“A feldolgozatlan, kimondatlan érzéseket sokszor az azokat kiváltó trauma ismerete nélkül „örökli meg” a következő generáció”

“Mindig lenyűgöz az a pszichológiai ellenálló képesség, amivel a poklok poklát megjárva képesek voltak ezek az emberek új családokat alapítani, újra szeretni, gyerekeket nevelni és nevetni” – hangsúlyozza Békés Vera pszichológus, a Trauma és narratíva: A Holokauszt-trauma reprezentációja című, az Ad Librum Kiadónál néhány éve megjelent könyv szerzője. A kötet a Holokauszt-trauma hatását elemzi a túlélők, illetve gyermekeik és unokáik emlékeit elemezve. A szerzővel a tragikus eseményekre való emlékezés sajátosságairól, a súlyos lelki traumák feldolgozhatóságáról és örökölhetőségéről, illetve arról beszélgettünk, hogy mit lehet ezekből a tapasztalatokból a terápiában hasznosítani.

A tavaly indult Könyv Guru portál első évének egyik legolvasottabb anyaga volt az Ön könyvéből adott ízelítő. Mivel magyarázza ezt az érdeklődést a téma iránt?

Azt gondolom, hogy a könyv betekintést nyújt a történelem egy olyan epizódjába, amelynek a következményei ma is velünk élnek. És amíg például a politikai aspektusokról lehet hallani, a pszichológiai konzekvenciákról sokkal kevesebbet, és talán ez teszi érdekessé a könyvet.

Mi volt az újszerű az Ön kutatásában?

A Holokauszt túlélőknek az üldöztetéssel kapcsolatos emlékeit hasonlítottam össze a közvetlenül a háború végén felvett interjúk, valamint a 60 évvel későbbi visszaemlékezések alapján, majd mindezt összevetettem azzal, ahogyan a második generáció tagjai idézik föl szüleik történetét. Maga a hármas összehasonlítás is újszerű, hiszen lehetővé teszi nemcsak az emlékeknek a túlélőkőn belüli átalakulását, hanem azt is, hogy a történeteik, elbeszéléseik mivé lesznek a következő generáció emlékeiben. A kutatás további újdonsága, hogy míg a Holokauszt-visszaemlékezések kutatása hagyományosan esettanulmányok, beszámolók egyedi, kvalitatív jellegű elemzésén alapul, e tanulmány objektívebb, kvantitatív összehasonlításokat tett lehetővé.

A kutatás során olyan szöveg- és tartalomelemzést végzett, mint például hogy az aktuális mesélő mennyire aktív, önálló cselekvője a történetének, milyen más szereplők jelennek meg rajta kívül, vagy hogy az oksági viszonyokra milyen kötőszavak utalnak. Nem volt elidegenítő ezeket a szenvedésektől és személyes tragédiáktól átitatott elbeszéléseket ilyen formában elemezni? Mennyire viselte meg személyesen ennek a rengeteg Holokauszt-témájú szövegnek az átolvasása?

Természetesen nagyon nehéz volt ezeket a szövegeket olvasnom, és így van ez a mai napig is, ezt nem lehet megszokni. Sokan tisztában vagyunk azzal, hogy valószínűleg el sem tudjuk képzelni, a szenvedés milyen mélységein mentek keresztül ezek az emberek, de amikor egy-egy konkrét, személyes történetet olvasok, mindez sokkal közelibbnek, valóságosabbnak, személyesebbnek hat. A kérdésre felelve: egyáltalán nem éreztem elidegenítőnek a tudományos elemzést, azt gondolom, ez a módja, hogy a felszínnél mélyebbre menve megértsük a közös pszichológiai folyamatokat az egyedi történetek mögött. Persze kutatóként nyilván hozzá is szoktam az efféle megközelítéshez.

