Krisz ötletei / A novellapályázat harmadik győztese – írástechnikai elemzéssel

Könyv Guru novellapályázatának harmadik nyertese Bíró Georgina lett Varjú című írásával. Előbb lássuk a novellát, majd alatta az elemzést:

Hajnali hármat ütött az óra. A poros kis lakópark egyik lépcsőházában, egész pontosan az 5/B harmadik emeletén felgyulladt a lámpa. Az ablakban egy nő vékony sziluettje jelent meg, a csipkefüggöny lágy homályában.

Félrehúzta, majd kinézett a fekete éjszakába. Az alattuk lévő parkoló egyik kukájánál látott egyedül mozgást, amúgy már mindenki aludt. Ez az alak sem maradt sokáig – csak valami élelmet keresett magának, majd már tántorgott is tovább, messzire, ahol már nem világította meg a sárga utcalámpa. Jelenlétét egy hangos csattanás jelezte, amely nyilván a kezéből kieső üveg utolsó sikolya volt, mielőtt az darabokra tört.

Csend volt. Egyedül a hűtő búgása és az óra monoton kattogása jelezte neki, hogy nem, nem álmodik. Ébren van, nagyon is.
Fázott. Ezért is kelt fel. Na meg mert rémálma volt. Már kereken egy éve ugyanarról, megállás nélkül. Álmában fekete varjú volt, aki szabadon szállt, ám amint élvezni kezdte volna a helyzetét, egy piros autó szélvédőjének repült neki. A kocsi mindig a semmiből jelent meg, figyelmeztetés nélkül.

Ujjait összedörzsölve állt fel a székéből, majd a fürdő felé vette az irányt. Leült a kád szélére és megengedte a meleg vizet. Néha beledugta ujjait, hogy a selymes érzés kicsit felmelegítse jéghideg tagjait. Teljesen belefeledkezett a gondolataiba, mikor megszólította valaki.

– Már rég aludnod kellene – hallotta a háta mögül a kemény, mégis számára oly lágy férfihangot. Nem fordult azonnal felé, előtte el kellett számolnia ötig. Mindig ideges lett, ha beszélni kezdett hozzá.

– Neked is –bökte oda hanyagul, majd, mintha egyedül lenne, ledobta ruháit és megmártózott a forró vízbe.

– Nem zártad be az ajtót és kiszűrődött a fény. Amúgy nem túl meleg a víz? A bőröd már vérvörös.

– Előfordul. – Nem szándékozott különösebb társalgásba elegyedni vele, különösen nem ilyenkor, a reggeli kávéja előtt. Félt, hogy még olyat mond, amit később megbánna. Érzelmeit ugyanis jobb szerette elrejteni, ilyen állapotban pedig félt, a felszínre buknának egytől egyig.

Nem beszéltek, és ő nem is nézett Rá. Hosszú percek telhettek így el. Eszébe jutott a hajléktalan. Mi lehet vele?

– Figyelj, csak azért, mert fázol, a víz nem fog felmelegíteni – Kezdett bele újra a beszélgetésbe. Látta, hogy felesége most nem felesel vissza, ezért merte folytatni. – Tudod, ez lelki eredetű hidegülés. Az agyad bizonyos…

– Ne gyere a pszichológus hülyeségeiddel! – Csattant fel hirtelen a kádból az asszony. Lábát felhúzta és átkarolta, mint egy önmagát védő kisgyermek. – Épp eleget hallgattam már! Tudom, hogy nem megoldás, mint ahogy a cigaretta sem! Mégis… Mégis a pillanatnyi feledést elérhetem vele. Addig legalább nem érzem a fájdalmat, úgy nekem meg már meg is éri.

– Ezzel csak magadat álltatod. Így csak több és több szálat fogsz szívni.

– Tudom.

Megint nem beszéltek. Az ócska, elromlott csap néha kiengedte magából a könnyét, de semmi más zajt nem hallottak. Eszébe jutott, hányszor megkérte a férjét, hogy szerelje meg, de a válasz mindig annyi volt, hogy „Nem tudom megcsinálni, Drágám!”. Kifogás.

