Forgatókönyv a forgatókönyvhöz – Barczikay Lilla írása
Azt hiszem, minden író életében eljön az a pont, amikor elgondolkozik rajta: milyen lenne, ha megfilmesítenék a könyvemet? Ez nem önteltség, hiszen nem a forgatókönyvet kezdi el írni, csak egy ártatlan gondolatról van szó. Elképzeli a karaktereit alakító színészeket, a díszletet, a kellékeket… Talán már a könyv írásakor is egyből nagyképernyőn látja az eseményeket. Végül azonban mind kénytelenek vagyunk ráébredni, hogy bármi történik is, a közelében sem lesz annak, amit elképzeltünk. Akár olvasók, akár írók vagyunk.
Talán éppen ezért csalódás minden könyv alapján készült film az olvasók számára. A színészek sosem felelnek meg az elvárásoknak, hiszen mindenki máshogy képzelte el őket, más hajjal, más arccal, más alkattal. Szerencsés az az író, akinek beleszólása van a szereplőválogatásba. Aztán ott a forgatókönyv, az a rengeteg rész és jelenet, amit idő hiányában kihagytak a filmből. Természetesen legtöbbször az olvasó kedvencei maradnak ki (ezt sajnos saját tapasztalatból tudom), külön felháborodásra adva okot, de a szerzőnek is furcsa lehet a történetét ennyire szétszabdalva látni. Vele azonban a forgatás feledteti ezeket a sérelmeket. Csodálatos lehet figyelemmel kísérni, ahogy mindaz, ami korábban a fejedben volt, életre kel!
Az olvasó pedig izgatottan várja a filmet, megnézi az előzeteseket, dühöng a rossz szereposztás miatt, aztán a szeme megszokja az új arcokat. Beletörődik. Újra átlapozza a könyvet. Számolja a napokat. Aztán beül a filmre, és csalódottan távozik. Mert persze, jónak jó volt, vicces volt, néhány mondatra még rá is ismert, de mégsem olyan, mint elképzelte. A könyv ezerszer jobb – ezt fogják mondani azoknak, akik csak a filmet látták, és véletlenül még tetszett is nekik.
Tudom, mert én újra meg újra átesem ezen.
Persze győzködhetem magam, hogy az enyém más lesz. Én az egésznek szerves része leszek, lesz beleszólásom… Persze, ha a forgatásról is könyvet írnék. A valóságban azonban közöm se lesz a filmhez. Legjobb esetben megengedik, hogy jelen legyek. Magamba szívjam. Így talán kevésbé nehéz szívvel távozom.
Természetesen nincsenek tévképzeteim, a megfilmesítés egy nagyon homályos és még annál is távolibb álom csupán. De „temérdek” szabadidőmben néha megengedem magamnak, hogy eljátsszak a gondolattal. És úgy döntöttem, akkor is kihozom belőle a legjobbat.
Először is ott leszek. Mert izgalmas, mert varázslatos, mert új… Mert olyan lesz, mintha a saját képzeletemben sétálgatnék. Másodszor pedig kihasználom.
Autogramot fogok szerezni az akkori kedvenc színészemtől. Fel fogom próbálni a jelmezeket (imádom a jelmezeket). Fel fogok ülni az egyik kaszkadőr lóra (vagy csak a kaszkadőrre, amennyiben nem enged a lova közelébe). Mindezt pontosan úgy, ahogy elképzeltem.
Nincs más dolgom, mint írni mindehhez egy megfelelő történetet gyönyörű ruhákkal, szívdöglesztő hercegekkel, a történetből nem kiírható lovakkal, aztán keresni egy jó rendezőt, és a kész forgatókönyvet a kezébe nyomni, majd mielőtt belekezdenénk a komolyabb tárgyalásokba, letörölni ezt a bejegyzést. Gyerekjáték lesz. Csak nehogy közben felébredjek!