A vizsgálat során összevetette a Holokauszt-túlélők különböző időpontban készült beszámolóit a traumatikus eseményekről. A tanulságok között felfigyelt például arra, hogy míg a traumát követően a kényszerűség magyarázza az eseményeket, azoktól távolodva egyre nagyobb szerepet játszik a beszámolókban a véletlen. De a történetmesélés is fellazul, és a történések leírása helyett a szereplők belső folyamataira (vélekedés, motiváció, stb.) helyeződik a hangsúly. Pszichológusként mivel magyarázza ezeket a változásokat és milyen következtetéseket kell levonni ezek alapján az emberi emlékezés jellegzetességeire vonatkozóan?

A pszichológiában az emlékezést egyre kevésbé képzeljük el úgy, mint az események puszta felidézését, sokkal inkább konstruktív folyamatként tekintünk rá, amelyben folyamatosan újraalkotjuk az emlékeinket. Azt gondolom, hogy a hangsúlyok megváltozása az emlékekben egyrészt természetes védekező mechanizmusból fakad, amennyiben a múlt pozitívabb részeire igyekszünk emlékezni, másrészt pedig a trauma feldolgozásával a puszta tényekre való emlékezés helyett egyre inkább képessé válik az ember a belső folyamatokat is felismerni és ezekre reflektálni.

Hogy látja, mi segített leginkább ezeknek az embereknek a trauma feldolgozásában?

Egy nemrégiben megjelent újabb tanulmányban azt találtuk, hogy a túlélők erős pszichológiai ellenálló képességében, abban, hogy a legtöbben képesek voltak a Holokauszt után újrakezdeni az életet, és viszonylag boldog, produktív életet élni, speciális pszichológiai folyamatok játszanak szerepet, Az ilyen súlyos, elhúzódó traumát sokan úgy dolgozzák fel (vagy inkább kezelik, mert az ilyen súlyos traumák általában életre szóló nyomot hagynak), hogy

a Holokauszt-emlékeket a többi, az üldöztetés előtti és utáni időkből származó emléktől viszonylag függetlenül tárolják, így hétköznapi helyzetekben nem kerülnek igazán elő.

Ez alól kivétel, amikor valaki súlyos stresszt tapasztal, pl. súlyos betegséggel diagnosztizálják vagy elveszít egy szeretett személyt – ilyenkor a túlélők sérülékenysége könnyebben megjelenik, mert a jelen helyzet előhívja a korábbi fájdalmas emlékeket is, így érzelmileg erőteljesebben hatnak ezek a helyzetek.

Mennyiben élő a trauma a második (harmadik) generáció tagjaiban? Miben más azoknak a beszámolója, akik csak hallomásból „élték át” a történteket?

A második generáció tagjainak beszámolója meglepően hasonlít a túlélők 60 évvel a Holokauszt utáni elbeszéléseire, bár ők és a későbbi generációk hajlamosak a sztori-szerű elemekre jobban emlékezni (ez egyébként így van bármilyen családi emlék megőrzésekor). A 2. és 3. generáció gyakran összekapcsolja még a történeteket az adott rokon (pl. szülő) jellegzetes belső tulajdonságaival is, és azok illusztrálására használni, pl. nagyanyám akaratos asszony volt, és meg is mondta a magáét még akkor is…

Mennyire probléma még manapság is, több mint 7 évtizeddel az egykori események után a Holokauszt-trauma átörökíthetősége? Igaz ez az átörökíthetőség másféle, egyéni traumákra is?

A traumaátadás, legyen szó Holokauszt-traumáról, vagy másféléről, jórészt a családon belüli, tudatos vagy nem tudatos kommunikáción keresztül történik, a feldolgozatlan, kimondatlan érzéseket sokszor az azokat kiváltó trauma ismerete nélkül „örökli meg” a következő generáció. A gyerekek szivacsként képesek magukba szívni szüleik érzelmeit és – kimondott vagy kimondatlan – üzeneteit. Megérzik például, amikor a szülő bizonyos helyzetekben hirtelen szorongani kezd, amikor a gyerek bizonyos viselkedése miatt váratlanul felcsattan, vagy indulatosan reagál a más számára hétköznapi eseményekre. Ennek megfelelően leggyakrabban

a trauma emlékéhez szorosan kötődő témákhoz, helyzetekhez kötődő érzelmeket veszi át a következő generáció.