Az óra a nappaliból furcsa hangot adott ki, vagyis már majdnem négy óra volt. Eszébe jutott a sok teendő, amit el kell még végeznie. Ebédet főzni, süteményt sütni, beszélgetni családtagokkal, majd ajándékozás és már ott is az este. Nincs megállás. Majd pihen, ha az egész karácsonyi hacacáré lezajlott és a családtagokat sem látja egy újabb évig.

Számára a karácsony nem ünnep volt. Holnap este lesz pontosan egy éve, hogy nem.

Gyereksírást hallott, ami azonnal visszahozta a létbe. A meleg vízből átmerített összes erejét összeszedve öltözött fel és botorkált ki a gyerek szobába. Érezte hátán férje tekintetét, de tudta, hogy nem fog tenni semmit. Nyugodtan nézte, ahogy kicseréli kisfia pelenkáját és ringatva elaltatja, majd visszarakja a kiságyába. Tudta, hogy fel fog ébredni. Mindig felébred, ha az apja is. Le se tagadhatnák egymást…

– Még mindig haragszol rám? – Kérdezte férje, mikor már újra a konyhában ültek. A nő megkent egy pirítóst magának májkrémmel és beindította a kávéfőzőt. Hideg volt, nagyon, igazi téli este. Ezen pedig szívének hűvös pumpálása sem segített.

– Nem.

– Nekem pedig nagyon úgy tűnik.

– Akkor tévedsz. Tévedsz, mert buta vagy. –Hangja üresen csengett vissza füleiben. Mintha nem is ő beszélt volna, hanem más, akivel éppen egyszerre mozgott a szája.

– Dehogy vagyok az… – Férje szája sarkában megjelent a huncut mosoly. Az a tipikus huncut mosoly, amibe beleszeretett az első randevújuk alatt, még tíz éve. Sosem felejti el azt a napot. Esőben sétáltak, mert az áprilisi eső váratlanul tört rájuk. Ezen persze ők csak nevettek. Nevettek, mert nem tudták, hogy az égiek siratták ezt a két szerencsétlent, akik egymásra találtak. – Ha buta lennék, lenne orvosi diplomám?

– A diploma nem egyenlő az ésszel. Attól még lehetsz buta. Az élethez buta, a szerelemhez buta, a gyerekedhez buta.

– Butának tartasz? – Még mindig mosolygott és ez idegesítette. Minek mosolyog? Tán kineveti a véleményét?

– Igen! – Szavaiban már nyoma sem volt a korábbi ürességének, helyette a lángoló harag vette át az uralmat. A férje arcából még a szín is kiszökött. – Buta vagy, sőt, hülye! Undok! Önző! Maga az ördög!

Észre sem vette, és már állt is. Kezeit ökölbe szorítva csapott le az asztalra, aminek következtében egy pirítós a levegőbe szökkent ijedtében. Észrevette magát, majd járkálni kezdett fel-alá, hogy lenyugodhasson.

– Miért mondod ezt, Drágám? – Motyogta a bajsza alatt a férfi. – Mit tettem?

– Teljesen magamra hagytál! Egyedül! Van fogalmad, milyen rossz tettetni a mosolyomat nap, mint nap? Elhitetni az emberekkel, hogy a szivárvány mind a hét színét látod, holott az egész világ fekete és fehér? És nem segítesz, nem ám, hanem még meg is nehezíted! Hol felbukkansz, hol eltűnsz. Néha kedved van beszélni hozzám, néha pedig csak nézel a sarokból.

Ránézett. Férje még mindig elhűlve nézett rá, homlokát csupa ránc borította a csodálkozástól. Úgy nézett rá, mint egy dühöngő őrültre, s ebben a percben kicsit el is hitte, hogy az.

– Rendben… – sóhajtott, majd mintha magának beszélt volna, motyogott tovább. – Mi lenne, ha… Nem is tudom, mondjuk… Nem, nem, nem. És ha esetleg…

– Szívem. Hát nem figyeltél rám? – Az arca megváltozott, vissza, eredeti állapotára, de a mosoly más nem jött vissza. – Innen már nincs visszaút. Sajn…

– Ki ne mondd, kérlek! Ez nem segítene, sőt, rosszabb is lenne! Hiába sajnálod, ha tenni ellene már nem lehet, a helyzet nem javul meg. Már belefáradtam. Belefáradtam, hogy várok rád, hogy segítséget kérek, hogy tettetek. Egyszerűbb lesz innentől, ha elfogadom, hogy mindent egyedül kell megoldjak. Te meg teszed azt, amit eddig. Bár most már jobb lenne, ha eltűnnél végleg. Az mondjuk segítene, ha ennyire segíteni szeretnél.

