“Megtanultam megbecsülni azt, amim van és ami körülvesz”

“Láttam egy háború által szétlőtt infrastruktúrát, analfabéta gyerekeket, gyógyszertárakat gyógyszerek nélkül, orvosi rendelőket orvosok nélkül” – emeli ki Szabó Csaba, mi minden formálta alapvetően a személetét katonai külszolgálata idején. A Fél év Afganisztánban (részletek egy katona naplójából) című, az Ad Librum kiadónál pár éve megjelent kötet szerzője az interjúban mesél arról, hogy társai érdekében mit nem mondhatott el a könyvében, mi okból írta a visszaemlékezését egyes szám harmadik személyben és hazatérte után miért ijedt meg Kecskeméten egy bokron fennakadt nejlonzacskótól.

Békefenntartóként, Magyarországtól távol, egy idegen országban dolgozni nem is olyan bonyolult feladat. Saját, vagy társai belső békéjét megőrizni annál nagyobb kihívás” – állapította meg a könyvében egy kényes szituációban. Visszanézve több év távlatából, mi volt a legnehezebb része a kiküldetésének: az otthon(iak) hiánya, a sokszor jelentkező unalom és az ebből fakadó feszültségek vagy a szinte folyamatosan kézzel fogható (élet)veszély?

A honvágy mindenkit elért, kit előbb, kit utóbb. Én a misszió második felében tapasztaltam meg. Tudtam, hogy mi ez a fogalom, de még nem éltem át. Na, akkor sikerült és az igazi mély honvágy nagyon rossz érzés. Motiválatlanná tesz és tönkre vágja az ember napjait. Ha valaki megkérdezi, mi volt a legrosszabb, akkor mindig gondolkodás nélkül rávágom, hogy a honvágy. Nem a konyha főztje, nem a veszély, nem a fizikai kihívás, hanem a honvágy.

Egy ilyen misszió során elkerülhetetlen, hogy átéljenek néhány húzósabb esetet, több ízben is komoly veszélyhelyzetben voltak. Melyik maradt a legemlékezetesebb?

Egyszer az egyik éjszakai feladatunknál egy keresztutcát kellett lezárnom. Az volt a parancs, hogy onnan senki sem jöhet be a másik utcára. A táborparancsnok autója robbant le, és minket küldtek a műszaki mentésre. A parancsnok egyébként nagyon ritkán hagyta el a tábort a biztonsági megfontolások miatt. Ha mondjuk őt elkapják, az sokat ért volna az ellenségnek… A megérkezésünk után egy autóroncs mögé küldtek és vártam, figyeltem. Kevesen voltunk és rádión tartottuk a kapcsolatot. Bár a tűzpárommal látótávolságon belül voltunk, de az ő szektora nem az enyémre nézett. Egyszer csak megjelent egy kopasz ember, aki lassan, de biztosan megindult felénk. Kiabáltam neki afgánul, hogy álljon meg, de nem állt meg. Kiabáltam még egyszer. Ekkor már azt hittem, hogy öngyilkos merénylő, tulajdonképpen le is lőhettem volna. De valamiért, a mai napig nem tudom, hogy miért, nem tettem. Hanem helyette kimásztam a roncs mögül és úgy helyezkedtem, hogy az utcalámpa kicsit megvilágítson és lássa az illető, hogy fegyvert fogok rá. Baromi nagy hiba volt elhagyni a biztos fedezéket! Az éjjellátón keresztül láttam az arcát, azt a pillanatot, amikor felismeri, hogy mi is történik vele, ez volt az a pillanat, amikor észre vett. Az arcára kiülő rémületet szerintem sose fogom elfeledni. Nem ez volt a legveszélyesebb helyzetünk, de ez volt az a helyzet, ami mégis nyomot hagyott bennem.

Meddig maradtak meg azok a reflexek, amiket Afganisztánban szedett magára, hogy például nézte az utcán a felső ablakokat (keresve az orvlövészeket), vagy fedezék és a fegyvere után nézett, ha valami csattanást hallott?

Körülbelül fél évig. Hazaérkezésem után 2 hónapra kezdtem ismét dolgozni a Kecskeméti repülőtéren. Éppen az egyik autót készítettem elő indulásra és a csomagtartójában pakoltam, amikor hirtelen lövéseket hallottam. Ösztönösen leguggoltam az autó mögé, fedezékként használva azt. Majd rögtön felismertem, hogy nincs para, csak tőlem kb. 100 méterre épp egy katonai temetésre gyakorolnak… Vagy a másik eset, amikor hazaérkezésem után Kecskeméten a régi KTE pálya mellett futottam és az egyik bokorra felfújt egy nejlon szatyrot a szél, és csak ott lengedezett ártatlanul. De amikor hirtelen megláttam, ledermedtem és rögtön IED-re (improvised explosive device, házi gyártású pokolgép) utaló nyomokat kerestem. Ez a jelent ugyanis hirtelen felidézte a kiképzésünk egyik részét. Ott tanultuk, hogy ha valaki IED-t akar robbantani távolról, akkor általában megjelöli, például úgy, hogy egy rongyot vagy nejlon darabot a robbanó eszköz vonalában rejt el, mondjuk egy fán vagy cserjén. A merénylő várja az áldozatát és messziről figyeli, hogy az a jelzéshez képest a megfelelő helyre érjen, majd, ha ez megtörténik, robbant.