Emellett tudományos kutatások azt mutatják, hogy a trauma a gének szintjén is átörökíthető. Úgy tűnik, hogy traumatikus élmények hatására bizonyos gének „kikapcsolódnak” vagy „bekapcsolódnak”, ami tulajdonképpen örökölhetővé teszi a személyes tapasztalatokat.  Ugyanakkor arra is van remény, hogy még a genetikailag átadott trauma hatását is képes a megfelelő szeretetteli környezet, törődés enyhíteni a gyerekben.

A kötet a doktori disszertációjának könyvváltozata. Mennyi ideig tartott ez a kutatás, és mi volt a legnehezebb része?

A munka összesen egy év volt körülbelül, ebből fél év intenzív, főállású elfoglaltság volt. Számomra a legnehezebb rész mindig a történetek elolvasása, ez érzelmileg mindenképpen megterhelő. Annál inkább, mert közeli családtagok is átmentek hasonló borzalmakon, például a nagyapám, aki utólag még viccelni is képes volt az átéltekkel kapcsolatban. Mindig lenyűgöz az a pszichológiai ellenálló képesség, amivel a poklok poklát megjárva képesek voltak ezek az emberek új családokat alapítani, újra szeretni, gyerekeket nevelni és nevetni. A munkámmal szeretnék emléket állítani nemcsak a sok számomra ismeretlen áldozatoknak, akiknek a történetét tanulmányozom, hanem azoknak is, akiket személyesen ismerek, ismertem.

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál

Van-e az Ön kutatásából és más hasonló vizsgálatokból született eredményeknek a pszichológia gyakorlatába átültethető haszna? Például érdemes-e emiatt változtatni valamit a terápián egy Holokauszt-túlélő vagy leszármazottja esetében, vagy esetleg más, szintén komoly traumatikus eseményeket átélt páciens esetében?

Ezek a tanulmányok rámutatnak, hogy például mennyire másféle folyamatok zajlanak le egy akut, egyszeri trauma (például autóbaleset), és egy olyan masszív, elhúzódó trauma után, mint amilyen a Holokauszt volt. Az egyik fontos terápiás következmény például, hogy míg az egyszeri trauma esetében az érzelmek elszigetelését, a traumás emléknek más emlékektől való elválasztását a tünetek fennmaradásának egyik fő okának tartjuk, és ezért a traumás emlék integrálására törekszünk, a Holokauszt emlékével való sikeres megküzdés egyik fő eszköze éppen a trauma-emlék különválasztása a többi önéletrajzi emléktől. Továbbá a kutatások megmagyarázzák például azt a látszólag ellentmondásos jelenséget, hogy olyan emberek, akik rettenetes üldöztetéseket éltek túl és képesek voltak felépülni belőle, miért roskadnak össze egy-egy mások számára szokványos helyzetben, mint például egy szeretett személytől való időleges elválás, vagy miért kezelik esetleg nehezebben a stresszhelyzeteket – mindezek előhozzák az egyébként elszigetelt érzelmeket, emlékeket.

Jelenleg Kanadában él és pszichológusként dolgozik. Van-e valamilyen kapcsolata ezzel a kutatási témával, tud-e támaszkodni a munkájában az ebből szerzett tapasztalataira?

Igen, kutatási oldalról jelenleg is egy Holokauszttal kapcsolatos tanulmányon dolgozom, amibe bevontam itteni kollégáimat is, akik számára eddig ismeretlen volt a téma, és nemsokára angolul is megjelenik egy újabb tanulmányom. Fő érdeklődési területem egyébként továbbra is a trauma és poszttraumás stressz zavar problémája. Ezen kívül a gyakorlatban, terapeutaként is hasznát látom, a klinikai munkámban személyesen és Skype-on keresztül is dolgozom üldöztetést és más traumát átélt páciensekkel.