– Igen.

– Akkor, tessék.

– Akkor elengedsz?

– Igen, el.

– Már nem szeretsz?

– De. Éppen ezért kell, hogy elengedjelek. Ha nem szeretnélek, nem zavarna a jelenléted, így viszont csak a hiányod jut eszembe, minden másodpercben.

– Végleg?

– Remélem…

– Akkor szeretnél még valamit mondani búcsúzóul?

– Igen. – Arcát kezeibe temette, s hosszú idő óta először nem rejtette el a könnyeit. Jól eső érzés volt számára, ahogy a sós lé legördül arcáról a ruhájára. Mintha a bánat folyékony formában távozott volna lelkéből. – Szerettelek, és még most is szeretlek. Nálad jobb embert nem ismertem és néha azt kívánom, bárcsak én mentem volna el helyetted… De ezen már nem lehet változtatni. Csak azt sajnálom még, hogy nem éltem át veled minden apró pillanatot, amíg lehetett. Meg hogy a fiunk nem ismerheti meg, milyen remek ember is volt az apja…

– Hidd el, tudni fogja. – Férje szája sarkában újra megjelent a mosoly egy árnyéka. – Mert olyan remek anyja van, mint te.
S amint kimondta, eltűnt. Végleg. Vissza akart feküdni az ágyába, mert ez a beszélgetés jobban kimerítette az egész testét és agyát, mint ahogy gondolta. Elbotorkált az ágyába és elaludt, egészen délig. Elmaradt a sütéssel, de nem érdekelte. Mikor felébredt, képes volt mély levegőt venni és már nem is kívánta a cigarettát.

Este pedig, hosszú idő óta először, nyugodtan aludt el. Mélyebben, mint talán valaha. S többet nem kelt fel magától gondolkodni. Ő sem volt már varjúmadár.

Értékelés

Georgina írása megkapóan őszinte. Olyan hiteles, hogy az olvasónak megszakad a szíve… nekem még a könnyem is kicsordult, amikor először olvastam, annyira át tudtam érezni, hogy a főszereplő képtelen elengedni a férjét, gyermeke apját.

A szerző a pályázat benyújtásakor azt kérdezte, mennyire észlelhető, mennyire jön át az olvasónak, hogy a névtelen hölgy a saját gyászával birkózik meg és dolgozza fel azt. Szerintem egyértelmű – persze csak a végén áll össze a kép, de ennek így kell lennie. Sokáig csak azt érezzük, hogy mérgesek egymásra, főképp a nő a férfira, aztán láthatóvá válik a háttérben húzódó szeretet, és ekkor már csodálkozunk rajta, hogy a férfi miért követi a nőt, holott segíteni nem akar. A konyhában aztán kiderül minden.

A novella technikailag két területen javítható: dramaturgia és stílus tekintetében. Mindkét területen csupán kisebb módosításokat javaslok annak érdekében, hogy még ütősebb legyen a mondanivaló.

Nézzük először a stílust, a gördülékeny fogalmazást. A novella első bekezdésében van például az a mondat:

Egyrészt furcsa jelző volt nekem a „poros”, ezt inkább kisváros jelzőjeként használjuk. Másrészt Georgina úgy folytatja: „egész pontosan”, majd mégsem ír pontos utcacímet. Lehetséges, hogy azért tett így, hogy univerzális maradjon a történet, de választhatunk ilyenkor egy általános címet (pl. Roosevelt tér sokféle náció esetén szóba jön, vagy Petőfi/Kossuth neve nagyon jó általános cím, ha magyar történetet írunk), vagy nem mondjuk azt, hogy „egész pontosan”. Fogalmazhatunk úgy is, hogy „a nyugatra néző toronyház harmadik emeletén”.

