, hogy a kötet részben önkifejezés, részben önterápia. Ön minek tartja?

Valahol minden művészeti tevékenység önterápia. Általában zaklatott személyiség vagyok, az írás és a festés is egyfajta önterápia, megnyugtat. Nincs is ezzel semmi baj. A lényeg, hogy jól csinálja az ember. A képzőművészeti kiállításomon valaki ezt írta a könyvbe: „Nagyon szép képek, szeresse tovább is az embereket.” Na, ezekért a pillanatokért érdemes felkeni, és festeni, írni.

Mi az oka, hogy angol és magyar szövegrészek keverednek a kötetben? És ezzel kapcsolatos írói neve is?

Még engem is meglepett, hogy egyszerre csak angolul kezdtem írni. Az angol kötészet szemináriumon J. Drew volt a tanárom, aki rendszeresen publikálta a verseimet. Sokat gondolkodtam és gondolkodom angolul. A nevem kérdése is nagyon érdekes. A „Kis-Jókai” név eredetileg a nagyszüleim családi neve, amit a kommunizmusban elvettek tőlük, azután a rettenet végén rehabilitálták őket, és én elkezdtem használni a nevet. Szóval ez nem egy kitalált név. A „Sue” meg a Zsuzsi angol megfelelője.

Hogyan képzeli el az olvasóit? Kiknek szánta a kötetet?

Én ezt a könyvet értelmiségi olvasóknak ajánlom, például olyanoknak, akik, ha kell, megértik Hamvas Bélát vagy Márai Sándort. Szeretném, ha olvasóim tudnák, mi az, hogy „őshagyomány”, „az örök láng vivője”, de ha ezeket nem is, legalább ismerjék „Uz Bencét”, a havasok fenegyerekét Nyírő Józseftől. Tudom, ehhez széles körű olvasottság kell, talán ezért nem is veszik a könyvemet.

Egyetlen kötet volt ez, vagy tervez folytatást? Ha igen, hasonló összeállítású kötetet, vagy új formákat is kipróbálna?

Azóta is rendszeresen írok, már két kötetre való anyagom van. Jelenleg szponzorokat keresek, akik jól belelátnak a történetekbe, és anyagilag segíteni tudnának.