Nevetséges, de ez mind körülbelül egytized másodperc alatt átfutott az agyamon, és felmértem a területet veszély után kutatva.

Az egész csak egy gyors körbenézés volt, aztán eszembe jutott, hogy itthon vagyok. De az volt benne az érdekes, hogy a nap további részét tönkretette. Rosszul érintett, hogy ösztönösen még mindig így tudok reagálni fura helyzetekre.
Több katonatársam is arról számolt be, hogy amikor már itthon voltak és dolgoztak, vagy épp civilként vezettek és kiszálltak az autóikból, sokszor keresték a fegyverüket, mert megszokták, hogy a külszolgálat fél éve alatt mindig úgy szállnak ki az autóból, hogy a fegyverük náluk van.

A szerző és a társai
A szerző és a társai

Látta az afganisztáni nyomort, gyerekeket, mennyire dolgozta ez meg lelkileg? Mindig katonaként nézett rájuk vagy volt, hogy elérzékenyült, felháborodott?

Lelkileg nem hatott meg, és legtöbbször katonaként néztem rájuk. Egy kis gyerek is megtud nyomni egy gombot, aminek következtében felrobbanthat minket. Vagy otthagyhat egy plüssjátékot, tele robbanószerrel… Épp ezért egy-két alkalmat leszámítva, nem tudtam rájuk civilként tekinteni.

Többször is morfondírozott a könyvben, hogy mit is keresett egy távoli országban. Most hogy látja, a pénzkereseten kívül mi volt az értelme az ottani szolgálatnak? Miben változott meg az élete, a világlátása, ahogyan arra az utolsó mondatban is utal?

Kitartóbb és céltudatosabb lettem az élet minden területén. Megtanultam megbecsülni a dolgokat. Sokan itthon Magyarországon sírnak, hogy így nem jó, meg ezért nem lehet előre haladni, meg azért nem. Pedig nekünk oly sok mindenünk van. Az más kérdés, hogy mindenen lehetne fejleszteni és változtatni. De azért, ha ebbe a kis Kárpát-medencébe születsz, ha tanulsz, bármi lehet belőled. Nem azt mondom, hogy az oktatási rendszerünk olyan kiváló, az erről való vita egy másik interjú alapja lehetne… De ha szorgalmasan tanulsz vagy vállalkozol, és van kitartásod, akkor azért itthon sokra viheted. Én láttam egy háború által szétlőtt infrastruktúrát, analfabéta gyerekeket, gyógyszertárakat gyógyszerek nélkül, orvosi rendelőket orvosok nélkül. Ehhez képest itthon Magyarországon ezerszer jobb. Sok mindenen lehetne fejleszteni és kell is. De amíg alap dolgokat nem nélkülöztél, addig igazából nem kell nyavalyogni. Szerencsére nekem katonaként nem kellett nélkülöznöm, de első sorból nézhettem fél évig egy elszúrt országot. Ezután megtanultam megbecsülni az itthoni életet. Hálát adtam a sorsnak, hogy munka mellett érettségizhettem. Majd kegyetlenül megbecsültem azt, hogy munka mellett elvégezhettem egy főiskolát, államilag támogatottan. Megbecsülöm azt, hogy ha Kecskemétről elutazom a családomhoz a Balaton partjára, és ezt megtehetem nappal vagy éjszaka, mert valószínű, hogy odaérek anélkül, hogy kirabolnának. Ajánlom ezt a túrát a ”ZODIAC” nevű úton Afganisztánban… Szóval megtanultam megbecsülni azt, amim van és ami körülvesz.

Többször is idéz részleteket a naplójából. Mekkora az egész naplószöveg? És könyvbe milyen szempontok alapján szerkesztette? (A katonai vagy a személyes szempontok voltak a fontosabbak?) És meg kellett mutatnia valakinek hivatalosan is az írását, illetve kellett-e cenzúráznia önmagát?

A naplószöveg tulajdonképp már nem létezik. Csak az a része maradt meg, ami a könyvben is olvasható. Eredetileg tényleg naplónak indult, de volt egy Totalcar-os cikk.
A két újságírót elhoztak közénk, bohóckodtak egy pár napot és hazamentek. Majd megírták a fentebbi cikket, aminek már a címe is sértő volt ránk nézve. Olyan, mintha a békefenntartás nem állna másból csak csocsózásból, sörözésből, meg gyúrásból. Emlékszem, annyira felbosszantott ez a cikk, hogy mire a végére értem az olvasásának, már el is döntöttem, hogy átdolgozom a naplómat valami kiadható formára, hogy megtudhassák az emberek azt, mit is csinálunk mi itt, és ne ilyen bohócoktól informálódjanak. Emlékszem, miután megjelent az előbbi cikk, napokig beszédtéma volt a táborban, és mindenki nemtetszését fejezte ki.

Mennyivel a kiküldetés után írta meg a könyvét? Mennyire volt nehéz felidézni az eseményeket?