Folytatódik a történet:

Ez a mondat a vessző nélkül szerencsésebb lenne, de a szórend átalakításával még jobb:

Hasonló kisebb átírásokat javaslok a továbbiakban. Ez volt a második bekezdés:

Ezzel a részlettel több apró probléma akad. Az egyik, hogy fentebb még csupán egy sziluettet láttunk, és egy sziluett nem tudja félrehúzni a függönyt. A másik, hogy az első bekezdést egy mindent látó narrátor nézőpontjából írta a szerző, majd hirtelen áthelyezkedett a főszereplő nézőpontjába („látott egyedül mozgást”). Aztán ha már a nő nézőpontjában vagyunk, nem tudhatjuk, hogy mindenki alszik – ez megint csak a mindent látó narrátor szemével észlelhető. A „jelenlét” szó sem tetszik, mert a hajléktalan nem a szobában volt jelen, ahol a hősünk – inkább a hollétét jelezte a csattanás, nem? Következik az üveg sikolya, ami érdekes kép, de nem a csattanáshoz tartozik. A csattanás ugyanis a leesett üveg összetöréséhez köthető, a sikolynak más hangja van. Meg aztán ha a sikoly a törés előtt történt, akkor két hangot kellett volna hallanunk.

Ezek miatt a fenti részletet így lehetne például átírni:

A továbbiakban is hasonló módon érdemes minden szót megvizsgálni, helyes-e az alkalmazása és a helye, és átírni a nem teljesen egyértelmű mondatokat.

Nézzük a dramaturgiát!

Az egyik apróság a cigaretta. Szerintem a forró vízben való megmártózás pontosan mutatja a nő idegállapotát, így a cigarettázásra utalás felesleges. Ha azonban az író mindenképpen benne tartaná a történetben, akkor érdemes két mondattal többet beszélni róla, hogy valóban elérje azt a hatást az olvasónál, hogy ráerősít a helyzetre.

A következő rész a karácsonyra tett utalás. Ha a történet karácsonykor játszódik, akkor ezt a fontos tényt közöljük az olvasóval már az első bekezdésben. Ha a novella közepén derül ki, akkor az olvasó becsapottnak érzi magát. Azonkívül itt is érvényes az, amit a cigarettázással kapcsolatban javasoltam: ha fontos, hogy a sztori karácsonykor játszódik, akkor többet kell beszélni róla, mert így elsikkad (én csak másodszori olvasásra vettem észre).

A harmadik pont a konyhai beszélgetés. Itt nem mindig egyértelmű, ki beszél, ami azért fontos, mert az olvasónak tudnia kell, hogy a nő az, akinek el kell engednie a férfit és nem fordítva. A párbeszéd maga hiteles, de javaslom úgy átírni, hogy az olvasó jobban értse, miről van szó. (Onnantól, hogy „szívem”, odáig, hogy „akkor elengedsz”, nem épül egymásra a mondanivaló.)

A lezárásnál hiányzik az utalás a karácsonyra. A „többé nem kelt fel” részt is átfogalmaznám, hogy azt jelentse, többé nem keltette fel a nőt a férj szelleme, illetve hiánya. A varjúmadárra tett utalás sem tiszta. Itt lenne alkalom megmagyarázni, hogy a férj autóbalesetben halt meg, amit egy varjú okozott, és hogy a nő egy éve erről álmodott már, amely álom szintén eltűnt. (Ha jól gondolom. Ha nem, akkor a novella elején a rémálomra tett utalás is felesleges, illetve a szerző szándéka szerint átírandó. Valamiféleképpen ugyanis kötni kell a történethez, különben céltalan.)

A novellának tehát a mondanivalója, ötlete, történeti íve és csattanója is remek. A fogalmazás általános szintje is jó, de a pontatlan leírások javításra szorulnak. A dramaturgiai furcsaságok is visszavezethetők a fogalmazás jellemzőire, így Georginának alapvetően a kreatív írás gyakorlását javaslom. Érdemes a mondattannal külön is foglalkoznia.

Mint látjuk, Guru pályázatán egyik nyertes novella sem lett hibátlan, de fontos, hogy ez senkit se tántorítson el az írástól és a fejlődéstől! 100%-os írás nem létezik, már csak azért sem, mert minden olvasónak más és más az igénye. Nem ismerek olyan írót, akinek az írásán egy jó szerkesztő ne tudna tovább csiszolni. A szerkesztő elfogulatlan a művel szemben: a szöveg folyamatosságát, logikáját, ívét, stílusát, helyesírását figyeli, és a megbicsakló szavaknál felhívja az író figyelmét, hogyan javasolja ezeket átírni.

Georginának gratulálok, így tovább!

Nádasi Krisz