Lapmargó / Szabálytalan kritikák
Kertész Imre: A néző. Feljegyzések 1991-2001.
A „történés”, Kertész Imre halála elfedte, mostoha sorsúvá kárhoztatta az alig néhány nappal korábban megjelent könyvét. A könyvújdonság, ahogy az az alcíméből első pillanatra kiderül, nem újszülött mű, Kertész „titkos” naplófolyamának többszörösen is kíváncsiságot ébresztő darabja. Az utóbbi esztendőkben ugyanis egyértelművé vált, hogy az 1992-es Gályanapló szerzője valóban notórius naplóíró (volt), s az állítólag alig szerkesztett, legföljebb az ismétléseket kiküszöbölő feljegyzéseit önálló irodalmi alkotásoknak, szabálytalanul szabályos regényeknek tekintette. Ebben az értelemben, az írói szándék tekintetében A néző mégis csak vadonatúj műként bocsáttatott közre, és kezdte meg, a Kertész által is kedvelt fordulattal, az írótól független életét.
Ami az ő esetében, persze, már csak azért is lehetetlen, mármint az alkotótól való függetlenség, mivel a jelzett időszak az író életének a világsiker előtti évtizede. Ám nemcsak az, hanem az egyre elviselhetetlenebbnek érzett honi állapotokkal való gyürkőzésé, a méltatlan és galád hazai támadásoké („Imre Kertész nem is magyar”) és a Berlinbe menekülésé is.
Kertésszel nem először fordult elő, hogy egy „történés” eltereli a figyelmet az éppen önálló életet kezdő könyvéről. A két évvel ezelőtti, A végső kocsma című, „halálnaplóként” aposztrofált regényének (a tárgyalt időszak 2001-2009) megjelenése után nem sokkal, hívei és ellenlábasai megrökönyödésére, meglehetős indulatokat kavarva átvette a Magyar Szent István-rendet. Ezzel az elfogadó gesztussal fittyet hányt arra a kiáltó ellentmondásra, amely az Orbán-rezsim által a Horthy-korszakból importált legmagasabb állami elismerés és az életműve között feszül. Így a következő hetekben, hónapokban sokkal inkább arról esett szó, hogy mit és kit legitimált az egyetlen magyar Nobel-díjas, mintsem a zavarba ejtően brutális őszinteségű végső kocsmájáról.
Ami akkor saját döntés következménye volt, most „égi akaratként” következett be. A nézőről az első recenziók azokban a napokban kezdtek el csordogálni, amikor a haláltusáját vívó Kertész folyvást levegőért kapkodott. A bírálat nem mondhatni, hogy kíméletes lett volna. A Magyar Narancs kritikusa, Sipos Balázs például úgy fogalmazott, nem világos számára, hogy egyáltalán „mi szükség volt” a szóban forgó feljegyzések kiadására. Az író utolsó opusát olyan színvonaltalan közhely-gyűjteményként titulálta, amelyben a szerző „reflexszerűen nyúl a paranoia mindenkori retorikai eljárásaihoz”.
E megsemmisítő kritikát, mint az számomra utóbb kiderült, azon a napon olvastam, amikor meghalt. Másnap, nekrológírásra kényszerülve, annak az „örömömnek” adtam hangot, hogy a hiperérzékenységben felülmúlhatatlan Kertész ezt már biztos nem látta.
Miért nem írtad meg, hogy a kritikus kegyeletsértő volt? – vont kérdőre néhány kollégám, barátom. Nekik is csak azt válaszolhattam, hogy ez fel sem ötlött bennem. A kímélet nem kritikusi erény, igenis, írja, mindenre való tekintet nélkül, amit gondol*. Minden írással foglalkozó tudja, ha művét kiengedte a kezéből, a közreadás után bárki úgy és azzal cincálhatja (vagy magasztalhatja), amivel csak akarja. Ha rosszul olvas, ha rosszul ítél, az már a bírálót minősíti. A recenzens, egyébként hatásos és logikus érvelését olvasva engem inkább nagy szomorúság töltött el, mivel dolgozata szerintem több, mint igazságtalan: értetlen.
De még az is lehet, hogy csak annyi történt, hogy ifjabban nehéz átérezni a hosszú éveken át zajló haldoklás meghatározó élményét. Akiket viszont ez foglalkoztat, azoknak nagyon is ajánlom A nézőt. Ilyen borzongó-borzongató mondatokat találhat benne:
„Este, az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni a nemlétemet.
A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsúszom a testemből – de aztán tovább semmi. Ahogy elhagyom a tokot, minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely szinte hihetetlen.”
Ugyanez másképp: „Valljuk be, a leépülés, a nagy-nagy veszteségérzet, amit az elmúlás élménye okoz, jogosan semmisíti meg az absztrakt dolgoktól való félelmünket: az emberi sors nem annyira a halál, mint inkább a haldoklás; s ez iszonyúbb a nemlét tudatánál, mert a valóságos létezésünkre, a féltett énünkre mért valóságos csapás.”
* Ha van valami, amit kifogásolok az ifjú irodalmár munkásságában, az a neve. A Sipos Balázs név ugyanis foglalt, egy sok műfajú, irodalommal is foglalkozó történész publikál ezen „védjegy” alatt. Az újonnan jelentkezőtől elvárható, hogy legalább egy jellel különböztesse meg magát.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!