Tulajdonképpen már a külszolgálat alatt írtam a könyvem. Így nem volt nehéz felidézni az eseményeket. A körlettársaimnak egy idő után feltűnt, hogy sokat jegyzetelek. Szándékosan nem közöltem velük a könyv írásának gondolatát. De amikor már azt hitték, hogy róluk vagy esetleg másról írok jelentéseket, akkor elmondtam, hogy mit is csinálok valójában. Kértem őket, hogy ne mondják el senkinek, mert nem akartam bonyodalmat.

És azt sem tudtam, hogy képes leszek-e végigcsinálni a projektet, következesen végigírni a könyvet, kiadót keresni, stb…

Azelőtt a leghosszabb dolgok, amiket valaha írtam, a középiskolai fogalmazásaim voltak. A srácok végül is betartották, amit ígértek, és nem árulták el senkinek, hogy mit csinálok. Habár a küldetés utolsó napjaiban azért már híre ment. De akkor már mindegy volt. Megvolt a kiadó, kész volt a nyersanyag, ezért már nyugodt voltam.

Mennyi ideig tartott a könyv megírása?

A külszolgálat szinte minden egyes napján írtam, mindig történt valami. Majd amikor hazaértem, Soós Gábornak, az Ad Librum kiadó vezetőjével viszonylag gyorsan kiadható formájúra dolgoztuk a kéziratot.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a munka során?

Az a tudat, hogy sose csináltam ilyet. Mindig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon képes leszek-e rá?

Forgalomszabályozóként
Forgalomszabályozóként

Barátai, bajtársai nevét – biztonságuk érdekében – megváltoztatta (írja az Előszóban). Mást is kellett átírnia?

Nem, mert tudatosan írtam, ügyelve arra, hogy aktuális taktikai információ véletlen se jelenjen meg a könyvben. Egy egyszerű példát mondanék. Azt mindenki tudja, hogy a misszióban lévő Magyar katonák elsődleges fegyvere az AK-63D ezt le is írtam párszor a könyvemben. A fegyver adatait is mindenki ismerheti az interneten. De az már nem tartozik senkire, hogy a lőszerjavadalmazás hány darab tárból áll. Vagy leírtam ugyan a testpáncél küllemét és súlyát, de azt már nem, hogy milyen anyagból van. Tudtam jól, hogy a könyv hamar megfog jelenni, tehát a forgalmazásának idején valószínűleg lesznek Afganisztánban bajtársaim, és nem akartam, hogy taktikai infókat esetleg ebből a könyvből tudjon meg az ellen. Tudom, ez most viccesen hangzik, de esélyét sem akartam megadni az esetleges taktikai információk kiszivárgásának, épp ezért tudatosan írtam.

25 éves volt a külszolgálat idején? Azóta eltelt pár év: most mennyire változtak, mennyire értek meg az emlékek? Mit írna másképp? Esetleg másképp fogna az emlékei megírásába most, mint eredetileg?

Nem változtatnék semmin. Vagyis: kivenném az MSN-beszélgetős részt. Azóta már MSN-sincs és az a lány sem a barátnőm. Ezen változtatnék, a többi részen nem.

Aktív Szerző könyvkiadási program az Ad Librumnál

Egyes szám harmadik személyben írta a történetet, kívülállóként (már amikor nem a naplóból idéz). Miért választotta ezt a nézőpontot (ez így könnyebb vagy nehezebb volt)? Egy visszaemlékezést nem könnyebb egyes szám első személyben úgy megírni, ahogy tényleg velünk történt? Ma is így csinálná?

Igen, ma is így csinálnám. Pedig ez volt a nehezebb út. E/1-ben sokkal könnyebb lett volna. De a cél az volt, hogy az olvasó mindent a lövész szemén át lásson . Ha jól emlékszem, nekem nincs is nevem a könyvben, mindenki másnak pedig van. Ez is szándékos volt, hogy az olvasó belebújhasson a karakterbe. Az érzések átadásának eszközeként tekintettem a naplós részekre. Ha jól megnézi a könyv szerkezetét, amikor E/3-ban megy a cselekmény, akkor nincsenek érzelmek, vagy legalábbis nem sokat kellene találni. Az érzelmek átadására a naplós részeket szántam.

Milyen visszajelzéseket kapott a könyvre?

Hideget, meleget egyaránt. A sok visszajelzés nagyon sokat segített a jellem fejlődésemben. Éppen ezért a könyv promóciós időszaka egy meghatározó időszak volt az életemben.

Azóta elhagyta a katonai pályát. Most mivel foglalkozik?

Hazaérkezésem után befejeztem a Kecskeméti Főiskolán az agrármérnöki szakot. A leszerelés után vezettem egy paprika kertészetet, most pedig egy vetőmag és bionövényvédelemmel/tápanyagforgalmazással foglalkozó cégnél vagyok szaktanácsadó.
Közben a szerelmet is megtaláltam, megnősültem. A feleségemmel több, mint egy éve élünk boldog házasságban, és napról napra jobban szeretem. Jövő hónapban születik a kisfiúnk, már nagyon várjuk.